Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 4. szám · / · FIGYELŐ

SCHÖPFLIN ALADÁR: GYULAI PÁL IFJUSÁGA
Papp Ferenc könyve - M. T. Akadémia kiadása

A divatos életrajz-regények és regényes életrajzok hamis irodalmisága és tetszelgő beállításai közben szinte megnyugvás olyan életrajzi könyvet olvasni, amelynek szerzője közönség kegyétől, irodalmi divattól légmentesen elzárkózva mélyedt bele a multba s annak egy kimagasló alakjába, felkutatott róla minden felkutathatót, személyes szeretettel telik el iránta és csak a tényekre támaszkodva, a mondanivalójában biztos ember nyugalmával beszél róla. Papp Ferenc az ilyen konzervatív, megbízható és váltig hűséges életrajzírók típusához tartozik, akik az irodalomtudománynak nagyon hasznos szolgálatot tesznek, évek sorát töltik el egy-egy író életadatainak kiderítésével és pontos megállapításával, teljesen beleélik magukat egy-egy korba, szerzetesi önfegyelemmel, kolostori miniátoroknak az apró részletekben való gyönyörködésével és a kicsiny vonások, dátumok és események roppant tömegéből építenek fel újra egy rég szétomlott életet. Az ő világától elzárt, magános munkaszobájába nem férkőznek bele a mindenkori irodalmi élet hullámzásai és ízlés-változásai, szinte azonosítja magát azzal a korral, melyben hőse élt, átveszi levegőjét, csaknem azt lehet mondani, kiszakad a maga idejéből egy másik, elmúlt időbe. Szerencsés képesség, biztosítja az élet és a munka nyugalmát és értékét; nagy életrajz-írói erények és becsülésre méltó hibák származnak belőle.

Gyulai Pál élete nem volt egyáltalán viharos vagy épen kalandos. Világos, átlátszó lénye sokkal kevesebb enigmát adott fel, mint Kemény Zsigmondé, akiről Papp Ferenc évekkel ezelőtt adott ki két kötetes nagy életrajzi könyvet. Gyulai szegényes viszonyokból, szerény kispolgári körből került ki, a szegény diákok módján nevelkedett és tanult a kolozsvári református kollégiumban, a mult század első felének hiányos pedagógiai és tudományos készültségében, a szellemi fejlődésre nem épen kedvező légkörben. Pályája későbbi során sem voltak hirtelen nagy fordulók, váratlan emelkedések és váratlan bukások. Nagy szenvedélyek nem szaggatták fel lelki életét, egészséges, harmonikus lélek volt, a szó szoros értelmében normális ember, még nagy, válságos betegségen sem esett keresztül; ép idegrendszerétől távol volt barátjának, Arany Jánosnak hipochondriája és önmagában bizalmatlankodó töprengése is. Lépésről lépésre dolgozta fel magát a kicsinyes sorsból nevelősködésen, grófi titkárságon, újságíráson, tanárságon át az irodalom kritikai vezérévé. Papp Ferenc számon tartja minden évét és minden éve egynéhány lépést jelent a pályán előre. Ez a szívós, önmagához hű, semmit sem kockáztató jelleme határozta meg veleszületett írói képességének határait, amelyek nem lehettek nagyon szélesek. Ez tette a szabadságharc utáni magyar világ reprezentatív emberévé, annak a kornak lelkéből lelkezett fiává, amely végkép kiábrándult a negyvenes évek romantikus fellángolásából, a képzelet vakmerő játékai helyébe a józan észt, a szertelenség helyébe a mértéket, a vakmerőség helyébe a meggondolást, az önkény helyébe a fegyelmet tette. A szabadságharcból a kiegyezésbe, a romantikából a mértéktartó realizmusba való átmenet kora volt ez, a leszámolás és kritika kora, Gyulai Pál kora. A kritikának sem azelőtt, sem azután nem volt olyan érvénye: számon kellett venni és a maguk helyére tenni a mult értékeit, megállapítani a jelen értékfogalmait, elvégezni a gyomlálást az ellenőrizetlenül burjánzó irodalmi életben. Gyulai nagy harcai mind ennek a kornak mértéktartó levegőjébe illettek: Jókaiban a fantázia felelőtlenségét és a hatáskeresés könnyelműségét üldözte, Vajda Jánost szertelenségeiért és formátlanságáért nem akarta felismerni. Egyoldalúságai is jelleméből származtak, a polgári erkölcs kultuszából, a következetesség kötelező paranccsá emeléséből, az irodalom műveltségi elemeinek megbecsüléséből. Mindig gyanús volt neki a genialitás, véletleneinél többre becsülte a tudatos, önmagát szabályhoz alkalmazó, a képességek állandó megfeszítését követelő munkát. Kétségkívül ő jelentette, Arany Jánossal együtt, az irodalom akkori legmagasabb szellemi színvonalát. A kritikában, melyet másokkal és önmagával szemben alkalmazott, erős, de kevés szempontja volt, ami ezeken túl esett, az ellenszenves volt előtte. Majd mindig igaza volt, de nem mindig volt övé a hiánytalan, egész igazság. Amit egyszer felismert igazságul, ahhoz váltig ragaszkodott, az állandó eszmék embere volt, az idők folyamán csak az érvei módosultak, de nem az eszméi. Emberi ideálja a szolid polgári ideál volt és ehhez alkalmazta írói ideálját is. Ezt Arany Jánosban találta meg; érte feltétlenül lelkesedett, csak a szeretet és megbecsülés hangján tudott róla szólni. Petőfiről ő írta a legjobb, főszempontjaiban ma is érvényes tanulmányt, de a Felhők ciklus vagy az Apostol szertelenségeiben nem ismerte el az ifjúi genialitás hevét. Néhány évig mint újságíró dolgozott, de szelleme egyenes ellentéte volt annak, amit újságírói szellemnek szoktak tartani; az újságíró típusú írókat mindig gyanakodva nézte; akiket elismert és barátaiul fogadott, azok közül egy se volt újságíró. Az író éljen polgári életformák közt, - ez volt a meggyőződése s aki nem eszerint élt és dolgozott, mint például Jókai, attól féltette az irodalom komolyságát. Kétségtelenül nagyszerű munkát végzett az irodalmi értékfogalmak tisztázása körül, de egyoldalúságai gátolták a más utakra térni igyekvő irodalom fejlődését, nemcsak személyi súlya és az irodalom vezető szerveiben való vezérszerepe miatt, hanem azért is, mert tanításai az iskola hivatalos irodalmi hitvallásává és így óriási közvélemény-alakító tényezővé lettek. Az irodalom nem maradhatott azon a ponton vesztegelve, amelyre Petőfivel és Arannyal jutott, épen azért, mert ez tetőpont volt s irányában már nem lehetett tovább jutni. Új utakat, új hangokat kellett keresnie, az átalakult magyar élet útjait és hangjait. Ha Gyulai kritikája Deák Ferenc szellemének az irodalomra való áttétele volt, elkerülhetetlenné vált, hogy a nemzet tömegeiben élő ellenzéki szellem is megtalálja a maga irodalmi zenekíséretét. A csirázó és nagynehezen előre vergődő újításnak nem volt meg az a szerencséje, hogy mindjárt kezdetben igazi nagy tehetségek támadtak volna belőle s még kevésbé akadt belőle Gyulaihoz hasonló kritikai elme, Gyulai java idejében és még jó sokkal azon is túl jócskán volt benne zavarosság és hasztalan erőlködés, de a dolgok természete szerint szükségszerű volt s az irodalom tovább-fejlődése csak ezen a vonalon haladhatott. Amit Gyulai konzerválni akart, az Arany után egyre jobban epigonizmussá száradt s akárhogy megtartotta az irodalmi szervezetekben s az iskolában vezető szerepét, menthetetlenül elvált az élettől és elvesztette a fejlődésre való hatását. Gyulainak ha mégannyiszor igaza volt is, az irodalom alakulása rácáfolt igazságaira, az általa megjelölt utakkal ellenkezőn haladt tovább. Ez a konzervatív kritikus végzete. Az emberi ízlés változik, az irodalmi termelés is; illúzió azt hinni a kritikus részéről, hogy szempontjai és mértékei immanensek és időállók, az élet mindig új szempontokat és mértékeket vet fel s a megítélés súlypontja mindig máshova esik, új irányok, új tehetségek új szempontokat kényszerítenek ki a kritikából, a poétika is mindig változik, bővül, átalakul. Hogy Gyulai munkája mégsem avult el s ma is örömmel és tanulsággal olvassuk, tanulmányai, emlékbeszédei, életrajzai ma is élő dokumentumok, az írói erejének, stílus-alkotó tehetségének nagy eredménye. A bennük nyilvánuló írói géniusz tartja elevenen írásait.

Hogy szuggesztív ereje még ma is hatni tud, annak bizonysága Papp Ferenc könyve. Nemcsak azzal, hogy formára, módszerre, szellemre mindig érezni rajta a Vörösmarty életrajza hatását, hanem azzal is, hogy tárgyalásában teljesen elfogadja Gyulai tanítását és kritikai magatartását. Néha, kevésszer és tapintattal, rámutat a mester apróbb tévedéseire, de mindig érezni, hogy eszméi menetét magától értetődő igazságnak tartja. Nem is vet fel kérdéseket arra nézve, hogy hátha volt az ellenkező nézetekben is valami igazság. Minden kritikai szempontja azonos Gyulai szempontjaival, Gyulai életének, költészetének és kritikájának lélektani magyarázatára ép oly kevés súlyt vet, mint az éppen akkor roppant átalakulásra induló magyar társadalommal való kapcsolatára. Hogy csak egy példát mondjak, Gyulainak Pataki Emilia iránti ifjúkori szerelmét kissé szó szerint veszi és nem gondol arra, hogy egy ilyen szerelem a szegény instruktor diák részéről az előkelő és gazdag úri kastély finom leánya iránt a múlt század középi romantikának szinte kötelező velejárója volt, fiatal költőre - lásd Vörösmarty példáját is - csaknem kötelező. Irodalmi szerelem volt ez, sóvárgó lírai versek és melancholikus költői attitude forrása, a trubadúr-szellem kései maradványa, a romantikus «vár és kunyhó» motívum továbbcsengése, a fiatal költői lélek tárgytalan epekedésének konkretizálása. Nincs adat rá, hogy Gyulai valamit is tett volna szerelme céljának elérésére; ennél sokkal tudatosabban látta a társadalmi különbség elháríthatatlan akadályait, a saját polgári helyzetének korlátait.

Papp Ferenc igyekszik szépen, Gyulaihoz méltón írni. Amíg egyszerűen elbeszéli az adatokat, vagy fejteget valami kérdést, addig világosan, gondosan formált mondatokkal és közvetlen hangon szól s szívesen olvassuk. Kevésbé akkor, amikor stílusát fel akarja díszíteni. Ilyenkor kenetes, modoros, gyakran szentimentális lesz a beszéde, valami biedermejeres idealizáló szándék keveredik bele, - mintha az életrajzíró stílusa visszazökkent volna annak a kornak a stílusába, amelyről szól. Sajátságosan konzervatív stílus ez: az írónak tárgyával szemben való attitudejéből következik s nem egyszer valami idealisztikus ködbe vonja az alakokat, akikről szól. Hasonlatai és képei is - mértékkel él velük - a múlt század közepének táj és genre-festését idézik vissza.

A könyv most megjelent első kötete Gyulai életének első felét, az egyéniség és tehetség kifejlődésének éveit tárgyalja 1862-ig, amikor Gyulai kolozsvári tanárkodása után visszaköltözött Pestre. Ebben a korában még elsősorban költőnek érezte magát, már készen volt verseinek nagyobb része, csaknem minden novellája, de már kialakult a világnézete, kritikai felfogása, túl volt az első nagy harcokon s megvetette alapját irodalmi pozíciójának. A remélhetőleg nemsokára megjelenendő második kötetet érdeklődéssel várjuk.