Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 5. szám
Tompa aranyfényben rezeg a dárda,
semmi köze a lent zsivajgó néppel,
a törött kő nyugodt magasba lép fel
s glóriát körit a sok néma tárgyra,
kiket a földön ide-oda löknek,
megvetően neveznek eszközöknek,
de a hegyen láthatatlan romokkal
szövetkezve s füvekkel, állatokkal,
utcát őriznek nemmuló nevükkel,
jóismerős, mozgékony szellemükkel.
A szeretők lassu vizen eveznek,
szemükkel egymás nyilt szemébe vesznek,
ki állitana emléket a csóknak?
születik, izzik, táncol, elmerül,
feltámad ujra s harcol emberül,
de szerelmük hű tanuja: a csónak
a hegyre szökött s utca neve lett,
hol kigyózó szines vizek felett,
a muló huson s korhadó fán is tul,
ércnél állandóbb emlékmüvé tisztul.
Ki annyi embert vitt a dicsőségre,
a «Lant» maga is megpihent itt végre.
Utcája van a regének, a csiznek
s ha ez utcákban jársz, a kövek és
a palánk, vagy drótból font kerités
hallgatnak és mindig másfele néznek.
Alkura egy sem lép, légy külön boldog,
ha tudsz. Szólnak: emlékeid szedd össze,
tekintetünk nemes gőg küldi messze,
szorits kezet, a többi a te dolgod.
Tábláikon nem alkalom virága
nyit, naptárlaphoz kötözött pörök
szennye távol van s nem, mi egyszer drága,
csak ami mindennapi és örök.
Utcák szaladnak ide és oda,
női nevet küld a Régmult s a Nemrég,
Ilona, Ágnes, Ida és Ada,
mint üres mécs, amelynek a bele
elhal, de mindig születik bele
uj és váltott szinekben ég az emlék.
Felélednek az alvó istenek,
füszerüzletnél kezdődik s lefut
görbén a mélybe a Diana ut,
Gyöngyvirág utca mellett a remek
villasoron fekszik felaggatott
illatos zöld közt a Szétszaggatott.
Ime neked is jutott egy csücsök
a hegyoldalból szelid kis tücsök,
sokágu álmaink nyáréji őre,
ki langyos dallal lépsz ki a mezőre,
de ha kint járunk, megélesül hangod,
elárulja királyi-papi rangod,
figyelmeztetsz, rikoltasz és sikoltasz,
szivünkbe száz édes félelmet oltasz,
végül befordulsz a holdszőtte falnak
s velünk együtt örülsz a diadalnak.
Kevés embert idéznek az utak:
a grófot, ki hűs jövőbe mutat,
Mátyás királyt, ki csillagokra száll át,
ott tartja udvarát, vagy Budapest
szerelmesét, az öreg Glück Frigyest,
derüs éveit, elegáns halálát.
Nagy utak mentén méltóságos tölgyek,
kis utcákon meztelen gyökerek,
kövek s a legtöbb olyan meredek,
hogy az ibolyafürtü apró hölgyek
jobb szeretik karonülve bejárni.
A kisértetek itt szokták bevárni,
hogy éj legyen, az autóut felett
nincs sűrű háló s a kisértetek
ilyenkor szabadon és szeliden
gyülekezhetnek, mert minden pihen,
alszik a golfpálya, a halk kolostor.
Lassan lengnek, mosolygósak, velük
vonul jóságuk és nincsen nemük,
magas ködképükön fehér ezüstpor.
Csengő szól, bizd magad nyugodtan egyre,
fogd meg kezét, ne félj, hogy majd kezedben
szétfolyik ujja, mert ő erősebben
él, mint te és tovább is. Minden hegyre
elvisz s emlékeid mutatja: Itt áll
a kiskert, hol barátaiddal ittál
s hiszem, meglátogatod majd megint,
ez a rejtett kápolna, hol a jámbor
sváb néni cipőpasztás dobozából
olajmécset készitett Máriának,
itt alszik hült helye a Normafának,
itt a Ging Gong. Sápadt kezével int
s fellép a nyár: Napfényes délután volt,
a hegyoldal, mint tenger ékkő lángolt,
szemben is hegyek, tetejükig tört fel
a sűrű erdő ezerfajta zölddel.
A nap énekelt s egyre halkult hangja,
mulattunk: a kövek közt hogy botorkál
nagyképü cincér és földszinü hangya.
S mint megannyi bájitalos boszorkány
ültek sötétkék és tüzvörös lepkék,
a szomszédos fűszálakat belepték...
Az Alkony utcáról felszáll az alkony,
hunyt szemmel lassan lélegzik a rét,
a Várhegyen gázlámpa ég a sarkon,
fény üli a Jánoshegy tetejét,
te is felzengsz a Diósárok mellett
tücsökhangverseny, betöltöd a völgyet,
a hegyeket ezüsthangon belenged,
mély vizből indul, égi partra visz,
a holdpajzs mögül leső Artemisz
kikukucskál s komorságából enged.