Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 4. szám
Az a hang, melyet Altdorfer mindjárt legelső képein megütött, egészen új volt. A német festészetben nem találni előzményeit, hagyomány nélküli és teljesen eredeti. Nem is mondhatjuk, hogy szakított a hagyománnyal, mert olyan természetesen és magától értődően tért rá arra, ami őt egészen egyénileg érdekelte, amit új gyönyörűséggel fedezett fel saját magának: a tájképfestésre. Tudjuk, hogy az előző időkben az érdeklődés csaknem minden heve az emberi alak felé fordult és tájképi részletek csak mint háttér járultak a kompozíciókhoz; mert ha a 15. század első felében németalföldi hatás alatt nagy és érdekes kísérletek történtek is a tájkép meghódítására, ezek a század második felében egészen háttérbe szorultak. Altdorfer azonban meglepetésszerűen avval a felfedezéssel jön, hogy az ember csak egy része a természetnek s csak vele összeolvadva kaphatja meg az őt jelentőségénél fogva megillető helyet. Felfedező örömében néha még túlozza is az embernek ezt az alárendelt szerepét s végül még azt is mellőzhetőnek érzi s gyakrabban fest emberi alakoktól mentes, tiszta tájképeket. Sőt egy sorozat ilyen természetű rézkarcot is készít, ami új ötletének széles körben való elterjedését nagyban elősegítette. A művei nyomán hamarosan felburjánzó tájképfestészet mutatja, hogy felfedezését kortársai mily nagyjelentőségűnek tartották. Mi pedig visszatekintve az elmúlt négy évszázad termelésére és a tájképek beláthatatlan tömegére, amik azóta készültek, az idők távlatából mérhetjük fel Altdorfer újításának korszakot nyitó fontosságát. Mert igaz, hogy van eycki nyomokon továbbépítve Altdorferrel teljesen egyidőben, Németalföldön is megszületik a tájfestészet Joachim Patenier munkáiban, de Pateniertől nem ismerünk tiszta tájképet, tehát az elhatározó nagy lépést még is csak Altdorfer tette meg.
Új felfogásának egészen szubjektív és legmélyebb gyökere minden bizonnyal abban keresendő, hogy egészen fiatalon, és elfogulatlanul ráemelte a szemét a természetre és meglátta annak végtelen szépségét. De találhatunk objektív okot is eleget, mely külső indíték formájában hozzásegítette ahhoz, hogy képein ennek a gyönyörűséges tapasztalatának kifejezésére törekedjék. Mindenekelőtt az, hogy eleinte miniatura festőnek indult, ami képeinek mindvégig megtartott kis méreteit is magyarázza. A miniaturákon régtől fogva nagyobb szerep jutott a tájképnek, mint a festményeken; s mivel csak a megrendelő tetszése volt irányadó, s nem kellett számolni a nagyközönség ízlésével, előadásuk is sokkal közvetlenebb lehetett. A könyvdíszítő Altdorfer szinte saját erejéből fejlődött azután festővé, mert azt a pár felületes átvételt olasz vagy düreri metszetekből, vagy az osztrák Michael Pachertől kapott hatásokat, melyek műveiben kimutathatók, nem tekinthetjük rendszeres tanítás eredményének. Eredetisége és egyénisége ilyen módon semmiféle iskolai irányítást nem kapott. Nem fojtogatta idegen modor, nem hurcolt magával megtanult formákat egy életen át, hogy megbénítsák tehetségét. Szabad volt, csak a saját tehetségére és saját ötleteire bízva.
Kérdés azonban, hogy egy mozdulatlan korban ez szükségszerűen a kívánt eredményhez vezetett volna-e s nem nézett volna-e a művész segélytkérően mégis a jól bevált módok s a népszerű festék felé? De Altdorfer kora az egyéni felszabadulás nagy ideje volt. A humanizmus és a készülődő reformáció új helyzetet teremtettek Németországban a szellem emberei s az egyén számára; a jelszó a szembefordulás volt és nem a megállás vagy visszatekintés. A forradalmi szellem a levegőben volt.
És Altdorfer, ha új törekvéseihez a festészetben nem is talált ösztönzést, megtalálhatta azt más és rokon területen: az irodalomban. A nemzeti öntudat, a nemzeti nyelv megújhodásának ideje ez, Luther néhány évvel később a nemzet nyelvén, remek fordításban adta minden polgár kezébe a Bibliát. S Luthernek ez az ölelő lehajlása az egyszerű néphez annak mély megismeréséből és megbecsüléséből származik. Ő maga is sokat tanult a néptől. A latinoskodó humanizmus terjedésével egyidejűleg már a 15. század közepe óta egyre nagyobb érdeklődés mutatkozik a néplélek megnyilatkozása, a népköltészet iránt. A 15. század végén s a 16. században sűrűn követik egymást népdal-gyüjtemények kiadványai és olyan röpcédulák, melyek a népies költészet legszebb emlékeit őrizték meg számunkra. Ezekből a bájos dalokból ugyanaz a természetközelség, ugyanaz a rajongás szól hozzánk, mint Altdorfer képeiből, ugyanaz a közvetlenség és egyszerűség s a mesélésnek ugyanaz az ősi ösztöne. Altdorfer képei, melyeken nem győzi elmesélni, hogy mennyi volt a fa és mennyi a tarka virág, egyazon tőből fakadtak avval a temérdek népdallal, amelyek pár sorukban színes és ízes kis természeti képet adnak: «Van aki a nyárnak örül, - nekem harc szolgál gyönyörül; - mint a rét tarka népe: - egyik fehér, a másik kék, - ahány van, annyiféle» [*] , - mondják vidám kecsességgel egy 1519-ben megjelent népköltemény kezdő szavai. Ugyanezen dalnak egy változata azt is hozzáteszi: «Vasárnapon esett meg az», mert az időpontnak, az évszaknak, a napszaknak megjelölését döntő fontosságú körülménynek érzik. A hó, mint a tél jelképe, sűrűn előfordul bennük: «Hullj csak hideg hó, hullj te dér, - lepjed be lábamat» - hangzik enyhén búskomor kezdete egy másik dalnak. De az időén kívül, a hely megjelölése is nagyon a szívükön fekszik. Néha csak nagy általánosságban említik: «Áll egy fa osztrák ég alatt, - szép szerecsendiófa», de máskor pontosan megnevezik a várat, ahol az eset történt vagy a vidéket vagy pedig hosszú verseken keresztül leírnak egy meghatározott várost minden apró részletével. Ezt a tárgyilagos pontosságot jól ismerjük Altdorfer munkáiból. Szinte lehetetlen, hogy Altdorfer ne hallott volna ilyen dalokat énekelni, ne szerette volna őket.
A népből sarjadzott és annak hangját veszi át a kor legnagyobb költője, a nürnbergi cipész, Hans Sachs is. Altdorfer 1511-ben nagy vándorútra indult Ausztria felé, le a Dunán, Passaun át Linzig és tovább. Ugyanebben az évben tette meg csaknem ugyanezt az utat Hans Sachs is. Vajjon nem találkoztak-e? nem énekelték-e együtt a kedves dalokat? hiszen ez szokásos volt. Akárhány dal végződik avval, hogy «ezt a szép dalt egy vándorlegénytől hallottuk». Lelkükhöz mindenesetre nagyon közel álltak ezek a dalok. A természetben való teljes felolvadásra, melynek igazi értelmét a kor hangulata adja meg, nem lehet jobb példát találni, mint Hans Sachsnak «A wittenbergi csalogány, - mely zeng most minden ág bogán» című, 1523-ban írott híres költeményét: «Ébredjetek, már kél a nap! - csattogni hallok madarat, - zöld lombon csalogány-csodát; - hegy-völgy ekhózza szép szavát, - az éjszaka nyugvóra dől, - napfény virrad kelet felől, - a rőtsugárú pitymalat - felhők rongyába belekap, - izzó nap ragyog fel nyomába, - a hold hanyatlik bús homályba»; stb. stb. Fölösleges ezt a festői eszközökkel előadott hosszú természeti képet tovább fűznünk, elég annyit tudnunk, hogy itt nem egyszerű tájrajzról van szó, hanem az a bizonyos sokat dícsérgetett csalogány Wittenberg nagy emberét, Luthert jelenti. Tudja-e magát egy kor jobban jellemezni, mint avval, hogy legnagyobb alakját remek táj közepén, zöld berekben csattogó csalogánynak képzeli? Nem teljes összeolvadás-e ez a fákkal, a nappal és a madarakkal? Nem természetes-e, hogy ebben a környezetben, a világ elé fogékonyan kitáruló és - mint vándorútja is mutatja - nagy benyomásokat kereső Altdorfer ezeket az új hangokat, melyekhez hasonlóak bizonytalanul régtől fogva énekeltek benne, mohón fogadta magába? S a dunai stílusnak szinte egyidőben több helyen való feltünése, Wolf Huber és a többi művész sem érthető meg másként, mint hogy ezt a természetérzést a kor általános hangulata váltotta ki mindenfelé s vidékről vidékre röpcédulák és vándorlegényektől énekelt népdalok szárnyán szállt tovább.
Ezt az egybeolvadást a természettel Altdorfernek mindjárt legelső festményein is megtaláljuk, ami mutatja, hogy a világról alkotott felfogásának ez alapvető pontja volt. Amikor Münchenben levő képén Szent György megví a sárkánnyal, semmiféle csoda nem történik. Magányos lovag, ki a lombrengeteg ölén találkozik egy színes, furcsa, szárnyas óriás békával. A nagy-nagy erdőhöz képest a lovas oly piciny: maga is alig több egy csillogóhátú, finom bogárnál. Az erdei magány s az erdei hangulat éreztetésére csodálatosan beszédes ötletek jutnak eszébe. Van egy vadembert ábrázoló rajza: két óriás fával jelzett erdőn keresztül meztelen férfi jön velünk szembe, vállán tőből kitépett fát cipelve. A fa gyökere, ágai kuszán csüngenek alá s összeolvadnak a csupasz fák lelógó gallyaival. Valamikor sokkal későbben Böcklin is megfestette az erdei magányt, egyszarvún ülő nővel és Schwind az erdőn átvágtató hegyi manóval, Rübezahllal. De amennyivel több keresett romantika van a szemét villogtató egyszarvúban vagy a hegyes szakállú Rübezahlban, annyival hatástalanabbak is Altdorfer egyszerű és ösztönös elképzelésénél. Altdorfer nem romantikus és érzése oly őszinte és naiv, hogy nincs szüksége szentimentálizmusra sem. Az erdőben élő természeti erőt, a magány nagy hatalmát sokkal jobban ki tudta fejezni a fának és embernek evvel a vegetatív összehajlásával, evvel az inkább életmódjában, mint megjelenésében különös lénnyel, aki maga is alig más, mint a fa, amit cipel, része az erdő dús és titokzatos életének.
Korábbi éveiben Altdorfer szeme még nem nyílt meg a nagy és széles láthatárú képek befogadására, csak lassan fejlődött oda, ismételt ausztriai útjainak nagy benyomásai alatt. Első munkáiban szűk kis világot kapunk, a föld egy meleg zugát. Szent György a bokrok sűrűjében vív meg a sárkánnyal, Jézus szűk romok között születik. Rendszerint vannak sziklák vagy romok, fák vagy házak, melyek falat emelnek a jelenet köré s elzárják a messzibb világtól. Ebben az időben újszerű és sokat utánzott technikát eszelt ki magának nagyszámú színes rajzához: színezett alapra fehér festékkel rakta fel a kompozíciót. A fákon és az alakokon úgy fekszik ez a fehér festék, mint a hó s ez a hófehér azt a hatást is kelti, mint a hó a hegyekben. Összébb vonja a világot, meghitté teszi és sokkal kisebbnek mutatja az erdőt, szűkebbnek az utat s nagyobbnak a csendet. Festményein és fekete tussrajzain pedig a fákról arabeszkszerűen lelógó gallyak nyugtalan csipkézete von függönyt az alakok köré, hogy kisebbé s intimebbé váljon általa a világ. Később, az ausztriai hegyekben való vándorlás átformálta viszonyát a természethez. Megismerte a mindenek fölé emelkedés boldog ittasságát s a minden emberitől elszakadásnak azt a mámorát, amit a hegygerincen járókban a széles nyílt mezők s a távoli hegyek keltenek; s ami később a művészet formanyelvére átültetve, Altfdorfer munkásságában az emberi alakoktól mentes tiszta tájképek festéséhez vezetett.
Időközben tudása is oly fölényessé gyarapodott, hogy megkockáztathatta a nagyobb kilátások hű visszaadását. Ettől fogva már csaknem mindig arra törekszik, hogy jól meg lehessen ismerni a vidéket s egyre tárgyilagosabban és egyszerűbben kapjuk a hegyek ormán a várakat, a Dunát és a partján meghúzódó városkát s a hidat, mely a partokat összeköti. A hol és mikor kérdései lépnek érdeklődésének előterébe. Minden leköti figyelmét, amit a szem megláthat, de érdeklődése nem is terjed túl a szemmel felfogható dolgokon. A vele egykorú Grünewald s a pár évtizeddel fiatalabb Tintoretto szeme az ég láthatatlan lakóit fürkészi, Altdorfert leköti a látható világ. Azok lázas izgalomban keresik a legnagyobb kérdésekre a megoldást s a végtelent kutatják, Altdorfer boldog jóérzéssel néz körül a világban s elábrándozik a legszebb pontok felett. S ha megmozdulnak a felhők, amazok dermedt várakozással borulnak a földre az Isten előtt, ő a föld legszebb mosolyával köszönti a felragyogó napot. Ennél fogva hangja sohasem lesz patétikussá. Nem vár az égiektől látomásokat, hanem kielégül a föld életének mindennap megujuló csodáiban, melyeknek természetes formanyelve a mese. Minden mondanivalóját lelkének végtelen derűje és boldog életérzés irányítja.
Ebből a sugaras lélekből fakad az ötleteknek az a gazdagsága, melyet műveiben nem győz elibénk halmozni. Nem az a művész, aki elemi erővel, egy pillanat alatt vágódik bele idegzetünkbe, az ő képeit és fametszeteit az első benyomás általános elragadtatása után örömteli izgalommal fürkésszük végig, hogy vajjon még mit tartogat a művész számunkra? Szentjei levetik eddigi ünnepélyes komolyságukat s Altdorfer a maga meleg kedélyének édes humorával mosolyog le rájuk. Ezzel a szinte világias derűvel meséli el Szent Kristóf nagy gondját a kisded Jézussal, mikor át kellett vinnie a vizen; mert nem elég, hogy apró utasa egyre nehezebb lett, de még csak nem is ült meg Kristóf vállán nyugodtan, hanem a nyakán táncolt és a hajába fogódzkodott, miközben elvont dolgokat fejtegetett neki a feje fölött. S a szegény szent óriás annyira kimerült ebbe, hogy mint egy másik munkán látható, kénytelen volt a tulsó parton leülni és emlékezetes útjának fáradalmait kipihenni.
Minden munkája elmés és behízelgő kedvességgel előadott hosszú mese. A berlini múzeum képén például a szőke Máriáról beszél, aki egy szép nyári napon kivitette nagy karosszékét a kék vizű folyó partjára a városka pompás szökőkútjához, hogy szent gyermeke játszhasson a kis angyalokkal, kik úgy ellepték a kút medencéit, mint a tarka lepkék. Egyikük karját nyujtotta fel Jézusért a medence vizéből s úgy csalogatta magához, a másik ki akart mászni a vízből, a kút peremére s nagy erőlködésében illetlenül felhúzódott a ruhája; a harmadik laposra feküdt és úgy iparkodott lefelé a fölső medencéből, a negyedik a kút peremén lovagolt s a többi különféle hangszereken muzsikált. József pedig cseresnyét hozott nekik. Így és még hosszasabban kellene elmesélni a többi történetet is, mikor az angyalok az újszülött Jézust lepedőben hintáztatják vagy amikor a kis Jézus régi romok tövében születik meg és az angyalkák örömükben úgy hancúroznak, mint a rossz gyerekek. A falakon létrákon másznak fel-alá; az egyik le is esik, egészen úgy, mint egy kis bogár, a hátára. És a többi efölött rémüldözik, ahelyett, hogy komoly társaik példáját követve, imádnák az Isten fiát, mint ahogy nem mindennapi élményükhöz illenék.
Jézus születéséhez egyszer havas éjszakát választ Altdorfer keretül s az égen mindenfelé megvilágított angyalkák röpködnek. A magas mennybolton színes fénykörökben angyalok lejtik könnyed táncukat. Az éjszaka tele van sejtelmesen villogó színekkel és fényekkel. De mindevvel a művész nem valami csodát akart velünk éreztetni, hanem tisztára az éjszakai hangulat varázsa vonzotta, bújkáló fényeivel és homályos sejttetéseivel. Mert mindezek a szokatlan égi tünemények nem az isteni megnyilatkozás ünnepélyes hangján szólnak hozzánk, hanem a mese magától értődő és mindent természetesnek elfogadó nyelvén. A fény nem arra szolgál, hogy kiemeljen, magyarázzon és egységbe foglalva egy magasabb világba ragadja az alakokat, hanem szétszóródva, játékosan kíséri a lebilincselően kedves előadást. Eszünkbe se jut, hogy a kis Jézus születésével a megváltás magasztos drámája veszi kezdetét.
Mint említettem, az égben sohasem jelenik meg az Isten: ha a felhők szétválnak, csak a nap tünik elő vagy az angyalok vidám serege. Fokozás csak annyiban van, hogy több angyalkát látunk vagy hogy ünnepélyesebben, zártabb csoportban vonulnak fel, mint például Mária születését ábrázoló gyönyörű képén a müncheni képtárban. Itt az ünnepélyesebb hang már onnan is ered, hogy a jelenet nagyon eredeti módon egy templom belsejében játszódik le. A magasban pedig három oszlopot közrefogó, óriási eleven csillárt alkot a hozsannázó, táncoló angyalok forgó, ujjongó, tarka koszorúja. Zsibongásuk felveri a templom komor csöndjét, koszorújuk megtölti a nagy épületet s a templom tágas csarnokát meghitt szobává szűkíti. Így fordítja Altdorfer az ünnepélyességet megint a kedvesség felé. Játékos világ ez, gyönyörűséggel teli, melybe sohasem költöztek bele borzalmak, mert Altdorfer nyájas és szelíd természetétől idegen a szenvedés.
Az 1510-es évek végén, Regensburgban különféle politikai és vallásos események, többek között egy csodatévőnek vélt Madonna-kép megtalálása a lakosság érzelmi életét rendkívüli módon felzaklatták s ez Altdorfert is magával sodorta. Vallásos felindultságának több Madonna-képen kívül egy sorozat drámaibb igényű és egységesebben megszerkesztett festmény lett az eredménye, melyeket a St. Floriani kolostor számára készített. Tárgyuk Jézus szenvedéseiből és Szent Flórián történetéből van véve. Utóbbiakban tehát egy vértanuság megrázó jelenetei játszódnak le előttünk. De Altdorfer itt sem tagadja meg önmagát. Alig vesszük észre, hogy halálról esik szó. Szent Flórián olyan szép, mint egy leánygyermek, a hídon állva oly szemérmes húzódozással néz a halálát hozó malomkőre, mintha vőlegényét fogadná s épily jámboran viselkednek hóhérai is: vállát gyengéden megérintve, jóságosan és türelmesen biztatják. Nem. Megrendíteni Altdorfer nem bír minket, de annál inkább elbűvölni.
Ezen a képsorozaton sűrűn fordulnak elő naplementei tájak: a sötét felhők alatt lenyugvó nap lángoló vörösre festi az eget s például Jézus feltámadásán a háttér magas hegycsúcsain megjelenik a legszebb természeti tünemények egyike, az alpesi fény. Mily mámoros örömet szerezhetett Altdorfernek, hogy ezt az osztrák hegyekben nyert nagy élményét egyik képén szóhoz juttathatta. De ez a fény époly kevéssé vesz részt a cselekményben, mint az éjszakai fények, melyekről előbb szóltunk. Felejthetetlen napnyugtát kapunk, mely azonban semmiféle misztikus összefüggésbe nem kerül az előtérben lejátszódó eseményekkel. Altdorfer a természetre talált rá, a föld szépségét látta meg, - s minden tisztalelkű vallásossága mellett, - a misztika iránt semmi érzéke sem volt. 1529-ben, az arbelai csatán festette meg életének legnagyobbszabású tájképét, legremekebb napszállatát. Hogy ezt a tájképet kellő nyugalommal dolgozhassa ki, elhárította magától a neki felkínált polgármesterséget s evvel a legszebb hitvallást tette le azok mellett az eszmények mellett, melyek egész életét megtöltötték és megnemesítették.
Két évvel korábban különben is fontos hivatalhoz jutott, Regensburg városának építésze lett. Építészeti ideálját két képén hiánytalanul elárulja; ezeknek hátterébe az új kor emberéhez illően, olaszos ízlésű óriási renaissance-palotát emelt. Szemmellátható a kedvtelés, mellyel ezeket a csak álmaiban élő épületeket megfestette. Ott állnak büszkén a magas ég alatt s mögöttük messzi távlat nyílik.
Nagy utat tett meg Altdorfer, amíg első erdős tájaitól s dadogó alakos rézmetszeteitől utolsó korszakának nagyszerű tájképeihez és palotáihoz eljutott. De bármily messze esik egymástól a kezdet és a vég, kedélyének melege nem hült ki utolsó munkáiban sem s mesemondásának ragyogása nem vesztett fényéből. Egyik utolsó alkotása közmondást ábrázol: a dölyf nyomában nyomor jár. Altdorfer előadásában ez az erkölcsi intelem szeretetreméltóan tréfás mesévé változott: a gőgösen sétáló pár mértéktelenül hosszú uszályának hegyére szoros kis csomóban rongyos koldusnépség telepedett. Azok meg észre sem veszik a furcsa nehezéket, melyet maguk után vonszolnak. Semmiféle oktatói szándék nem látszik a művész részéről, egyszerűen mulat azon, hogy ilyesmi is előfordul. Hisz a nép is azt dúdolja: «Mint a rét tarka népe: egyik fehér, a másik kék, ahány van, annyiféle». Altdorfer nem a rideg ítélkezés és nagyhangú leckéztetés embere, hanem a szabadlelkű művész újkori tipusának egyik első megjelenése.
[*]