Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 4. szám

CS. SZABÓ LÁSZLÓ: SZERENÁD

Az asszony mindig énekelt, a lánya mindig szomorkodott. «Megbolondítasz a dalaiddal!» fakadt ki néha Eszter, de a dal, mint egy kék útifátyol, még a lépcsőházban is özvegy Farkasné után lebegett. Tudta, hogy a fiatalok nem szeretik a könnyelműséget, néha meg is próbált hozzájuk komolyodni. Aztán rájött, hogy nem a könnyelműsége miatt szigorúak; kimért s rosszkedvű pár lett volna belőlük a régi világban is. Erre rögtön abbahagyta a javulást.

Amig csak vissza tudott emlékezni, a lánya örökké szomorkodott. Kicsi korában egy képzelt társaságot alapított s elmondhatatlanul szomorú leveleket írogatott a titkos tagoknak. Kérte, vigyék egy sötét erdőbe, dugják egy fába s hitessék el az anyjával, hogy a medvék falták fel. Szerencsére özvegy Farkasné még idejében elfogta az üzeneteket s a titkos társaság sohasem jött érte.

De Eszter elfogott levelei évek mulva is nyugtalanították. Féltette a szomorító szerelemtől. És amióta Eszter csakugyan szerelembe esett, szándékosan kétszer annyi bajt csinált neki, legalább a gyermeki bosszúságtól elfelejti a szerelem szomorúságát. Megbolondította az örökös dudolással; kimerült szívvel könnyelműsködött, hadd bosszankodjon Eszter. Azalatt még sincs ideje búsulni a szerelmen.

«Süt a nap, ebédeljünk a Dunaparton.» Ezt március elején üzente a lányának, egy letépett ujságszélen, amit a küszöbük alá csúsztatott. Éppen aznapra hívták meg Sándort. A lány s a férfi kiéhezve értek haza a hegyekből s az ajtó alatt megtalálták a hevenyészett papírszeletet. Eszter majdnem elsírta magát mérgében: javíthatatlan, javíthatatlan! - s a javíthatatlant csakugyan a Dunaparton találták, plédekbe bugyolálva, bűnbánó arccal kávézott. Ez volt az ebédje, mert úgy süt a nap. «Ma olyan boldog vagyok, gyertek, nézzük meg a kiscelli kastélyt», nógatta máskor a fiatalokat. Boldogságában mindig útrakelt, elutazott egy idegen kerületbe vagy a városkörnyékre. A pesti kövek cinkosa volt, pongyolában ismerte őket. «Ide járt pásztorórára a legszebb szakállú férfi.» A szakállkirály a képviselőház elnöke volt abban az időben. «Ennél a háznál éjjelezett a gróf fogata.» A gróf éppen miniszter volt akkor. «Úgy szerettünk szerelmesnek lenni», mentegetődzött Sándor előtt, «holdfénynél zongoráztunk, maguk már nem is tudják, mi az.»

Ismerte a félvilágot és senki sem felejtette el egészen. Erre büszke volt, akármit mondjon is a lánya. Évek mulva még mindig szállingóztak a baráti csomagok: egy színes naptár jött Skóciából, egy selyemdoboz Pekingből, egy csomag kakaó az Antillákról. Ilyenkor háziünnepélyt rendezett a mogorva ifjúságnak, a selyemdobozt megtöltötte angol cigarettával, a kakaót kiadós uzsonnával körítette s megfogadta, hogy nyáron Skóciába rándulnak. Jól van, jól, anya, jó lesz nekünk a Margitszigeten is! De már miért volna jó? - pattant föl. Nyárig az ebédlőben függő, nagy olasz képről is kiderül, hogy valódi Tintoretto. Egyszeriben meggazdagodnak a Fürdőző Zsuzsannától! Lábujjhegyen felnyult a képhez, megsimogatta s erről eszébe jutott egy régi olasz dallam. Ne legyetek már olyan szomorúak, mondta s öltözni kezdett egy hangversenyre.

December végén bécsi barátnőjéhez utazott. A fiókok félig nyitva, kesztyű, harisnya, szalag csüngött ki az oldalukon. Holnap a Szevillai Borbélyt játsszák Bécsben, olasz vendégek, biztosan a szívükből. Három szobán keresztül csomagolt, jöjj Almaviva! - nyúlt a kivágott cipője után, később belépett Figaro is, megtalálta az ingeit, amiket az előbb hiába keresett, hol a kötött kabátkám? - fakadt ki húsz perccel vonatindulás előtt, jött doktor Bartolo s megtalálta. Már csak az olaszokon járt az esze. «Igaz, ma este a Haffner szerenádot játsszák Prágában», jutott eszébe a küszöbön, «hallgasd meg helyettem is.» Összecsókolta a lányát. «Antenna nélkül, úgy tisztább.» Végre kituszkolták.

De alig ment el, a sűrű, délutáni csöndben csakhamar visszakivánták. Hamar sötétedett, a lift időnként felcsattant a pincében, aztán hosszan, elnyujtva búgott a falban; kopácsoltak, valamelyik emeleten sistergett valami. Divatos, uj ház, az előcsarnokban délszaki dísznövények, rózsaszín márványborítás, a lakás meg olyan védtelen, lármás, mint egy lépcsőház. Eszter a teát a percegő csészébe töltötte. Rejtett repedés volt az oldalán, attól percegett. A salzburgi várhegyet festették rá s a nesz a hegy oldalából hallatszott. Nehéz csönd volt. A rádió fényezett oldalán Eszter keze tükröződött kicsinyítve, félig elbillent teáskancsóval.

Sándor törte meg, a szívére panaszkodott. «Ez már családi nyavalya,» - mondta egyszerűen s a szíve táját néhányszor megkopogtatta az ujjahegyével. Aggasztó mozdulat volt. Mesterien értett a nők kínzásához, valósággal a földön vonszolta aggódó anyai ösztönüket. Eszter a lábához ereszkedett, utazz el pihenni, - mondta csüggedten. De hiszen mindennap azt tette! Emlékező, merengő fajta volt; született önkínzó s másokat gyötrő. Rejtélyesen örökölt emlékekbe szökött el, csak végigsimította homlokát s már megkezdődött az utazás. A lány okos volt, tudta, hogy nem viszi magával ezekbe az emlékekbe, oda nem mehet vele élő ember. Valamikor beszélt is neki egy francia költőről, aki folyton mult időkbe vágyott, éjfélkor Párizs-környéki kastélyokhoz kocsizott, a végén már nem bírt a visszavágyásaival s fölakasztotta magát. «Úgyis tudom, hogy egyszer elhagysz», - mondta ilyenkor a lány remegő biztatással, hogy hamarább túlessen a csapáson. Azt hitte, Sándor csak a halottakkal csalja meg s halott apja szívós emlékéből tudta, hogy azok nagyon erősek. De hát kihez forduljon segítségért? Kétségbeejtette az anyja szívhezszóló könnyelműsége; mikor felvidító keménységet, megnyugtató szigorúságot keresett nála, dallamtöredékekkel tért ki a szülői gond elől.

Csak egy csavaros törzsű állólámpa világított, ezen is csak az egyik körte. Eszter nem is bánta volna, ha ilyen nagy csöndben várják be a Haffner-szerenádot. De a férfi hirtelen felállt. Sok munkát hagyott estére, egy fontos emlékiraton dolgozik, a felettese már sürgette érte.

«Azt hittem, itt maradsz estére...»

A férfi a sálját kereste.

«A szerenádért...» Kezében tartotta Sándor kalapját s gépiesen végigsímogatta. «Felhívjalak később?» Hirtelen elharapta a szót; ismét ok nélkül megalázkodott. A férfi nagyokat ugrott a lépcsőházban: már csak annyi ideje maradt, hogy hazarohanjon átöltözni, Wilkinsék várták vacsorára.

Előző nap találkozott velük a Váci-utcán, karácsonyi látogatóba jöttek haza. Néhány év előtt valósággal ő adta Klárát az urához. John Wilkins akkor még külföldi pajtása volt, suta, sokat olvasó angol fiú s egy szörnyű vagyon várományosa. Éppen a nagyravágyó Klárának való! Mikor aztán tavalyelőtt Londonba látogatott, már egy dúsgazdag házaspár vendégelte; babusgatták, kényeztették, úgy bántak vele, mintha gyerekükké fiatalodott volna. Úgy látszik a szegénység megőrzi az ifjúságomat, a gazdagság pedig megszépíti Klárát, - gondolta elkeseredve. Szörnyű napjai voltak Londonban. A pályaudvaron megcsókolták egymást, John akarta így. «Igaz, köszönöm, hogy annakidején könnyen eleresztett», - mosolyogta az asszony kifürkészhetetlen arccal, kibontakozott az ölelésből és Johnhoz húzódva, erősen belekapaszkodott. A férfi ebbe a kétértelmű búcsúba lett szerelmes. Egykori, játékos szerelmeskedésük hazafelé véres szerelemmé változott, azontúl a világ Anglia felé fordult, valósággal menekülnie kellett az olvasmányok, számok, tárgyak alattomos célzásai elől. Shakespeare verses panaszai, Keats fojtott, szemérmes emésztődése távoli asszony felé ömöltek, a tőzsdei hírek Wilkinsre céloztak, a font ingadozása, a gyapot, juta, lenmagolaj ára a házaspár vagyonára emlékeztették. Emlékező, merengő, emlékeiben szüntelenül átváltozó ember volt, de emlékei mélyén rövid ölelésekbe zárt egy eleven asszonyt, akárcsak a londoni pályaudvaron. Szomszédjukban, a szemközti Operában Tristánt énekelték aznap. Talán az asszony rendezte így. Wilkinsné illata frissen szellőzött francia székesegyházra emlékeztette, hajdani halovány arcát átlehelték az angol szelek. Vigyázz Tristán, ma a király is itt van! John azt akarta, hogy vacsora közben magyarul beszéljenek. A király a kísértés kezére játszik, kezét a bátortalan hazai szavak fölé teríti, hogy lángjukat ójja. Tavaly vettek egy tengerparti házat Délangliában, - mesélte az asszony, tiszta időben a francia partig látnak.

Out of the golden remote wild west where the sea without shore is,
Full of the sunset, and sad, if at all, with the fullness of joy
As a wind sets in with the autumn that blows from the region of stories...

Ezt is a déli parton írták. Emlékezés és Bánkódás a vers címe vagy jobb volna Késő Bánatnak fordítani?

A vacsora végén Klára nyárra meghívta Salzburgba. Johnt elragadta a terv, legénykorában pár napot már amúgyis együtt töltöttek Sándorral a Haffner Zsigmondról elnevezett utcában. Azóta persze sokat öregedett! Sándor az egészséges, karcsú szegények rosszmájú aprólékosságával méregette az elnehezedett embert, egykori barátját. Angolok nem szoktak ilyen hamar hízni. Beleremegett a kárörömbe: pénzzel jön csak az igazi gond, mondogatta magában. Ritkán nézett az asszonyra, de hosszú pilláit folyton a cserepes ajkán érezte. Már csak a nyárért remegett, a nagy nyárért, eszeveszett, gyönyörű kockázatukért és észre sem vette, hogy milyen erős borokat ittak. John eleresztette magát, sokat locsogott a nemzetközi gumitermelésről: az egykori oxfordi diákból ugrásrakész, részegségében is éber üzletember lett.

A téli csillagok alatt elbúcsúztak. John ezúttal nem sürgette az ölelést. «Salzburgban találkozunk»... mondta az asszony halkan a kézfogás után, mintha azt akarná, hogy Sándor még csak egy kézszorítással se erősíthesse meg a fogadalmát. Pedig ettől a perctől minden gondolata féltékeny önzéssel készült a nyári találkozóra, arra a hosszú, hosszú csókra, amely elkésve feleli: «mégsem engedtelek el könnyen». Rettentő nyugodt volt. Abba a fenkölten kiegyensúlyozott, méltóságteljes állapotba jutott, amit csak teljesen ostoba illúziókkal lehet megszerezni.

Otthon a sötét ablak elé állt. A lépcsőzetes tetőkön túl egy tenyérnyi Duna látszott, a szél elsöpörte a ködöt, nagyon tiszta éjszaka volt. Ebben a pillanatban irtózatos erővel megszólalt a telefon. Úgy látszik, mégegyszer hívja az asszony! De mielőtt szólhatott vagy az asszony nevét kimondta volna, felismerte a lány hangját. Sándor!

Ki tudja hányadszor kiáltotta. A férfi tétován eltartotta a kagylót, de a hang a visszafordított hallgatóból még kétségbeesettebben hangzott. Ismét a füléhez szorította, tessék, mondta egész halkan. Pillanatnyi csönd támadt.

«Most haragszol...»

«Dehogy haragszom». Érezte, hogy elmosolyodik.

«Kétszer is hívtalak. Valami baj van?»

«Semmi. Kicsit lementem sétálni.»

«Hála Isten.»

Még akar valamit mondani. Keze most biztosan kicsi ökölbe szorul, mint amikor nagy bánat emészti.

«Hát... akkor búcsúzom.»

«Még akartál valamit mondani.»

«Akartam. De akkor megint azt fogod mondani, hogy bolondok vagyunk. Zenebohócok. Anya is, én is.»

«Dehogy mondom, miért mondanám?»

Eszter lassan bevallotta:

«Megtaláltam a Haffner-szerenádot.»

Most - mintha nehéz függönyök nyilnának szét - muzsika szürődik be. Úgy látszik, a kagylóval a rádióhoz közeledett. Az andante már félig elhangzott, a násznép nehézkes rátartisággal felvonult Haffner Erzsi esküvőjére. Sürget a ritornell: fel a kézfogóra! a nők gömbölyű karja fehérre krémezve villog a gyertyafényben. Mozart alig múlt húsz éves. Elszállt az aranykor, a durva érsek szolgái közé süllyedt, barátai közt sem tudja a szégyenét feledni s a menüett a megilletődött nászi muzsika közepén az élet keserűségére eszmél. Aztán felocsudik, forog a rondó, a második andante titkos gyorsulása táncba szólítja az egész násznépet. Forr benne az ifjú harag, de a kis zenekart elönti az öröm, a vonósok s a fuvolák magukkal ragadják a nehézkes oboákat, fagottokat, trombitákat, kürtöket. Olyan jó élni, Haffner Erzsébet!

Sokáig szorongatta az elnémult telefonkagylót. Megbékélten merült a messzi időbe, arca kigyúlt; ő is Haffner Zsigmond vendége volt. A zenészek most elrakják a szerszámaikat és isznak az új párra. De hol van Mozart? Az ajtóban áll s visszafojtott mosollyal szökését tervezi a méltatlan gazdától, Jeromos érsektől.

Érezte, hogy fölösleges a nyári út; Eszter a szerenáddal a találka elé vágott. Istenem, mellette mégis csak tündéribb, mélyebb tájakra álmodhatja magát! Az ember válogassa meg a szerelmeit s a magafajta szökevény-természet tartson ki olyannál, akitől könnyebben tünhet el néha a magányba. A szerenád kéklő barlangján keresztül visszajutott az igazi, nekivaló Salzburgba; a húsos, rokokó-arcok közt meglátta a muzsikus halovány arcát. Holnap Wilkinsék hazautaznak, a nyári csók helyett majd küld utánuk egy csokor rózsát.

«Eszter!» szólt felvidulva.

Úgy látszik, a lány nem hallja.

«Eszter!»

De a lány csak erőtlenül bólintott a hívásra. Maradj csöndben, súgta s lassan szívéhez szorította a kagylót. Sejtette, hogy szörnyű veszélytől szabadult meg, az ismeretlen démonok nagy szárnyaveréssel egyelőre elszálltak ablaka elől. Aztán a kagyló ölébe hanyatlott. Mégis jó élni, sóhajtotta s megbékélten gondolt az anyjára, aki mindig énekel s haragszik, amiért a lánya mindig szomorú.