Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 5. szám · / · KASSÁK LAJOS
Április 6. Mielőtt a Wells-film bemutatóját megnéztem, átlapoztam a Radius filmszínház háziujságját. Első betűjétől az utolsóig a filmről szól olyan hangos és tudatosan mellébeszélő dícsérettel, hogy a közlemények elolvasása után már alig maradt bátorságom a produkció megtekintéséhez. Hiába is akarnám magam megnyugtatni, valamiféle árulást, közelgő veszedelmeket érzek a levegőben. Még nem láttam a filmet, de úgy vélem, már mindent tudok róla. Miért is várhatnék lélekemelőt és szívderítőt attól a műtől, amelyről az illetékeseknek is csak ennyi a legkomolyabb mondanivalójuk:
Wells: «Nagy víziómat (az új világról) nem zavarja meg az a pár szerencsétlen halott a sivatag homokjában... (Hiszen) valami módon, előbb vagy utóbb, minden embernek meg kell halnia és alapjában véve mindegy, hogy ágyban hal-e meg vagy a harctéren. Mindegy ma, mikor az élet olyan szegényes és gyötrelmes. A puskagolyó, bajonett, gáz és bomba áldozatai mindössze kissé fájdalmasabb módon pusztulnak el, mint azok, akiket ragályos betegség, láz, éhség vagy izgalom öl meg».
Korda: «Amint önök élénken elképzelhetik, a kép rengeteg látványosságra ad alkalmat és a felvétel annyi nehézséget hárít a producerra, amivel eddig senki sem küzdött meg a filmgyártás terén... Ha végeredményben megemlítem, hogy a
A színház igazgatója: «Néhány rövid mondat, beszámoló a
Az olvasottak után bent ülök a fehér vászon előtt és csakugyan elkezdődik a film pergetése. S már az első képeknél csalhatatlanul érezzük, hogy a továbbiakban semmi jó nem következhetik. Wells művészetét sohasem tartottam igazán művészetnek, reformeri gondolataival sohasem tudott előttem világosságot gyujtani s most, hogy képekben elém vetíti «hatalmas vízióját», szinte hangosan tiltakozni szeretnék mindaz ellen, amit a felvételek mutatnak s amit az üzleti reklám csodálatosan nagyszerű jelenségnek minősített. Szomszédaim félhangosan megállapítják: «Az utóbbi öt esztendő legrosszabb filmjét pergetik előttünk». Mindenki vár valamit s mindenki idegesen nyugtalankodik. A képek rohanvást kergetik egymást a vásznon, úgy pereg a film, mintha egyhelyben állna. A gyorsan forgó kerék küllői folynak így egybe, mint ebben a filmben az egyes jelenetek. És csupa műtermi kulissza és csupa panoptikumi figura. A tér, amely egy hatalmas metropolis képét lenne hivatva felidézni előttünk, távlatnélküli kuckó, a tömeg alaktalan, tagolatlan csürhe, minden emberi jellegzetesség nélkül; a beállítások érdektelenek, az egymást követő képek szürkék, a rakásbadobált rengeteg motivum miatt részleteiben fölismerhetetlen és egészében élvezhetetlen. Ott, ahol enteriőrt mutatnak, előlegezett jóhiszeműségünk is szétfoszlik. Ha ezekből az eredményekből kellene megítélnünk a mai filmművészet tartalmi és formai fejlettségét, azt mondhatnók, hogy a művészetet igénylő közönségnek és a művészet szempontjai szerint bíráló kritikusnak ezen a területen semmi keresnivalója nincsen. Szerencsére az általános helyzet nem ilyen reménytelen.
Hogy a filmből egyszer és mindenkorra nincs kirekesztve a művészi tevékenykedés s már eddig is jelentős eredményeket értek el ezen a területen, annak egyik legszebb bizonyítéka éppen Korda Sándor nagyszerű rendezése: a
Most, hogy utána gondolok annak, amit a vásznon láttam, a sok zűrzavarból egyetlen tisztán megformált jelenetre nem tudok visszaemlékezni. A foglalkoztatott színészek egyetlen arcmozdulata, szemvillantása, taglejtése nem vésődött belém, mert nem is láttam egyebet mechanikus külsőségnél, technikai és kulisszaépítészeti rekvizitumoknál. A művészetnek azon a szuper-romantikus korszakán már alaposan túl vagyunk, mikor a jövő életet laboratóriumi keveréknek képzeltük el, mikor a fém és üveg imádata korszerű modernséget jelentett. Nem hisszük és nem akarjuk elhinni, hogy a jövő embere ilyen kihült világban, ilyen megmerevedett pózban éli majd le életét. Nem hisszük, mert nem tartjuk kívánatosnak magunk fölött a technika uralmát. Mindez már avittabb fantázia szüleménye, mint nagyanyáink boszorkánymeséi voltak. A technika századának embere rájött arra, hogy a technika nem cél, hanem eszköz, a szellem fölszabadulásának egyik gyakorlati eszköze és ezért a jövendőt nem az abszolút eldologiasodás, hanem a mai dologi állapot fölé szeretnők megépíteni. A
A történet meséje 1940 karácsony estéjén kezdődik. Pontosan olyan körülmények között, ahogyan az Dickens regényeiben szokott megtörténni, érzelmes környezetben, ősz nagyapóval és játszó gyerekekkel, harangzúgással és az együgyűek végtelen optimizmusával. És azután hipp, hopp: hadüzenet nélkül kitör az új világháború. És némi zajok, torlódások, kasirozott gépek, rohangászó alakzatok úgy, ahogyan azt egy műteremben trükkökkel, pénzt nem kímélve, de pszichológiai indokolás nélkül megrendezik. «Halott emberek» mondják a felírások. «Asszonyok és gyerekek, férfiak és nők. Fiatalok és öregek. A halál kegyetlen demokráciája egymás mellé sodort minden rendűt és rangút. Megölte őket a bomba és a gáz. Megölte őket a háború.»
De nem baj! Halljuk, Wellsnek, a magát még ma is szocialistának valló világhírű írónak végső következtetését... Az előadás második részében már Everytownt, az üvegvárost látjuk. Ez a város a Wells által elképzelt emberi paradicsom, amelyért, szerinte, egy új világháborút is érdemes átszenvedni. Gyarló, majdnem gyalázatos okoskodás ez ma, mint ahogyan gyarló fantázia eredménye az üvegváros, ahol a technikai civilizáció maradék nélkül fölfalta az emberi szellemet. Valamikor a futúristák képzelték el így a jövőt s a művészet terén Capek
A