Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 4. szám

ÁRKÁDIA

Kardos László: EGY RÉGI TITÁN

Egy furcsa könyv akadt a kezünkbe. Szerzője Hollósy István, címe A jövő költészetének reformjai. Máramarosszigeten jelent meg 1877-ben. «A szerző tulajdona». Ez a könyv voltaképpen két egybekötött füzet, folyóiratszám, amelynek minden cikkét Hollósy írta. Hollósy zavaros, selejtes író, de nagyon érdekes. Dühös eredetisége, vagdalkozó bátorsága, prófétáló rohamai, magacsodálása, «fajvédő» indulatai és torz nagyvonalúsága olyan kuriózumok, amelyeket minduntalan «aktuálisoknak» érez az olvasó. Valahogy a Szabó Dezső-divat egy elvetélt kis előfutárát kell benne látnunk. Talán nem lesz érdektelen néhány rövid idézet erejéig föltámasztani.

Plasztikus kép az irodalmi életről, egészen 1936-os tónusban. «Szép műítészetünk egy rongyos vezérnélküli sereg bitang üzelmeinek förtelmes előképét adja az alávalóság - az irodalmi klikk és irodalmi bábaság - nemes monopóliumának babéros kormánybotja alatt... Ki kell az irodalomból e gyönyörű erkölcsüket képviselőikkel együtt kergetni a szemétdombra... Nem tudom, lesz-e erőm annyi, mint bizalmam, e herkulesi munkához... Mielőtt munkám kiadásához kezdenék, számot kell vetnem magammal és célommal... Számba kell vennem elleneim milliónyi számát és a magam elhagyott egyedüliségét... Vagy hasztalan volt nemes, de bolond törekvésem, mert fű nő majd nemsokára már testem fölött, és írásaim, amelyekbe én lelket tettem, azok fölött is láng fog összecsapni?»

Kollektív öntudat. «Mit tanuljunk mi magyarok az európaiaktól? Kinőttünk már a gyermekkorból. Maga Európa várja tőlünk, hogy tanítsuk őket, hogy adjunk neki költészetet, zenét, hogy tanuljanak tőlünk szobrászatot és festészetet. Mi tanuljunk tőlük, e pondrók utánzói legyenek a királyi sasok? Fel, édes nemzetem... ébredj és üsd nyakon a sajtót, ha garázdálkodik! S míg Angol-, Bajor... Olaszország fejedelmei és népei bálványozzák magyar művészeinket... addig nálunk egy Kohn, egy Spitzer, Bernstein, Diamandstein, Apfelbaum, Grünbaum, egy Kukurucblózer Posner nagyobb elismerésben részesülnek, mint geniális, lángeszű tudósaink, művészeink és költőink.»

Egyéni öntudat, az «Álláspont» című cikkből. «Ki írta le a Pokolt, ki teremtette meg drámailag rajtam kívül? Amit Milton nagy lelke és Dante mély esze nem mertek, amit az esztétika lehetetlennek tartott, azt én egy isteni percben elragadtatva, munkához kezdve, minden segély, biztatás nélkül, sőt dacára minden akadálynak, megteremtém.» (Az aláhúzás H.-tól való.) Másutt: «Azért szép az én prózám, mert először az élet nyelvén őszintén beszélek, s mert másodszor: az olvasónak színeivel, hangjával, alakjával, rövid egyszerűséggel adom gondolataimat s eszményeimet. Nem üres szavakkal. Ez volt titka az én stílusom megragadó erejének... De mi nem akarjuk látni, hogy a magyar különb, mint a többi nyomorék faj. Hiába születnek Izsóink, Madáchaink? Vagy Kaas és Koroda nem tüneményszerű két tehetség-e?»

Goethe és Madách. «Goethét magasztalják, hogy, mert divat... s ugyanakkor a buták nem látják, hogy míg e szamár lengyel zsidó 32 évig dolgozott Faustján, te (Madách) két-három év alatt egy nagy költeményt birtál alkotni.»

Az árják. «Aki tanulmányozza Németország történelmét, erkölcseit... mindenütt a hét svábok erkölcsi pulyaságának ismétlésére akad bennük. Azért nagy emberei is mind idegenek voltak... Az a régi világ pedig lejárt, hol a hálósipkások vezérkedtek. Nem érünk rá 40 éves korukban megérő sváb lángeszek után haladni. Más nép kell ide ápolni a bölcsészetet!... Fajunkban megvan minden lehetőség... A germán és szláv fajok nem arra valók... szolganép... A magyar, török, arab fajok gyermekei lesznek erre hivatva!»

Aranyról, Kossuthról. «Arany józan, rímelő gépész... szerénysége vizsgaszemek előtt csak igen hiú tetszvágya és gyenge félénkségének takaró palástja. De ugyan ki is lenne oly vak, hogy lángésznek tartson oly gyenge velejű írót, ki egy tucat befejezetlen művel áll elő?... Kossuth a legnagyobb hősiességgel lármázott, verte félre a harangokat, mikor semmi baj se volt sehol... s mikor aztán felgyujtotta a hazát... ő volt, aki a forradalom lezajlása előtt jóval már kereket oldott... otthagyva barátait az akasztófa hóhérjai kezében... Hahaha! Jeles férfiú!»

Egy Marikovszky Gábor nevű félreismert költőzseniről. «Homér, Ossián, Vörösmarty, Milton, Madách és te korán elnémult, nagy nemes szív, ifjan meggyilkolt magyar, szegény magyar költő, ki ott pihensz Máramaros egy kis temetőjében... Ott nyugszol te most megtörve, legyilkolva és nem kérdi senki nevedet, csak ősz mestered (a Kárpátok zúgó rengetege) zokog, üvölt és kiált az Istenhez, hogy vegyük le sirodról a szíved fölé dobott nehéz köveket... De minő az egész könyv! (a Marikovszkyé)... Buda Halála együgyű éposszá törpül.»

Goethe. «Goethe is elmehet Ábrahám kebelébe, ahonnét jött, mert lengyelországi zsidók azt mondják, hogy tőlük származtak apái Frankfurtba... Arctípusa Mayerbeer és Dóczy ábrázatja közt bujkál csakugyan.» (Ugyanitt olvasható viszont Heine magasztalása a lelketlen, cápára emlékeztető álnagyság, Goethe rovására.)

A szintézis és szellemtörténet úttörője. «A történelem egy nagy magazin, egy lomtár, mely várja a bölcsész rendező kezét és a lélekbúvár sasszemét, hogy ezer évek okait, a közöttük levő összefüggést felfedezve: lássuk bennök a népek tragédiáit és époszait; nem pedig egy szolgai, hamis inventáriumot. Szóval, mik együtt képeznek egy egészet, azt mind külön szedték, darabokra törték, erőnek erejével, hogy font és itceszámra árulják neked, laikus publikum.»

Szó és tett. «Petőfi úgy érzett igazán, sőt úgy élt is, amint énekelt... Petőfi elénekelte Tied vagyok, tied hazám - s el is rohant a csatába... De Arany hiába nyöszörög kíntornája mellett honszerelemről versenyt Jókaival, mert az utókor azt fogja válaszolni nekik: «Hol voltatok 48-ban?»

Egy forradalmár keservei. «Szabadítsuk fel magunkat a lomha bálványok nyomásai alól... minők Arany és Liszt. De minő is lehetett az a kor, melyben egy bugris eszű ujdondász, mint Greguss is, tudott kritikus lenni? Sőt egy lófejű bogárka is, mint Szigligeti Eduska, a magyar színészet botrányára s a színirodalom kiszámíthatatlan kárára basáskodott... Egy Madách... Marikovszky remek alkotásait nem is birták fölérni se szamár eszükkel! Szegény Marikovszkynak, ki könyörögve esdekelt Szász K. és Aranyéktól pártfogást... szerencsétlenül kellett elpusztulnia. Mert rettegtek attól, hogy fényes tökfejükre árnyat hint az ő fenséges ragyogása.»

Liszt Ferencről. «Korpaliszt Fránci 48-ban díszkardot kapott a nemzettől. S ő mit tett, a nagy szellem? Azt tette, hogy míg idebenn gyilkolták a szegény magyart, ő két garas ára szeretettel se vett részt hazája véres küzdelmében... De Párisban a szoknyák mögé bujt a hős hazafi, s hangversenyein, mint búsmagyar érdekes ruhában s díszkardosan, arcpirulás nélkül lépett fel, hogy a Rákóczi-nótából pénzt csináljon, Heine ekkor utálta meg e pendelyhős-virtuózt...»

S végül, egészen modern hangok. «Dóczi Csók-jának alakjai furcsa szemétnép. Férfi-alakjai haszontalan kóser bábok. Mint a frankfurti hazafi Faust alakján nem birta tagadni a talmudjelleg undok vonásait... Kufár emberek, talmudzsidók, muszka ágensek aljasítják mindenfelé a nemzet erkölcseit, a társadalom, politika és irodalomban lépten-nyomon tapsok közt. S a nép nem bir ébredni részeg butaságából. A művelt osztályok pedig félnek a piszok darázsfészekbe nyulni... Oh, hogy ezt türi a magyar!
 

Kötelezettségmentes modernség és lecövekeltség. (Egyik napilapunkban olvastuk.) «A Frankel-Szalónban Aba Novák Vilmos fürge festményei sürögnek. Szinte babosmintájú vidám impriméruha most itt az élet. A profán megállapítást az a könnyed és gyakran jóleső élethelyeslés váltja ki, amelyet Aba Novák képeinek szemlélése általában okoz. Könnyű az ezerszínű, pettyes sokadalmon ujjongani, a világ tarka cirkuszain és kedves kis gumimalacain elmélázni, mert a művész még az esetleg felbukkanó torz arcokat is játszi bájjal ábrázolja. A kötelezettségmentes modernség nyugalmát érzik Aba Novák kedvelői ezúttal is. A kiállítás egyik legjobb darabja a «Műlovarnők». Nincsen benne az a lecövekeltség, amely néha ellentmondásra ingerlően hatott régebbi képein.»

Azt kívánjuk a kitűnő műitésznek vajha mentől zavartalanabbul mélázhasson el ezentúl is a világ gumimalacain és élvezze játszi bájjal a műlovarnők lecövekezetlenségét! Remélhetőleg Aba Novák legközelebbi kiállítása sem fogja ebben «általában» megzavarni!

«A fokozott érzékenység természetesen arra vezet, hogy a művész sosem jut teljesen kiegyensúlyozott állapotba. Repedések támadnak rajta s ő egész életén át ezek beforrasztásával foglalkozik.»

(A Toll, egy író naplójából.)

A remekmű meghatározása:

«...a remekmű: egy önmagába visszafutó görbe vonal, amely mindenkitől egyenlő távolságban van.»

(Keresztmetszet, Mikszáth, avagy az értékelések reviziója c. cikk.)

Hosszú, esetleg órákig tartó pillanat:

«Az én életem legnagyobb pillanata pedig most van, mikor lassacskán kialszik az élet mécsese nálam.»

(Magyarság, A nagy pillanat című novella.)