Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 5. szám

CS. SZABÓ LÁSZLÓ: ERDÉLYI VÁROSOK

«Erdélyi emberség leckéje ő: nem lenni
halhatatlanná, de sohasem halni meg egészen.»
Molter Károly
 

Vannak született városlakók, ami nem azt jelenti, hogy valakit városi születés tesz urbánussá. Londonban is születnek falusias cockneyk - Charles Lamb például féreérthetetlenül tisztázta, hogy a gyanús természetimádókkal ellentétben ő valódi városrajongó - s városlakónak lehet születni a debreceni Libakertben; az ember kínosan ügyelhet városi életrendjére a sümegi szőlőhegyen s falun élhet egy párizsi tetőszobában. Mert nem városlakó mindenki, aki jobban szereti a tetők közé húzott eget a barna szántónál vagy a városi foglalkozást a mezeinél; az urbanitás nem születési helyet vagy foglalkozást, hanem bizonyos lelki alkatot testesít meg s ez minden országban változik.

A magyar városlakó többnyire radikális, hiányzik belőle a patricius ivadékok higgadt baloldalisága; szertelen könyvolvasó, a műveltség társadalmi nyugalma nélkül; gyűlöli a menedékadó magyar várost: városlakó lokálpatriotizmus nélkül. Így volt városlakó Apáczai, Bolyai, Csokonai, Ady. Nem a faluközelség üt át a városiasságukon, hanem a Nyugaton szerzett városi emlékek nyilnak ki belső sebekké. Ilyen emlék a polgári szabadság, mely itthon, urbánus társadalmi hagyomány hiányában magános lázadássá ferdül, ilyen a műveltség társadalmi tekintélye, mely az itthoni magukramaradás után sértett önimádatra ragadja őket, ilyen a genius loci, mely idehaza áskálódó, kicsinyes és bizalmatlan kormányzat, főnök vagy pályatársak képében jelentkezik. Régi szokás - lovas és vadásznép volnánk, - hogy e boldogtalan városlakókra a patriarkális magyar erkölcsök őrei időnként országos embervadászatot rendeznek. Kétségtelenül szomorú, rosszul alkalmazkodó, meglehetősen ellenszenves emberfajta, mert a szomorúság még senkit sem tesz rokonszenvessé. Jellemük s lelki alkatuk azonban legalább olyan erős hagyomány, mint a jóval mutatósabb, külsőre rokonszenvesebb úri magatartás és olyan varázsos a hatás, mint a sohasem olvasott, de gyakran szorongatott könyvé, amelynek tapintással megszerzett tartalma tudvalevőleg sokkal jobban idomítja a lelket, mint a végigolvasott s titkátvesztett könyvé. Most, hogy öt erdélyi város leírását olvastam, azt is tudom, hogy ez a jellem Erdélyben alakult ki legélesebben. [*]

Az erdélyi és Erdélyhez húzó városok jellemét hol keményre, hol lágyra kalapálta a végzet, egyik annak köszönheti fennmaradását, hogy mindhalálig ellentállt, másik annak, hogy megadta magát. Az öt város öt jellem, de a küküllőmenti szász városok, a szamosvölgyi vagy szilágysági városok, amelyekről most nem esett szó, megannyi más jellem. Kettőben azért mind közösek. Legalább egyszer valamennyit megpróbálták eltörölni a föld színéről és mindegyik iskolaváros. A kettő közt van is némi összefüggés.

Erdély városai az élet szép ereje helyett egyenesen szörnyű parancsát példázzák: üszkös csontokból, széttaposott vérből, reménytelen nyomorból kellett feltámadniok, valósággal azokból a sírásókból népesedtek be újra, akik visszaszivárogtak, hogy kedveseiket és ellenségeiket közös sírba hantolják. Van egy mese - Erdélyben is ismerik - a feldarabolt királyfiról, akit varázsfűvel és ráolvasással kell összeragasztani. Úgy érzem, sokszor már az erdélyi városokon is csak ez a csodafű segített. Enyed egyik vesztét Kossuth megkönnyezte és a gyászküldöttséghez miniszterelnöki buzdítást intézett, de vajjon tudta-e, hogy az erdélyi városok mindig szószerint vették a Szózat parancsát?

E városokban azonban nemcsak a kereskedelem, ipar, szőlőgazdaság, bányászat lehellt új életet, a város feltámadása legalább ugyanannyira függött az Iskolától is. Mint némely város alapításánál a varázsló vagy a mondabeli király, úgy tünik fel a visszavándorlók közt egy szikár tudós vagy a tudós emléke. Erdélyben nincs város Iskola nélkül, az iskola olyan városformáló, városvédő és városfenntartó értelmében, ahogy ez Párizs áldott végzete is. Hogyan ne emlékeznénk például a Váradot újjáépítő főpapok Vitéz János renaissance iskolájára s a Janus Pannonius verseiben megénekelt műemlékekre? Kolozsvárt lakott a legelső s később a legtökéletesebb erdélyi nyomdász, itt tanított a tudósnak kicsi, nemzetnevelőnek nagy Apáczai Csere; Enyed kiűzött népét Páriz Pápai, a kollégiumi tallárba bújt új Mózes vezeti vissza a pusztából; Vásárhely neveli sokáig Erdély jogászait; Brassó - s egyúttal a Szászföld - legnagyobb nemzeti ünnepe egy nyomdászról emlékezik meg. Mondd Várad s mondom Janus Pannonius, mondd Kolozsvár s mondom Heltai Gáspár, Tótfalusi Kis, Apáczai Csere, mondd Enyed s mondom Páriz Pápai, Szász Károly, Szilágyi Sándor, mondd Vásárhely s mondom Bolyai, mondd Brassó s mondom Honterus. Mindez korántsem jelenti, hogy Honterus kivételével - ki azt tehette Brassóval, amit Calvin Genffel, szóval mindent - e tudósok és tanárok volnának a város lelkei. Az erdélyi városokban mindig a kereskedő, kézműves, szőlősgazda, rosszabb esetben a kirendelt kormányhivatal vitte a szót s a szellemiséggé tisztult város-szimbolumok valójában városuk kitagadottjai voltak. Vásárhely például Bolyairól szégyenszemre még egy arcképet sem őrzött meg, Apáczai nyomorgott Kolozsváron, Enyed csak lassan békült össze az iskolával. De az erdélyi városok mégis csak azért serkentettek fel urbanus hajlamot, mert a Nyugatot-látó nagy erdélyi városlakók magános és kiközösített életük árán s rendszerint egy Iskola falai között kiformálták a magyar városi ember kisebbségi érzéssel küzdő, elvágyó, elégedetlen, keserű, darabos, kicsit még ma is a faggyúgyertya füstjébe csavart és savanyú kollégiumi cipó után szagló jellemét. E tekintetben Debrecen is erdélyi város.

A magyar városlakó típusa közös, a városok jelleme - ahogy mondtam - elüt egymástól. Éghajlat, jogi eredet, vagyon s a különböző megpróbáltatások mind jellemalakító szerephez jutottak, de az a végső kép, melyre a magyarság visszaemlékezik, az utolsó kétszáz év társadalmi elrendeződésén nyugodott. Jóllehet minden erdélyi város egy örök magatartás - örök ellenállás vagy örök gyöngeség - jelképe, végső állapotuk, melyhez a román fennhatóságú városok várható összes változását hozzámérhetjük: 1691 és 1914 közt, a Helytartóság és az Unió korában alakult ki.

Kolozsváron, Erdélynek cím nélkül is örökös fővárosában, úgy keverednek a nemzetiségek, mint a kis ország egész üstjében. Természetes előkelőségét nem származásának köszönheti, hanem a csodálatos szellemi «vonzat»-nak. Sokrétű társadalmából leginkább a közhivatali és oktató - tehát nem a szabad - intellektusok emelkednek ki, székvárosi szelleme lassú lüktetéssel mágnásokban, rendi és kollégiumi tanárokban, kormányzósági tisztviselőkben s professzorokban kering. Maga a város előkelő, nem az egyes lakói. Más helyeken, még a hatalmas Kassán is, a palotát tartó főúr személyében testesül meg a város előkelősége, Kolozsváron minden rang eltörpül a város természetes előkelősége mellett. Ritkán kezdeményez, fejedelem nélkül is fejedelmi, sohasem nyujtja ki kezét a hatalom után, magától jut hozzá, valósággal puszta létéből meríti tekintélyét s megerőltetés nélkül csalja vissza a szökevényeket: hivatalt és embert egyaránt. Várad, a hegy tulsó oldalán, négy falu jobbágyivadékait próbálja összeegyeztetni a városba költözött bihari dzsentrikkel s a zsidósággal: az ötvözet kényes s könnyen hasad. Itt mindinkább a szabad intellektusoké a szó, a hagyomány elfelejtett emlékekbe húzódik, a város szenvedélyesen kezdeményez, állhatatlan. Amilyen kemény Kolozsvár, olyan könnyen összecsuklik ő: amott a maradi, de magas szellem láthatatlan gyémántsövényt húz a város köré, itt a hevenyészve összeolvadt paraszti, dzsentri és zsidó öntudat még a kövek ellenállását is szétmállasztja. Enyed iparosai és szőlős gazdái hosszú huzavona után beengedik a fejedelem iskoláját, bejáratos lesz a környékbeli arisztokrácia is s éppen ezek a kényszerű vendégek - akikhez később szívből ragaszkodik - javítják fel a szellemét. Mert Enyedet megfojtotta volna a kézműves kicsinyesség, ha nem lebeg fölötte az Iskola s nem harmatozza be a diák vértanúk vére. Vásárhely egyrétű város, akárcsak Debrecen, de mint ott, úgy Vásárhelyen is van Iskola, amellett az elterpeszkedő céhszellemet a végigzörgő székely szekerek is folyton friss életre rázzák föl. Brassó roppant gálya: a tulajdonos, a kalmár, a kapitány szászok, az evezősök magyarok és románok. Őt is tűrhetetlenné tenné a kispolgári önelégültség, ha egyik felől nem szellőztetné a székely havasok szele, másik felől nem vezetne ki belőle a nagy balkáni karavánút.

Különböző jellemük szerint különböző határon-túli helyekkel tartanak rokonságot is. A debreceni diákok tűzoltó dorongja, a gerundium Enyeden jobb híjján harci eszköz s csata után azokat szúrják a patak partjára, hogy később kivirítson belőlük a nagyenyedi két fűzfa; Brassóban az ember háromnyelvűnek születik, akárcsak Kassán, a brassai Fekete templom s a lőcsei Szent Jakab templom padjai egyformán beitták a céh urak hajpomádéját; Várad ujságolvasó, mint Pest. És mindegyik egy-egy iskolaszigetet ringat a hullámain, akárcsak Párizs.

Ilyennek ismertük őket. De az élet a veteránokat új szolgálatra hívta be; a minőségi próbára rendelt erdélyi városoknak ismét meg kell mutatniok, hogy csak a hamis istenek halnak meg. Közös sors, hogy létünket nem válthatjuk meg egyetlen jellempróbával: az «idő rostája» körben forog s visszatér a maga óráin.

Erdély közjogi díszektől s politikai védelemtől megfosztott magyarsága most az erkölcsi tisztulás küszöbén áll s legjobbjaiban már elszánta magát arra, hogy az életújító új társadalmi értékrendért, a változó jellegű, de örök erdélyi realitásért a hallgatag rosszindulatot, sőt nyilt vádaskodást is kiállja. De ez a keserves készség nem sokat ér, ha az erkölcsi újjászületés tárgyi eszközeit nem ismerik fel idejében. Nem elég bízni az ideálizált erdélyi lélekben, tudomást kell arról is venni, hogy a magyarság céljai egyelőre kuszák, szervezete szűk és egyoldalú. A kisebbségi életnek nincs magyar hagyománya, e hagyomány még hiányzik az Élő Mult földjéről. Ahogy - Szekfü szerint - a magyarság eltompult politikai érzékét föl kell éleszteni, úgy a reális kisebbségi érzéket is ki kell formálni, erre pedig a magyarság hatalmi tudatához tapadt lelki alkat már semmiképp sem alkalmas. Az egyetemesen magyar ösztönű kisebbségi érzéket csak a hatalmi képzetek alól fölszabadult új társadalmi értéktudattal lehet kifejleszteni és ha a magyarság a kisebbségi sorsba foglalt erkölcsi próbát valóban ki akarja állni, akkor a szervező magyarságnak a dolgozó magyarságot másképp kell megbecsülnie, mint a multban.

Az egyházak, iskolák, írók tapogatózó munkájából egy eljövendő erdélyiség új lelki-szellemi hagyománya rakodik le. A történelmi válság első erkölcsi lökéseit, mint nehéz földrengést, az erdélyi írók művei továbbítják az utódoknak s ha a kisebbségi magyarság végső, szélesre alapozott magatartása valaha kikristályosul, hálával és megrendüléssel olvassák majd ezekben minden apák örök harcát és szorongását minden fiúkért. Egy azonban biztos. Mester Miklós figyelemreméltó tanulmányában nemrég mutatta ki [*] - s mennyire tudta ezt már Bartha Miklós! - hogy közjogi segítség közbejötte nélkül az erdélyi magyarság sorsa a multban is, főleg a Székelyföldön s a magyar városokban dőlt el. Az öt város portrétistái, öt helyszíni megfigyelő, városuk szerepét mérlegelve, szintén ebben a reálpolitikai tanulságban állapodnak meg.

*

Az erdélyi városok életírói: Maksay Albert, Tabéry Géza, R. Berde Mária, Molter Károly és Szemlér Ferenc lelkiismeretes, nagy munkát végeztek. Ha a sorrendet művészi becsük szerint megcserélhetem, elsőnek Szemlér Ferencet dícsérem, aki - Illyés Gyulához hasonlóan - költő létére kimagaslik szabatos, kristálytiszta prózájával. Mintha csak Kazinczyt, az örök csiszolót igazolná, negyedszer ír Brassóról s ez a hosszú ujjgyakorlat meglátszik szép fogalmazásán s a kerek, letisztult vízión. Tartózkodó, már-már gyűlölködő ragaszkodással szól a kemény, hideg bölcsőről, beszéd közben a szeretet nélküli város lassan fölemelkedik s nehéz Gólem-testével a havasoknak támaszkodva, kőtekintetét végighordozza a határon. Enyed szörnyű állapotjairól Berde Mária, egy hű erdélyi megrendülésével s egy asszony takargató szeretetével mesél; Tabéry a modern Váradot eleven társadalmi érzékkel rajzolja le. Molter Vásárhelye éppen olyan mozgalmas, barátkozó, beszédes, tarka, mint az igazi székely főváros, ellentétben Szemlérrel, egy cseppet sem tartózkodik, séta közben mindúntalan megáll, köszönget, erről is, arról is megemlékezik s miért ne tenné, mikor annyi kedves, okos ember él Vásárhelyt! Egyedül Maksay jószándékú s áhítatos városképében csalódtam: a szellem kinőtt a becsületes halász kezeiből. Tudom, nehéz írni a városról, amely elszakadt fiait évtized mulva is megkönnyezteti álmukban. Szemlér vagy Berde is tárgyilagosak, «dokumentáltak», de az írás végeredményben vízió s történelmi adataik mögött valóban kirajzolódik városuk víziója. Maksaínak egyelőre csak szeretetteljes adatai vannak. Az Erdélyi Városképektől mégis az ő megrendült, emberséges szavaival búcsúzom:

«Azok közül a kolozsvári gyermekek közül, akik e városarckép megjelenésének évében születnek, valószínűleg sokan megérik a mostani évezrednek a végét s meglátják a kétezredik esztendő hajnalhasadását is. Adja Isten, hogy amit a mi nemzedékünktől megtagadott a végzet, nekik a jövendő Kolozsvár polgárainak meghozza a friss ezredév; hozzon a falaik közé, az uccáikra, a hajlékaikba, a szívükbe szeretetet, egyetértést, békességet, felvirágzást és boldog életet».

[*] Erdélyi Városképek. (Kolozsvár-Nagyvárad-Enyed-Marosvásárhely-Brassó.)

[*] Mester Miklós: Az erdélyi románok első törvényhatósági küzdelmei. Magyarságtudomány, 1936 február.