Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 4. szám · / · FIGYELŐ
Zilahy Károlynak nevét is kevesen ismerik ma már, de rövid irodalmi pályájának nem is egész évtizede alatt sokaktól bámult és még többektől gyűlölt név volt. Zilahy előkelő ügyvéd fia volt, nagyon fiatalon, alig tizenöt éves korában kezdett mint író szerepelni, húsz éves korában már ujságíró volt Pesten, huszonhat éves korában meghalt tüdőbajban a Rudasfürdő egy magányos szobájában. Talán első teljesen kifejezett példánya volt nálunk a modern ujságíró-író típusnak, lázas munkában élt, írt mindent, amit ujságba írni szokás a vezércikktől a napihírig, ezenkívül verset, novellát, kritikai cikket, kisebb-nagyobb tanulmányfélét, fordított görög tragédiát. Arany és Gyulai kezdetben támogatták, később elfordult tőlük, Arany iránt megőrizte loyális tiszteletét, Gyulaival bősz tollharcokat vívott, melyekben nem egyszer a gyűlölet hangja is megszólalt. Talán mert rivalizálni akart Gyulaival, talán mert mindig alul maradt a birkózásban nyugodtabb, kiforrottabb és nyomósabb argumentumokkal dolgozó ellenfelével. Még abban a néhány esetben is, mikor igaza volt. Gyulai már akkor szilárd, megrendíthetetlen irodalmi elvekre alapította kritikáját, Zilahy még nem jutott el az állandó, kiforrott világnézetig, fiatal kora, sokfelé szóródó, mohó ujságíró munkája nem adott neki időt a lehiggadásra, irodalmi nézetei kapkodók, ingadozók voltak, gondolatvilága tele ellentmondásokkal. De új jelenség volt irodalmunkban, az impresszionista kritika első jelentkezése.
Előd Géza igyekszik valami rendszert kimutatni Zilahy gondolatai között, ami nemcsak azért nehéz vállalkozás, mert ezek nagyrészt apró ujságcikkekben, sokszor napihírekben vannak elszórva, hanem azért is, mert Zilahynak nem is volt tudatosan felépített gondolatrendszere, csak alkalmilag felvillanó ötletei voltak. A rendszer kimutatására való kísérlet érdekes, de nem hajtható végre erőltetés nélkül. Néhány gondolata ma is figyelemre méltó, így például, hogy a kritikának nem általában az irodalmi gyakorlatból elvont elvek és szempontok alapján kell ítélni, hanem mindig megbírált íróból és műből kell levonni a szempontokat, vagy az irodalom szociális kapcsolataira s az író és műve közötti összefüggésre vetett hangsúly. Zilahy kétségtelenül, ha nem is nagyon mélyen, de hevesen gondolkodó, tehetséges író volt. Nem egy olyan gondolatot pendített meg először, amely ma is szerepet játszik az irodalmi diskusszióban. Vitáiban, ha a lényegben nem volt is mindig igaza, a részletekben sokszor rátalált az igazság bizonyos elemeire.
Életírója fiatal ember, természetesen lelkesedik tárgyáért és kétségkívül túlbecsüli Zilahyt. Abban igaza van, hogy például Vajda Jánost helyesebben ítélte meg, mint Gyulai, aki mint «harmadrangú költőt» teljesen elutasította, de már a
Zilahy verseit nagyon régen, fiatal koromban olvastam, nem tudok rájuk visszaemlékezni s most nincs módomban újra előkeresni művei gyüjteményét. Ami mutatványokat Előd közöl belőlük, azt kell hinni, hogy nem volt még biztos sem a külső formában, sem a belsőben, költői szellem dolgában közel állott Vajdához s kezdetlegesen bár, de annak a vonalnak a kezdőpontján állott, amely Reviczkyn, Komjáthyn át Adyhoz vezetett. Aligha mondható úttörőnek, talán inkább hirnöknek arról, hogy megkezdődött a magyar lelkiség lassú átalakulása.
Kellemesen lep meg Előd tanulmányának közvetlen és bátor hangja. Doktori disszertációkban többnyire kínosan hat a disszertációt bíráló tanárra sunyító óvatosság a szavak megválogatásában is, ami olyan rosszul illik fiatal emberekhez. Ennek itt nyoma sincs, ami nyilván nemcsak az ifjú szerzőnek szóló dícséret, hanem a tanároknak is, akik a disszertációt elbírálták. A szellemi dolgokban való bátorság ma, már ritkasági értékénél fogva is, külön elismerést érdemel.
Előd Gézának sikerült két íróra felhívni a figyelmet: Zilahy Károlyra és önmagára.