Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 4. szám · / · FIGYELŐ

Kardos László: ŐSZI KÁVÉHÁZ
Fenyő László versei - Nyugat-kiadás

«Te légy Nagyerdőm!» - suttogja a költő «kajánul», de nyilván áhítattal is, az őszi kávéháznak. Egy hitvallás költészetének «városi» ihlete mellett, és gúnyos-öngúnyos szembefordulás új, népi líránkkal. És valóban, Tóth Árpád és Kosztolányi Dezső után annyi esztendővel, kissé megint alkalomszerű ez a kávéházi honfoglalás, melynek azonban ezúttal már nem a városi, nagyvárosi, civilizációs motívumoknak a költészetbe való beárasztása a célja, hanem a protestálás a városi lelkiség líra-jogának fokozatos, mesterséges elsorvasztása, erőszakos megsemmisítése ellen.

Városi lelkiség - mondom, de csak politikai vetületében tágul így ki a fogalom. Igazában csak egy fáradt, beteg, önkínzóan értelmes, szeretetre sóvárgó költőről van szó, aki a pesti kávéház füstjében vegetál, de akinek urbanitása inkább tetszik esetlegesnek, mint lényeginek és döntőnek. Az alapélmények, amelyek e költészet hangját megszabják és színeit kikeverik, nem tapadnak jellegzetesen pesti miliőhöz, - vagy mondjuk így: ha tapadnak is talán, mindenesetre mélyebbről, miliőn-túlról fakadnak. (Talán nem kicsinylő értelmű a megjegyzés, ha idevetem, hogy bizonyára egyik legfőbb oka e költészet városiasságának a költő legfőbb irodalmi élményének, a «nyugatos» lírának hasonlóan városi karaktere.)

Aki a lezajlott és a most zajló lírai korszak eredményeinek szerencsés vegyületét keresi, kevés olyan jó példát találhat, mint a Fenyő Lászlóé. Új kötete - Őszi kávéház - még gazdagabban kínálja a világháború választóvonalától számított «prae-» és «post»-tényezők kielemzésének érdekes feladatait, mint az előzők. Magatartása prae-szabású védekezés a kor post-szabású támadásai ellen, tehát: bágyadt, reménytelen kapaszkodás oly levitézlett, békebeli istenek málló köntöseibe, aminők a Szeretet, a Humanitás, a Szellem. Formája viszont post-igényű forma, azaz közvetlen, prózára-bátor nyelv, lazított, hagyományfelejtő metrum, szórakozottabb, hangfogósabb véletlen-rimek. De amint lankadt esengése, fáradt vagy ingerült kesernye és riadozó félelmei mögött néha egy energikusabb pátosz magas zengését is halljuk - ezek a helyek legkitünőbb részletei közé tartoznak, például a Márciusi álom utolsóelőtti szakasza -, úgy formai ernyedtsége mögül is kiérződik a régi értelemben vett formaművészet becses készsége. (Érdekesek ily szempontból a readingi balladáéival rokon háromrímes szakai.)

Ez a költő Tóth Árpád lazább, megviseltebb, dísztelenebb rokona. A porladó nagy elégikus artisztikumbeli teljességét nem éri el, de pszichológiai fordulatokban, mélyretörésben, önelemzésben, egyáltalán lelki komplikáltságban újat ad a nagy elődhöz képest is. Babits köreit is érdekesen súrolja olykor, és pedig nemcsak humanisztikus, nemes lamentációinak tartalmában, hanem melódiában - lásd Szeretet című versét, amely a Nyugtalanság völgye dallamaival szól együtt - és témaalakításban, példa erre az irattáska-vers, amely konstrukcióban valahogy Babits Ádáz-ának a rokona, bár egyébként Fenyő gyöngébb versei közül való. Persze, e rokonságok emlegetése nem azt jelenti, hogy Fenyő nem volna elég erős egyéniség kivonni magát a súlyos igézetekből. Sokkal inkább azt, hogy egy már-már tradicionális, szép magyar költő-attitűdnek a fiatalok közt is akadt méltó képviselője.

Kétséges vállalkozás egy gazdag és igazi költő művéből néhány sort vagy strófát kiragadni s azt állítani, hogy ez apró részletekben «bennevan» az egész költő. Nem is igen hiszek az ilyen műveletek komoly sikerében. De ha léha és hazárd is a próba, csábítónak elég csábító. Ha ilyenfajta játékra kényszerülnék, Fenyőt új kötetének alábbi 15 sorában próbálnám bemutatni.

De éjszaka... egyedül... fel-felébred,
szemközt jövője dermed a falon,
és látja magát reszketeg szegénynek,
krumplin-motyogó szegényházi vénnek
s fülledt párnájába sír: Irgalom!...
 
(Harminc után.)

A délutáni lapokat átnéztem,
múlik, telőben már e mai nap.
Mi volna még, mi volna hátra nékem?
Az esti lap?... ha volna estilap?
 
(Strófák a fáradtságról.)

Mert háború ez, háború
s harcban mit ér a szó?
 
(Virrasztó Violáért.)

te a nyelvnek, az anyanyelvnek
maradtál tikkadt mívese,
a haza hű fia, de nem
a hatalom hűbérese...
 
(Márciusi álom.)