Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 4. szám · / · FIGYELŐ

RADNÓTI MIKLÓS: TIZENKILENC VERSELŐ [+]

Fő díjra vágysz: a czél magas;
Szűk és kemény az út.
Érzded, tudod, mi jó? mi rossz?
Érzed, mi szép? mi rút?
Bacsányi.}

Huszonkét átolvasott verseskötet fekszik az asztalomon. Legtöbbje öt ívnél nagyobb terjedelmű, valamennyi gondos, néhánya pedig pompás nyomdatermék. Látszik rajtuk a szerző és a nyomdász szeretete.

Összekuporgatott húszfilléresekre gondolok, malacperselyekre, melyekbe a versíró éveken át pénzdarabokat ejt a távoli verseskönyv céljaira, mert a nyomda előleget kér szedés előtt, s a ritka előfizetők előre még nehezebben fizetnek, mint az átvétel pillanatában. Meghatottság fog el, de - félelem is. Mert a könyveket fiatalemberek írták, fiatalemberek, akik költőnek érzik magukat s akik nem költők. De az életüket erre a költőségre rendezik be. A játék nem babra megy. Rossz versekért pedig nagy ár egy emberélet.

Büszke vagyok az apámra,
Ki enni adni értem tört utat.
Pedig, ha ráhallgattam volna,
Eltévesztettem volna célomat

énekli az egyik versíró s a másik «Én vagyok az új Messiás» kiáltással indul útnak. És ilyesmit mindegyikük kiált, inkább gyakran, mint ritkábban a versek során. Félelmetes öntudat és jövőben való hit lakozik ezekben a verselőkben.

Verseim, talán
ma még nem kellenek,
ám holnap! kérik
s idézik tömegek.

A szerényebbje számot vet azzal a ténnyel, hogy rajta kívül verselnek mások is e hazában s megállapítja, hogy

versek, költemények
enyémnél lehetnek
még jobbak, még szebbek,
de igazabb-mélyek:
ma már itt nincsenek!

Első verseskönyvek ezek és a versek még ígéretek sem. Óvatosan fogalmazok: még nem. Talán ígéretek lesznek egyszer. Talán. Hisz jósolni nem lehet. Mily súlyos még ez a sokszor és felelőtlenül feldobott kritikusi ajándék is. A vígasztalan képet egy-két könyv enyhíti csupán.

*

A huszonkét kötet tizenkilenc versíró munkája, vidékről és Budapestről, s ha egy műnek, ha irodalmiságnak fogjuk fel, általános megfigyelésekre adnak alkalmat.

A századfordulónak és a Nyugat első évtizedének versíró tömegeit egy populáris értelemben vett íráskészség és tanultság jellemezte. Epigonok voltak, tudatosan vagy tudattalan, költőket olvastak és a kifejezés gondossága természetes velejárója volt versíró törekvésüknek. Az itt fekvő könyvek szerzői, kevés kivétellel, nem tudnak írni, nemcsak az írás törvényeit, hanem gyakran még szabályait sem ismerik és költői értelemben véve tanulatlanok. A Pellengéren című könyv szerzője szentül hiszi, hogy az ő bánatát dúdolja a szél és érte jajgatnak az őszi fák, de az írás legelemibb szabályait ő sem ismeri. Érdemes idézni:

Hulló levelekre én írok levelet,
kedvesemnek eztet
őszi szél-póstások kérlek elvigyétek.

Másik versében csatlósai a napok, szolga-kéjjel lopják hősi páncélját szana és széjjel. Verscíme pedig: Tőlemtől-hozzámig. S ezek után az ellenszenves és nyegle versíró így búcsúzkodik:

Pá, - nyájas kis olvasó, -
ki azt hitted, többet lophatsz
tőlem két ezüstért,
mint tőled én.

Érdekes, hogy az említett tanulatlanság félig-meddig tudatos. Négyen vannak, akiknek versíró kedvét egy-egy Ady-vers olvasása indítja el, de egyikük így tiltakozik eleve a gyanúsítás ellen:

Nem azért, mert Adyt olvastam,
Nem azért szólal bennem a dal.
Én mindig dalolgató voltam,
Mert ébredek az új idők dalaival.

A költői hagyomány ellen való tiltakozás végigvonul a könyveken és az imént idézett szerző kötetének első versét kezdi így: nem tanított senki sem dalolni..., később ismételten fontosnak tartja megemlíteni, hogy: nem tanultam mesterektől dalt dalolni emberek. A következő versíró maradi szellemben nyilatkozik és kényelmes ars poeticát ad:

Ha már itt a földön felelnem kellene,
a nagy irodalmi súlyos kérdésekre, -
bár az esztéták mind haragudnának rám:
mégis csak ezt mondnám, egyre hangoztatnám:
ne eszelj, fúrj-faragj, ne keress új formát,
hanem amint ott fönn súgták, kigondolták:
szívvel zúgd-zengd a szent Egy-egyszerüséget,
mely mint égi fenség: ragad, röpít téged...

A szent Egy-egyszerűség nagyobb dicsőségére a fenti strófa írójánál találtam a legszebb szóösszetételeket. A sztalini s pénz-bankcézárság, bomba-kufárhad, magyarok ősnyomor-orkánja után nem hoz meglepetést az elfásult bűnpudva sem.

Újra előkerülnek a régen nélkülözött zeneszerszámok is, sokszor bizony furcsa alakban. Százhúrú hegedűn csaknem mindegyikük régen és gyakorlottan játszik, legtöbbször világvonóval. A tárogató és a furulya is divatos. A legszebb szerszámokat azonban az előbbi versíró ismeri, aki örömhegedűről, tűzpiros és arany hárfákról, a szelek könnyhárfájáról és világorgonáról is tud. A hangszereken pedig örökszívchorált és szívjaj-szimfóniát ad elő. Szívek membránján zúgó örömének szeretne lenni, továbbá

szikratávíró és rádióleadó
új lélekcselló és új szívtárogató!

Az íráskészség hiánya és a költői tanulatlanság természetesen szorosan összefügg és magyarázata egy rosszul felfogott költőiségben rejlik. Két megjelenési formájuk van. Egyik a szavakba fulladó, végtelen szabadvers, másik az álnépies műdalforma, melyet az operettek dalszövegeinek pestiessége színez. Az előbbinek gyökerei a huszas évekre nyúlnak vissza tudattalan és - minden kisérletező ösztöntől mentesen, az utóbbi jelenséget napjaink «őstehetség» kultusza magyarázza. «Fokosos ódák» és «szűrös románcok» kora jött el újra, hogy a kiegyezéskori kritika szavaival éljek. Az álnépieskedés szinte írói iparszerűséggel és szervezettséggel folyik ma is, - mint akkor. Az előttem fekvő verseskönyvek háromnegyed része erről tanuskodik. A Gyere velem kis tanyámba c. versesfüzethez, melyet a Magyar Énekmondó Rend adott ki, Számadó Ernő ír bevezetőt és ez az írás megérdemli az érdeklődést: «A gyöngyvirágos dunántúli lankákról elindult Tábor István is, csizmaszárában bodzasípjával, hogy jelt adjon a jelre váróknak. Csepel híres szigetén sípjába fujt. Sípjába fujt és dala kelt a paraszti egymultnak, a jószagú mezők, bóbitás dombok harsos üzenetének, az ős, teremtő szerelemnek, a legyőzhetetlen, örök és azértis életnek... Felkenlek hát a harcok olajával...» A füzet tagadhatatlanul megérdemli a bevezetőt.

Nem megyek el soha innen
Ki a nagyvilágba,
Itt lelt szívre az én szivem
Hófehér kis házba,
Igaz boldogságra...

énekli a bevezetett szerző. Érthetetlen, hogy ezekhez a versekhez miért kellett felkenni Tábor Istvánt a harcok olajával.

Egy másik álnépies versíró viszont Számadó Ernőnek ír episztolát:

Jó barátom, hű barátom,
imádkozzunk, barátkozzunk,
dolgozgassunk s dalolgassunk,
sokat, sokat.

Ő is megérdemelne Számadótól egy bevezetőt és őszintén csodálom, hogy még eddig nem kapta meg.

Nem hagyhatom említés nélkül a másik bevezetőt sem, melyet egy pécsi versíró intéz a «Kedves Olvasó»-hoz. Tizenkilenc verselő között ő az egyetlen, aki nem tartja prófétának magát, de társadalomjavító céljai letagadhatatlanok. «Azzal indul útnak ez a kis mű és további kötetei - írja, - hogy a magyar társadalom ezreinek és ezreinek életébe, az élet nehéz gondjai között egy kis frissítő napsugarat vigyenek be. Ez művem célja, - semmi más. Fogadják az igen t. olvasóim oly szeretettel, mint aminő szeretet csörgedezik annak minden sorából feléjük. A mű második és harmadik kötetei, mint a lendület tetőfokán haladó kerék, még intenzivebben iparkodnak k. Olvasóim szívéhez férkőzni és álmatlan óráikat megédesíteni.»

Célját úgy véli elérhetni a szerző, hogy szerelmi csatározásait meséli el. A helybéli hölgyeket alaposan kiszerkeszti. Verseit pontosan keltezi és így napról-napra követhetjük a szerelmi fejleményeket. Megtudjuk a versekből, hogy Maca hűtlen, «rút sakály», «Skorpió» és «vámpír», aki adósságokat csinál szerzőnk számlájára, pedig ő minden pénzt «a Macára hány». Gretta viszont «édes babuci» és «igazi cuki». Szerepel még egy hölgy, akit 1934. július 10-én még magáz:

Szerelmes vagyok magába,
Bár meg vagyok utálva.

Az első kötet végén azonban visszatér a hűtlen Skorpióhoz, s kijelenti, hogy

Az én Macám árvalány,
Azért mégis úrilány.

A könyvet a «Magyar Zenei és Irodalmi Társaság» elismerő oklevéllel tüntette ki.

A lélek hullámhosszán c. kötetnek alcíme: A lélek útvonala versek és versmögöttiségek reflektorfényében. Kortalan Senki írta ezt a könyvet, - írja a szerény szerző, de az utolsó oldalon kielégíti kiváncsiságomat és elárulja, hogy Szabados Sándor a neve. Egyetemi éveim alatt orvosnövendék barátaim gyakran hozták el hozzám a klinikákon ápolt schizophrének írásait. Ezek irodalmi szempontból is jóval érdekesebbek és értékesebbek voltak, mint Szabados írásai.

Farkas Sándor Désről küld verseskönyvet. Rokonszenves strófákat ír a «vastagbokájú május esők»-ról és a munkanélküliségről.

Szerszám régóta nem töri,
síma, sovány a két kezem:
ha nem ordítok, vétkezem.

Végül legszerényebb a Gyertyaláng a tükörben. c. könyv szerzője, aki Alfred de Vignyt idézi mottónak egyik verséhez. Votre souffle était juste, et votre chant est faux. Az idézett mondat második fele ellenőrizhetően igaz.

*

Kényelmes lelkek e szerzők és az az érzésem, hogy nagy költői öntudatuk ellenére sem fontos nekik, amit csinálnak. Nem fontos nekik a vers. Az anyag, a kifejezés nem problémájuk és mindenfajta kísérlet távol áll tőlük.

Órám már tizenegyet mutat,
S én mégis tollam forgatom

írja igen jellemzően egyikük. Elégedetten írja, kissé hősi, kissé áldozati pózban is.

Általában nincsenek problémáik. A világról és önmagukról költői közhelyeket mondanak.

Huszonkét könyv feküdt előttem. A beszámoló véget ért. Legnagyobb részében stílushibák gyüjteménye lett, nem is lehetett más. De a stílus helyessége a gondolat helyessége, - írja Babits az Irodalmi nevelés-ben. Minden rossz mondat törött ablak, melyen át egy rossz gondolatra látni. E szemlében nem költőkről esett szó, hanem a versíró-tömeg egy művéről. Irodalmiságról. S a sok törött ablakon át leromlott közizlésünk szomorú tájaira láthat az ablakok mellett üldögélő.

[+] Balázs Miksa: Költemények, Debrecen, é. n.; Forrásvíz, u. o.; Rózsák, u. o.; Az ég felé, u. o.; Barbarits Lajos: Őszi gyónás, Nagykanizsa; Békeffy Gábor: Ahogy szivem ver, Bp.; m. Déchy Liane: Viharharang, Bp. é. n.; Farkas Sándor: Kövessetek, Dés; Jámbor László: A gondolat lámpása mellett, Bp.; Kacsmári Imre Szelíd vágyak perceiből, Bp.; Király Tibor: Ég a nádas, Debrecen; Molnár József Árpád: Új hárfán felzengő dalok, Bp.; Neu István, Bálint Károly: Idegeneknek tilos a bemenet, Bp.; Orosz Iván: Pán hétágú sípján, Szarvas; Porubai Pál: Gyertyaláng a tükörben, Debrecen; Radó Ferenc: A pécsi Éva, Győr; Révész Imre: Fegyverek közt énekelve, Oradea; Szabados Sándor: A lélek hullámhosszán, Bp. é. n.; Tábor István: Gyere velem kis tanyámba... Bp.; Várnai Vilmos: Útszéli zsoltárok, Bp.; Zolnay László: Pellengéren, Bp.