Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 4. szám · / · KÜLFÖLD

Thein Alfréd: A GONCOURT-DÍJ ÉS A TÖBBIEK

December első napjai kétségtelenül a legmozgalmasabbak a francia irodalmi évadban. A különböző irodalmi díjak: a Goncourt, a Femina, a Prix Interallié és a többiek nem kizárólag az írók és a kiadók magánügyei. Az irodalmi események a sajtó és a rádió reflektorfényének publicitásában társadalmi szenzációkká nőnek. Már hetekkel előbb megindulnak a találgatások: ki kapja az idén a Goncourt-t? Noha mindenki tudja, hogy ebben a versenyfutásban nem mindig az írói kvalitás dönti el, hogy ki lesz a győztes, mégis feszült figyelemmel várja mindenki, hogy ki nyeri el a «beérkezettséget» jelentő babérkoszorút.

De a pártatlan és objektív bíráló is figyelemmel kíséri a versenyt. Szükségét érezzük egy szilárd pontnak, amely nélkül szinte lehetetlen tájékozódni az egyforma kötésű és - valljuk meg - általában egyformán súlytalan regények áradatában. Száz meg száz sárga és fehér kötetet dobnak a piacra naponta a francia kiadók. Még arra sincs időnk, hogy az írók neveivel egy kissé megismerkedjünk, - már eltüntek, már új, de azonos formátumú és azonos külsejű könyvek foglalták el a könyvesboltok kirakatait. Mindenképen szükség van tehát egy értékmérőre, még akkor is, ha nem nagyon megbízható. Ezt a célt szolgálja a Goncourt-akadémia díja. Útmutatást nyújt a káoszban. És missziója értékéből semmit sem von le az a körülmény, hogy nem a győztes az, akiben a közönség és a kritika új igéretet fedez fel, új értéket könyvel el, hanem éppen azok, akik lemaradtak.

Az elmult évben is így történt. Az utolsó hónapok politikai feszültségének izgalma alól a tíz Goncourt-akadémikus sem tudta magát kivonni. Nem irodalmi, hanem politikai szempontokból döntöttek. És ez a magyarázata annak, hogy avval a két íróval szemben, akinek az utolsó percig legkomolyabb esélye volt, - Joseph Peyré került ki győztesen a küzdelemből.

Amikor Joseph Peyré Sang et lumiere című díjnyertes regénye néhány hónappal ezelőtt megjelent, az irodalmi körök hűvösen fogadták. A komoly kritika alig méltatta figyelemre. Közönségsiker, - jó film-sujet lehetne: ebben megegyeztek a vélemények. Még a saját kiadója sem nagyon bízott benne. Nehéz is ebben a regényben különösebb értékeket felfedezni. A cselekménye mozgalmas és «színes». Joseph Peyré kitűnő ismerője a torerok Gautier, Blasco Ibanez és Ernest Hemingway óta egyáltalán nem ismeretlen világának. Madridi torero-kávéházak, az aréna kulisszái, matadorok, a banderilla, könnyűvérű spanyol lányok és tüzes férfiak és - mintegy apoteózisul, az utolsó oldalakon - a corrida preciz, egy cseppet sem újszerű leírása (ami valóban nehéz is lenne): ez adja a könyvnek most annyira dícsért couleur locale-ját. A meséje nem új és nem különösen érdekes. Egy torero szerelme a rangjánál fogva magasan fölötte álló hölgy iránt. Kétség és remény között ingadozva, lassan és erőtlenül sodródik a kikerülhetetlen vég felé. Élete legnagyobb napja egyszersmind az utolsó is, az arénában a bikaviadal áldozata lesz. Nem belső dinamika mozgatja a szereplőket, hanem inkább egy kissé elkopott és túlságosan közismert helyzeti tragikum.

A Prix Femina nyertese Claude Silve Bénédiction-ja asszonyi munka, gondosan kidolgozott, de már erősen megsárgult csipketerítő, féltve őrzött régi emlék, kissé ancien régime. Cselekménye nincs. Kétszázötven oldalon keresztül nem történik egyéb, mint hogy a fiatal gróf távol-keleti útjáról egy idegen (de különben kétségtelenül társaságbeli) fiatal hölgy társaságában érkezik haza az ősi kastélyba. A fiatalasszony természetesen nem nyeri meg az öreg grófnő tetszését és ezért egy szomorú hét után halkan, mint ahogy jött, eltávozik. A fiatal gróf is elhagyja majd örökre ősei kastélyát és a szerző sejtteti, hogy a büszke öregasszony kemény szíve efölötti bánatában lassan megszakad... A mese nem nagyon bonyolult, de az olvasó mégsem lát benne tisztán. A szereplők erőtlenek, a vonalak elmosódottak, a motivumok sötétben maradnak. Nem tudjuk, hogy mi történt a szép Maria Malcini legendáshírű gazdag nagynénje és az öreg grófnő püspök-barátja között, noha érezzük, hogy ennek az eseménynek jelentős szerepe van ebben a csendes családi tragédiában. Kitűnő novellát lehetett volna írni ebből a regényből, melynek egyetlen élő és erőteljesen megrajzolt szereplője: a kastély. A kastély dominálja az egész könyvet álmodozó, őszi lomb-színű hangulatával. De ez az egyetlen szín monotonná válik és bántóan hat az is, hogy a hangulat parfőmjét nagyon is materiális esszenciákból keveri szemünk előtt az író. Ezért is nehéz elhinni, hogy ez a könyv annyira tetszett volna Rilkenek, ha ismerhette és élvezhette volna, - mintahogy azt az egyik lelkes bíráló állítja.

Mint már említettük: politikai meggondolások fosztották meg az év két legértékesebb könyvének íróját, Maxence van der Meersch-et és Louis Guilloux-t a hivatalos babérkoszorútól. Mindkét könyv bűne, hogy nem heroikus, hanem őszinte, nem vakon soviniszta, hanem objektív, nem hirdet nagyhangú frázis-elveket, hanem emberi. Mindkét könyv alapanyaga is azonos: a háború a front mögött, a gyászoló családokban és az ünnepélyes parádékon, a háború a csüggedt szivekben és a lázadó lelkekben. De a matéria azonosságán és a becsületes felelősségvállalás egyforma gesztusán kívül semmi sem kapcsolja egybe a két írót. Ha ugyan nem vesszük tekintetbe a két kötet egyformán nagyszabású terjedelmét: több mint négyszáz nagyformátumú, apróbetűs oldal valóban szokatlan jelenség a mai francia regényírásban.

Van der Meersch Invasion 14 című regényében történelmi freskót fest a flandriai német megszállásról. Élethű, erős színekkel, keményen megformált körvonalakkal. Nem reportage-regény, melyben az eseti történés érdekessége mögött elsikkadnak az általános, a maradandó felé mutató vonások, hanem szinte zola-i igazságfanatizmussal felépített eposz. Nincs centrális figurája, de mindegyik szereplője súlyosan és határozottan tölti be a számára kijelölt helyet. Franciák és németek, katonák és polgárok, gyárosok és munkások, írástudók és parasztok vonulnak fel egymás után, egymás ellen, egymás mellett. Az író puritán tisztasággal mindegyiknek igazságot szolgáltat. És meglátja és megérti a mindent kiegyenlítő nagy szenvedés mögött az egyéni problémákat, a hangtalan tragédiákat.

Guilloux Le sang noir-ja keserű könyv. A megcsalt és meglopott fiatalok lázadó vádbeszéde. Minden kérdés, keresés, kétkedés egy francia kisváros huszonnégy órájába zsúfolva. A cselekmény egysége helyett az atmoszféra egysége alkotja az események bázisát. A háború utolsó esztendejében már fásultak a lelkek. És Cripure, a gimnázium filozófia-tanára, a Tiszta ész kritikájának hideg boncolója saját elkallódott életének szimbólumát látja az általános összeomlásban. Vak dühvel harcol, védekezik, de eredménytelenül: nem a többiektől kell félnie, a hivatalosoktól, a szabályosoktól, akik az ő másfajtaságát, tisztaságát és fanatikus megismerésre vágyódását kigúnyolják és üldözik, hanem önmagától, saját gyengeségétől, megtört hitétől. És miután huszonnégy órán belül kétszer is megmenekül a gyilkos haláltól, egy nyugodt és szenvedélytelen pillanatban szinte automatikusan önmaga vet véget életének.

Két sokatígérő író, két értékes könyv: ez a francia irodalom 1935-ös termésének mérlege.