Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 4. szám
Egyedül maradtam. Nesztelenül csukódott be az ajtó, ami olyan volt, mint amikor a piacon kivágnak egy kis kockát a dinnyéből. Az egész szoba, ha lehet szobának nevezni, féldinnye-szerű volt. Vagy valami bura, amit itt rámborítottak, - búvárharang, vagy egérfogó. Ilyenekkel van tele itt az egész környék, a várostól északra, ezt tudja mindenki, úgyszintén azt is tudja mindenki, hogy ezeket nem lehet észrevenni. Legalábbis nagyon nehezen. Magam is sokszor kerestem, kiránduláson, társasággal, egyszer - harminckilencben - kijöttünk strandolni errefelé, de nem volt jó az idő, hamar otthagytuk és bolyongtunk itt a környéken egész délután. Nem tudtunk felfedezni egyet sem. Már azt hittük, hogy valami legenda az egész. A következő tavasszal azután megtudtam, hogy mi is a helyzet. Negyven májusában voltam benn gyakorlaton, akkor hivatalosan is beavattak a dologba, láttam a tervrajzokat, evvel foglalkoztunk egy ideig, alaposan begyakoroltunk mindent, hogyha majd egyszer szükség lesz rá... egyszer... most van az az egyszer, talán már most. Akkor még csak játék volt, de azért megdobbant a szívem, amikor néha megéreztem azt a levegőt, ami el fog jönni, ami eljött most, itt van. Ez a feszült, vibráló izgalommal teli levegő járja most át a hegyek, völgyek, erdők látszólagos rendszertelenségében a sávok, csoportok rendszerét, ami a Várost védi mögöttünk. - Ez itt a C-ben van, ahol most vagyok. C. 12 fel is van festve szembe velem az okkerszínű falon. Szóval most itt vagyok... És ez itten......
Egyedül maradtam. Akkor kezdtem csak el gondolkozni, hogy mi is történt tulajdonképpen. Délben még semmi... most pedig már... Alacsony kis bura volt az egész, legmagasabb pontján se lehetett több két és fél méternél. Ajtó volt belevágva, a szemközti oldalon két egész kis ablak, sokszoros páncéllapokkal eltorlaszolva. Másutt szellőzőnyílások, ahol szintén páncéllapok és rácsozatok labirintusán jutott be hozzám a friss tavaszesti levegő. Szék beépítve, asztal szintén, semmi sincs, ami elmozdítható, semmi sincs, ami zajt üthet, lépéseim se hallatszanak, elnyeli a parafa-padló. Az asztal közepén, közvetlenül előttem félívnagyságú kivágott acéllap helyére beillesztett homályos üveg, sötétszürke és sejtelmes: ez minden, amit látnom kell, amit láthatnék, ha nem lenne rajtam, fölöttem ez a bura, hanem itt ülnék a szabadban, valahol és néznék magam elé. Azaz nem minden: csillagok nem látszanak, faluk, városok fényét se látom, csak az van, ami szükséges, a sötétedő, szürke esti levegő, valahol a föld és a csillagok között. - Különben azóta már biztosan be is esteledett. Mennyi lehet az idő? Ott van az óra az asztalon, a tejüveg fölött beépítve, nagyon jó a szigetelése, a ketyegéséből semmit sem hallani. Háromnegyed nyolc múlt öt perccel. Az óra körül kis villanykörték, hat darab egyszerű kis zseblámpakörte, jobbról három és balról három, mindegyik alatt kapcsoló, vagyis egy gomb. Ha majd arra kerül a sor, a kis körték kigyulladnak és akkor...
Azért ez nem olyan egyszerű. Nem mondom, gyakorlaton egészen más volt, akkor csak játék volt az egész, utána bementünk a vendéglőbe sörözni. De most... Az asztal végén felállítva vászonnal bevont hangosanbeszélő. Azon azt lehet hallani, amit a tejüveglapon látni: azt, ami előttünk van. Vonatfütty, kutyaugatás, szélzúgás itt is megszűrve, minderre nincs szükség. Csak arra, hogy...
Jobbkezem felé ott van a telefon, ezt is át lehet kapcsolni hangosanbeszélőre, az oldalán gyufaskatulyányi kis vászonnégyszög, hogy ne kelljen mindig a kagylóhoz kapkodni. A telefon mellett villanykapcsoló... igen, ez az egész. Át kellett azért nézni, igaz, hogy az utolsó gyakorlaton alaposan megismerkedtünk mindennel, de annak is már néhány éve... hirtelen eszembe jut, hogy miről is beszélgettünk a fiúkkal. Persze, de elmúlt az idő, hol van már az a kislány, én meg újra itt vagyok, de most már komoly a dolog, elő kell szedni emlékezetem motorikus részéből mindazokat a mozgásokat, amiket három hétig gyakoroltunk negyvenben, szép májusi estéken. Ilyen idő tájban lehetett az is.
Délben még nem is gondoltam semmire. Eszembe se jutott, hogy pár óra mulva civilből hirtelen katona leszek. Hogy is volt? Beszéltek ugyan már napok óta, de ki törődött avval? Senki. Pláne, hogy szombaton. Mentem haza, esti programmról gondolkoztam, hogy majd telefonálok ide vagy oda, hogy mi is lesz. Meg vasárnap is. Otthon már üzenet várt. Telefonon kerestek, hívjam fel ezt a számot. Ott volt ujságszélére felírva. Láttam, hogy a laktanya, mit akarhatnak ezek tőlem? Felhívtam azonnal. Azt mondták, menjek rögtön, teljes csöndben, majd ott megtudom a részleteket. Ez volt fél kettőkor, vagy lehetett háromnegyed is, fél négykor már jelentkeztem. Előkerestem az egyenruhámat, szerencsére rendben volt minden, ez az, amiben vagyok, lapos sapka, oldalamon két kis láncon lógó tőr, vállamon kemény vállszalag, rajta két arany sáv.
Fél négykor érkeztem, de már sokan voltak benn. Nagy izgalom, suttogások, mi ez? Miért van ez? Feleletek... valószínűleg... előreláthatólag... váratlan rajtaütés... Ötig vártunk, akkor a városból már körülbelül mind megérkeztek, akkor felhivatott az ezredes úr mindnyájunkat és röviden tájékoztatott az egész dologról. «A múltheti események után előrelátható volt...» ja persze, a múltheti izé, igaz, az ujságok írtak is ilyesmiről, hogy lehet félni... azt hittem, hogy kicsit túlkombinálják a dolgot, hogy csak a szenzációt keresik, de hát úgylátszik... szóval részleges mozgósítás, egyelőre teljes csendben... az ujságok nem írhatnak... csak biztosítás jellege van az egésznek, reméljük, hogy el lehet kerülni a komolyabb következményeket, de mégis számítani kell mindenre... elsősorban nekünk...
Vigyázni kell... vajjon mi lehet benn a városban? Az ilyesmit persze nem lehet egészen titokban tartani, biztosan zsong már minden, de azért... Színházak, mozik, korzó, milyen lehet az élet. Én is ott akartam lenni valahol... milyen messze van most már ez az egész... milyen hirtelen kiestem az egész mindennapi életből.
Még tudtam haza telefonálni, azután hatkor már itt kinn voltunk. Autókon jöttünk persze, végig az ismert úton, kis külvárosi utcákon át, gyártelepek mellett, azután balra fel a hegyek közé. Már megvolt a beosztás, én idekerültem, C. 12. Őrállás a város felett. Azért ez nem utolsó dolog. Vigyázni a szombat esti városra, a mulató, pihenő, szombat éjszakára. Azért úgy volna a legszebb, ha senki nem venne észre semmit belőle, hogy én, hogy mi itt egész éjszaka...
Őrszem a város fölött... azért többnek érzem magam, mint csak pár órával előbb is. Állni az éjszakában magányosan, fegyverrel a kézben, amíg a többiek pihennek. Vigyázni az álmukra, a nyugalmukra, őrizni őket a sötétség, az éjszaka, az ismeretlen ellenség ellen. Dárdával a kézben, karddal, puskával... csak az idő változik. Én egy asztal előtt ülök, páncélburában, tejüveglap, kapcsolók, hangszóró. Csak a külsőségek változnak, a lényeg ugyanaz marad...
Suhog az ajtó, ijedt arcú, gömbölyű kis parasztlegény, sapkáját már levette odakint. Gyorsan, hebegve beszél:
- Főhadnagy úr, alázatosan jelentem...
Sajnálni kezdem. Ez is szegény, még nem tudja tulajdonképpen, mi történt vele, csak azt, hogy ma nem kapott kimaradást. Nem mehet ki a ligetbe. Ez még nem volna olyan nagy baj, a baj az, hogy úgylátszik, holnap se mehet és akkor a Juli hiába vár háromkor a mozi előtt... Érzi, hogy valami történik vele, de hogy mi, azt még nem látja tisztán. Evvel különben én is így vagyok. Nagyon meg van ijedve. Tájszólással beszél, nem ismerem meg, hogy hova való lehet, néprajzi tájékozottságom elég hézagos. Félbeszakítom:
- Adja csak ide!
Féllábbal előre lép, átadja az írást, azután újra úgy áll, mint a cövek.
- A telefonnal mi van?
- Alázatosan jelentem, még nincs készen, azért hoztam levelet. Elszakadt a drót lent, ahogy jön föl az út, - és közben jobbkezével bizonytalan mozdulatot tesz, mintha mutatni akarná, hol és merre.
Ja igen... Átfutom a gépírásos sorokat, azután elolvasom mégegyszer. Kicsit tartom még magam előtt, nézek a semmibe, azután gépiesen összehajtom és visszaadom a küldöncnek. Cigarettát adok neki. Látszik, hogy felenged az ijedtsége. Összeüti a sarkát és kimegy. Utánanézek, ahogy halk suhanással becsukódik mögötte a nehéz páncélajtó. Bajtárs ez is. Őrszem, mint én. Vajjon megérjük-e a holnapot?
Szóval mégis... halálos ítéletet tartottam a kezemben. De kié? A mienk, vagy az övéké...? Hét óra tíz perckor megtörtént az, amit úgy is vártak. Ami tulajdonképpen előrelátható volt, de amit mégis mindenki remélt, hogy nem fog bekövetkezni. Hét óra tíz perckor... akkor már útban volt három repülődandár, a hetes, nyolcas és kilences. Felénk. A város felé...
Hát igen, azon kapom magam rajta, hogy gondolatok nélkül nézem az üveglapot. Az kitágul, mélységet, perspektívát kap, az asztal keret lesz csupán és a szürke tejüveglapon keresztül az egész világot látom... három dandár... mennyi is az? Egy század három, zászlóalj, ezred, kétszer huszonhét ötvennégy, háromszor ötvennégy... nem, az kicsit sok lenne. Amúgy is a típustól függ. Különben...? És az mind a város ellen? Lehetetlen. Miért lehetetlen?
Mindegy. A dolog úgylátszik komolyra fordult. Őrállás a város felett... felállítási helyem... mozgási körletem... milyen gyerekjátéknak tűnik most fel, ha visszagondolok arra, amikor önkéntes koromban a városparancsnokság előtt... figyeltem, hogy nem jön-e ismerős és néztem a kislányokat, akik mentek a gimnáziumba. Őrség. Az is az volt és ez is. Felállítási helyem a várostól északra, valahol a hegyek közt, olyan helyen, ami az ujságokban mint vasárnapi túristaprogramm szerepel: találkozás hat óra harminc perckor, helyiérdekű végállomás. Mozgási körletem nincs, ülök egy páncéltoronyban, ahol a torony-elnevezés egyszerű hadászati anakronizmus, olyan az egész, minta színházakban a vészkijáratokat jelző üvegbura a falon, csakhogy a földre fektetve. Jól el van rejtve a fák között, vastag acélfal... nem tömör acél, hanem hogy is...? Mutatták a keresztmetszetét, egy réteg acél, akkor valami más, talán parafa, akkor megint acél, megint ez, megint acél. Azt mondták, hogy így olyan erős és amellett rugalmas, hogy a jelenlegi repülőgépen hordozható bombák nem tudják elpusztítani. Legfeljebb belapul, mint a keménykalap. Jelenlegi - de ennek is van néhány éve... most már...?
Az őrtálló római katona jut eszembe Pompeiiből. Eh mit, egyszer úgyis meg kell halni. - Igyekszem magam bátorítani, nem is lehet rossz, egy dörrenés... különben a dörrenést már nem is hallani, szóval semmi, egyszerre csak vége. Mennyivel jobb, mint például...
Rövid, halk berrenés. Összerezzenek, azután a telefonhoz kapok. Fojtott hangon jelentkezem:
- Cé tizenkettő, - és bemondom a nevemet.
A vonal rendben van, teljes készenlét, állandó figyelem. Kapcsoljam át hangosanbeszélőre.
Leteszem a kagylót, átkapcsolom, most már nem kell felvenni, a készülék oldalán kis vászon-négyszög, rövid parancsok, utasítások jöhetnek onnan, de mégis az egyetlen, amivel bele vagyok vonva az emberi közösségbe...
Hirtelen nagyon egyedül érzem magam. Egyedül kinn az éjszakában. Itt biztosan már éjszaka van. Olyan vacsoraidő, vagy legfeljebb az, amikor az ember elmegy hazulról, de itt kinn biztosan sehol egy lámpa, csak sötéten suhogó fák, esetleg szaladó felhőfoszlányok, langyos májusi éjszaka. Benn a városban az más...
Mi is van a városban? Mi is lehet? Most már biztosan tudnak ők is mindent. Először csak csendes riadó: telefon, küldöncök, szerte-széjjel mindenki után. Autók, villamosok, csak lehetőleg egészen csendben, feltűnés nélkül. Nehogy pánik legyen. Délután még csak részleges mozgósítás volt. Gyalogság, tűzérség, huszárság csak részben. Ők szétmennek mindenfelé, de mi itt maradunk: mi az ország szívét védjük, az országot magát, a fővárost. Akkor úgy látszott, hogy ma még nem lesz szükség, akik csak permanenciában maradtak, azok menjenek el színházba, kávéházba, moziba, sétáljanak az utcákon, mulassanak és mutassák magukat: nincs semmi baj, nem látjátok? Mi is szórakozunk. Közben a másik zászlóalj, a másik üteg, valamelyik külvárosi pályaudvaron már parancsra vár...
De mostanra már más lett a helyzet. Nincs senki fölösleges, mindenkire szükség van... Az operettszínházban az
Kezd rámnehezedni az egyedüllét, a csönd, halk zúgást hallok: a fülemben zakatol a vér, úgy látszik, mintha minden megállt volna körülöttem. Sok évvel ezelőtt gyerekkoromban, akkor kezdtem el félni, amikor esti szobák clair-obscurejében magamra maradva hirtelen meghallottam fülemben remegve vérem lüktetését. Akkor vettem észre, hogy csak egyedül vagyok és úgy éreztem, mintha misztikus hatalmak lengenének körül, alkalomra várva... Most is apokaliptikus ellenség közellétét érzem és évezredek előtti hangulat fog el: örökség azokból az időkből, amikor az erdő rejtelmes suhogásában ismeretlen ellenség hangját figyeltem éjszakákon keresztül. Félelem ez már? Lehet. Ez is földi voltunkat juttatja eszünkbe: félelem valamitől, amit nem ismerünk, de ami ellenünk tör, nem tudjuk hol és mikor és hogyan, egyszerre csak...
Eh, semmi! Gyerekség! - Felrázom magamat, felállok, sétálok pár lépést, már amennyit lehet ebben a kis kalickában. Kihúzom a tőrt, szép fényes pengéje van, svéd acél, benne is van a cégjelzés. Régen a damaszkuszi volt a leghíresebb, Velencében meg Zárában ezt vették a lovagok levantei kereskedőktől. Átmarkolom pengéjét, markolatával kopogni kezdek az asztalon, a széken, csak hogy valami hangot halljak. Eleinte rendszertelenül, azután taktusra: dúdolni kezdem az
Azután ezt is megúnom. Visszaülök a helyemre. Múlik-e az idő? Negyed tíz lesz öt perc mulva. Vajjon jól jár az óra? Mi lesz, ha megáll? Nem tudom felhúzni, csak a számlapja látszik üveg alatt. Talán villany hajtja. Lehet. Különben nem fontos. Az, amiért én itt vagyok, az nincs időhöz kötve. Az elkezdődik egyszer és befejeződik egyszer. Mindegy, hogy mikor. Befejeződik? Ez be is szokott fejeződni? Természetesen, de hogyan? - Újságcikkek jutnak eszembe, könyvek, filmek, regények: «A jövő háborúja». Repülőgépek, bombák, fővárosok háborúja fővárosok ellen, és gáz... Gáz! - Ez csak most jut eszembe? Vagy erre gondolok egész este? A szellőzőnyílásokon van gázvédőszűrő, be kell kapcsolni, ha arra kerül a sor, falbaépítve a skála, az mutatja, hogy mi és mennyi, és aszerint... Ha esetleg muszáj, el lehet zárni az egészet légmentesen és akkor ott van a szekrényben az oxigénkészülék. Negyvennyolc órára. Ennivaló is, konzervek, kétszersült, hosszabb időre is, már pedig ez is teljesen elég, hiszen a gáz nem maradhat meg, egy kis szél szétfújja és ha mégis megmaradna, akkor meg már úgyis minden mindegy... Már megint magamra gondolok! És a város? Azon nincs szűrőrács, azon nincs bura, oxigénkészülék. Pedig a város a fontos. A Város.
Ideges vagyok, nyugtalan és ideges. Brómot kellene bevenni. Persze erre nem gondoltam. Aszpirint hoztam, de brómot nem. Minek is? Cigarettára gyújtok. A tárcát persze otthon felejtettem, útközben vettem kis papírzacskóban. Össze vannak nyomva. Nem baj. - Szabad itt dohányozni? Mi lesz a levegővel? Mindegy. Nem érdekel. Mi lesz velem? Mi lesz a várossal? Muszáj rágyújtani, nem lehet kibírni, repülőgépek jönnek, sok, nagyon sok gép, motorjuk tompán berreg, sötét hegyek, folyók, városok fölött, erdők fölött, közelednek, egyre közelebb jönnek, csak az a berregés, motorok berregése, hallani nem lehet, de érzem, minden idegszálammal a közeledő motorok zaját...
Elnyomom a cigarettacsutkát, másikra gyújtok. Spórolni kellene pedig, mi lesz reggelig? Csakugyan ideges vagyok. Pedig szép ez; őrség a város felett. Megvívni az élethalálharcot az ellenséggel és utolsónak szintén elesni... egy eltévedt golyó... Szép temetésem lesz.
Ez megint olyan marhaság. Mi az, hogy eltévedt golyó? Hol téved el egy golyó? A szabadságharcban, 1848-ban igen. De most? És hogy téved ide be? Sehogy. Legfeljebb egy bomba. Telitalálat, pont a középre, oda, ahol a lámpa van. «Nem rombolhatja szét, csak belapul...» Na és? Ha egy kalapra rácsapnak, palacsinta lesz belőle. Bura-palacsinta. Én leszek benne a töltelék. Tessék parancsolni. Egy adag harminc fillér...
Fuj! Ez ízléstelen... Cinikusnak akarom magamat kijátszani, pedig nem vagyok az. - Kicsit elszégyellem magam. Na nem baj, fel a fejjel, az ember nem tudja mindig kormányozni a gondolatait, megszalad egyszerre csak az egész, mint egy motor, azután...
A telefon megszólal. Idegen hang tör be hirtelen a csendbe, száraz, hivatalos, ismeretlen hang:
- Cé tizenkettő! Az ellenség élzászlóalja ötven kilométerre. Saját határőrezredünk készenlétben, de csak a fővárosi légvédelemmel egyidőben lép akcióba. Bekapcsolni!
Avval elhallgat. Halk kattanás és a néma csendben hallani vélem, ahogy mondja be a szöveget az utánam következőnek: «Cé tizenhárom!...»
......Ötven kilométerre. Ötven kilométerre a várostól kilenc repülőgép suhan végig halkan sötét hegyek fölött, kilenc motor berreg, bombákat visz, gázbombákat, kilenc repülőgép, hivatalosan egy zászlóalj. Vízszintes téglalap, egyik átló meghúzva, fele fehér, fele fekete, előre egy nyíl áll ki belőle, úgy rajzoljuk a térképen. Vagy nem? Úgy emlékeztem. Különben nem is így van: az élzászlóalj nem vihet bombákat, az könnyű, felderítő gépekből áll. Csak ami utána következik, az a sötét felhő...
Túl hirtelen kerültem vissza a katonaéletbe. Sokáig voltam civil. Nem tudok szakszerűen gondolkodni: a tárgyi alapot úgylátszik nagyrészt elfelejtettem. Pedig sokat tanulmányoztam annakidején azt a kis zöldsávos fehér füzetet, amit az utolsó gyakorlaton kaptunk, de ma már nem tudnám lerajzolni egy repülődandár tagozását. Érzéseimben, hangulatomban ezért inkább hagyom a szakszerűséget: laikus leszek, örök emberi leszek, hiszen az, ami jön, ami már csak negyvennyolc, vagy negyvenhét kilométerre van, az igazán nem hasonlít arra, ami a hadseregszervezés lapjain látható egyezményes ábrákkal, hanem gyerekkorom lidércnyomásos álmaival tart rokonságot. Ebből is lesz felébredés?
Az előbbi parancs utolsó szava ekkor válik bennem tudatossá: «Bekapcsolni!» Eddig csak üres hangképként imbolygott ez a szó agyam felvevő rekeszei előtt és ennyi idő telt el, amíg felszívódva fogalmi tartalmat kapott. Bekapcsolni! - a konnektor felé nyúlok, félúton pillanatra megáll a kezem. Látom, hogy remeg. Nekem máskor is remeg a kezem. Ez semmi különös. Kis idegesség, nagyvárosban élő ember vagyok. Most ugyan mintha fokozott mértékben... Nem fontos.
Felkattantom a kapcsolót, olyan, mint otthon a fürdőszobában van. Elalszik fenn a villany és kivilágosodik az üveglap az asztalon. Egészen sötét a szoba, csak az üveglap világít. De ez nem az a fényszerű világosság, sejtelmes, kék-tónusú, homogén foszforeszkálás, csillagok fényéhez hasonló. Ez a föld csillagfénye. Szemben velem a hangszóró ugyanolyan néma, mint az előbb, de érezni lehet ebben a némaságban, hogy...
Úgy érzem, mintha elszakadtam volna a földtől. Mintha ez, amiben ülök, egész gömb lenne, valami furcsa sztratoszféra-golyó, ami felemelkedve csodálatos objektivitást ad nekem... vagy még inkább Verne Hold-lövedéke, aminek ezen a kis ablakán figyelem, hogy hova is érkezem, melyik bolygóra, ami a láthatárt már betölti, de kéken remegő csillagfényét még nem vesztette el a túlságos közelség miatt...
Ez is csak egy pillanat. Újra a valóságba rázom magam. Most már tehát... Már nemsokára... Először a hangszóró. A fül érzékenyebb, mint a szem. A hangszóróban hallatszani fog a berregés, még mielőtt az üveglap valamit is mutatna. Azután fel fognak tűnni itt is, homályosan, majd egyre élesebben és végül az idegek időtlennek tetsző megpróbáltatása után végre én is megmozdulhatok. Megmozdulás? Lenyomok egy gombot és kész. Száguldás jut az eszembe lóháton, végig a pusztán a menekülő ellenség nyomában, késsel és fogakkal való élethalálharc egy kikötőváros sikátorában, motorcsónakon való menekülés revolvergolyók záporában... megmozdulás?
Furcsa, merev feszültséget érzek. Ez az, amit úgy szoktak mondani, hogy: az idegek pattanásig feszültek. Figyelek, visszafojtott lélegzettel egészen közel hajolok a hangszóróhoz, hátha hallatszik már valami, tölcsért csinálok a kezemből. Pillanatra úgy rémlik, hogy... de nem, csak a csend zakatol a fülemben.
- Cé tizenkettő! Az ellenség élzászlóalja huszonöt kilométerre. Teljes készenlét! Megfeszített figyelem! Isten legyen mivelünk!
Megint a hangszóró. Már nem olyan személytelenül. Valami remegést lehetett érezni rajta - vagy talán csak úgy képzeltem - valami szubjektivitást. Áramkörbe érzem magam bekapcsolva. A szívem feltűnően gyorsan ver, (mennyi lehet a pulzusom?) a vérem lüktet, de úgy érzem, mintha csak része lennék egy nagy vérkeringésnek, itt a várostól északra, amelynek mindegyik atómja előre figyel a sötétbe, az ismeretlen veszedelem felé, kis betonkupacok, ágyúk, lámpák alapállásban, előre fordulva, az egész védőrendszer egy lélek, egy szív: őrség a város fölött......
Huszonöt kilométer. Húszra azt mondják, már hallani lehet. Merev mozdulatlanságban figyelek, többször szinte hallok valami halk berregést, de kiderül, hogy csak felzaklatott idegrendszerem csalódása az egész... Érzem, hogy lassan őrlődöm. Láthatatlan repülőgépek számunkra még néma motorjai lassan felőrölnek: az idegrendszerem úgylátszik érzékenyebb, mint a technikának itt előttem lévő csodái.
Háromnegyed tíz van... még este, még mindig nincs itt az éjszaka valójában, hát még a reggel. Sohase tud átvergődni a világ ezen az éjszakán. Mi lehet ezalatt a városban? Fantáziám már nem tudja teljes biztonsággal követni az idő múlását, a valóság különböző megoldásokat nyújthat. A rémület dermedt csendje, vagy a felbomlott idegek hisztérikus jajveszékelése? Üresek már a színházak, a vendéglők, az utcák, házak mélyén, szobák mélyén ülnek az emberek behúzott redőnyök mögött és gondolatok nélkül adják át magukat a bizonytalanságnak. Talán menekülő emberek végtelen karavánja: autók hosszú sorban egymásután az országutakon, szét mindenfelé az országban, messzefekvő városok, faluk felé, hamar összekapkodott batyuk, zsúfolt vonatok, rokonokhoz, ismerősökhöz, sehova, szállodába, kocsmába, mindegy, csak el a várostól, minél messzebb. Talán eszükbe jut némelyeknek, hogy kár volt viccet csinálni abból a két év előtti általános légelhárító gyakorlatból, amibe a polgári lakosságot is bele akarták vonni. A polgári lakosság azonban beült a kávéházba és röhögött. Így hát tulajdonképpen most ez csak a megérdemelt... De nem, ez most nem lényeges. Most a városról van szó. A város pedig több, mint az emberek, akik addig, amíg nyugalom volt, fölényesek voltak, most pedig halálra vannak rémülve. A város magasabb egység, a város fogalom.
Talán most fog eldőlni ez a gáz-dolog, ez az egész gáz-legenda, ami szisztematikusan fejlődött ki a nagy háború óta. Talán igaz az, hogy nem is olyan veszélyes, elfújja a szél az egészet, eloszlik pár óra alatt, de az is lehet, hogy... akkor azután megváltozik az élet. Feloszlik a város, csak a csontváz marad itt, a szerkezet, a lakások el fognak oszlani mind nagyobb területre, az egész országot el fogják borítani. Utak, vasutak, repülőgépek, csak az jár be, akinek dolga van és történelemmé válik az, amit így írtak: egymillióhétszázötvenezer lakós...
Halk berregésre figyelek fel. Alig hallható, csak a hosszú, néma csend és az erre való beállítottság miatt... csakugyan az, néha mintha eltűnne, azután újra hallatszik... később már folyamatosan... szóval ez az... nem lehet más.
A torkomban lüktet a szívem és az az érzés vesz erőt rajtam, amit még régen vizsgák előtt drukk-nak neveztünk. Gondolkozni se igen tudok, csak dermedt némaságban veszem tudomásul, hogy hát igen... Eddig valahogy tudatalatt valami olyasmiben reménykedtem, hogy ez az egész még nem biztos, majd csak kiderül, hogy tévedésről van szó... de most már...
Most már igen. Jönnek. Itt vannak. Már hallom őket, már elértek hozzánk. Húsz kilométer, tizenkilenc... mindjárt látni is lehet... A zúgás alig észrevehetően erősödik. Az üveglapot figyelem, de az még egyelőre nyugodtnak látszik, változatlanul foszforeszkál... Pesten tudják-e? Mit tudnak? A rádió mit mond be? Egyre csak ez jár az eszemben, mi lehet most bent, a hátam mögött, a városban?
Mintha valami megmozdult volna az üveglapon... figyelem... valami egész kicsi, egész halvány, nem látni mi az, semmi tiszta kontúr, csak éppen magát a mozgást láttam meg egy pillanatra. Azután már jobban. Már ki lehet venni a formákat, valami egészen kicsi, nem egészen középen, hanem a bal felső mezőben. A hang már egészen jól hallatszik. Ez a kis alig látható valami előttem és az a monoton berregés ott szemben velem, tehát egybetartoznak...
...Azután lassan kivehető lesz az a repülőgép, mögötte ékalakban a többiek, az élzászlóalj, percek telnek el így, hosszú, végtelen percek bódult némaságban, csak a motorok zaja tölti be egyre jobban a szobát. Mennyi idő telhetett el, amíg először megmozdultam? Az erősödő zaj fizikailag is kellemetlenné válva egyszerű motorikus reakciót váltott ki belőlem: a hangszóró szabályozójához nyúltam, hogy halkabbá tegyem. Ez már nem volt fontos. Már csak az üveglap: az élcsoport tiszta körvonalú gépei mögött homályos felhőt láttam, vagy inkább éreztem közeledni, lassan, de egyenletes biztonsággal, valami földöntúli hatalom erejét szuggerálva...
Személytelennek, emberentúlinak tűnt fel az egész. Egy pillanatra jutott csak eszembe, hogy azokban a gépekben emberek ülnek, emberek, nem gránát- és gázmentes páncéltoronyban, hanem fent a levegőben, sötét éjszaka, nem tudva honnan csap le rájuk... Ők csak a várost látják, a célt, de gondolják, hogy oda nem lesz könnyű eljutni, egy ezeréves fajta áll az útjukba minden erejét összeszedve erre a végső küzdelemre... és ez talán több lesz, mint kis bizonytalan gépek bombákkal és palackjaikkal együtt... Ez jut az eszembe és pillanatra valami sajnálkozás - szellő símul végig rajtam. Sajnálom azokat, akik a repülőgépekben ülnek, hiszen miért is az egész? Hiszen semmi közünk egymáshoz, valami tévedésről lehet csak szó, miért bántanánk egymást? Talán az a pilótahadnagy is köztük van, akivel két éve együtt utaztam Innsbruckból Zürichbe. Kölcsönadta nekem a júliusi
De ez a hangulat csak egy pillanatig tart. A nagy háború óta eltelt évtizedes szünet humánus propagandája és szólamai most egyszerre hamisan, üresen csengő frázisok lettek. A túlfinomult kultúra dekadens emberéből pár óra alatt magát és társait féltő harcos lett. Csupán ennyi és több nem. Lehet, hogy van krisztusi etika, lehet, hogy van magasabbrendű lelkiség, lehet, hogy van általános emberi szolidarítás, de ez most nem fontos. Ez most nem időszerű. Előbb kellett volna, volt rá idő elég. Most már? Most már késő. Felhő közeledik felénk, amely közelebb érve egyes gépekre szakad szét. Mindegyik gép a halált hozza nekünk, gránátok, gázbombák, itt már nincs szava a léleknek, ez csak az ösztönök dolga. Fegyvert a kézbe és elébe állni! Lássuk, hogy mi lesz. Nem kell gondolkozni, hogy miért van ez az egész, hogy el is lehetett volna kerülni, hogy belepusztulunk mi is, ők is, az egész világ... Ez mind nem fontos. Belepusztulunk, rendben van, de nem hagyjuk magunkat. A szépség keresése, a költői hangulatok, a testvériség érzése ostoba disszonáns nyöszörgésként hangzik ebben a pillanatban, a létért való küzdelem monumentális őserőfeszítése mellett.
Idegesen remegnek végig az ujjaim a kapcsolókon a kis villanykörték alatt. Balról három és jobbról három. Az üveglapon már tisztán és közel látszanak a gépek, most már mindjárt... még mennyi lehet...? hiszen itt vannak...
Gondolatok zsibonganak az agyamban összefüggéstelenül, zavarosan és értelem nélkül, mint az álomképek, mert ellenőrzőképességem felmondta a szolgálatot. Képtelen vagyok bárminémű szellemi cselekedetre, egész lényem mindenestül egy mozdulatra van koncentrálva, egy mozdulatra, amely... közben akadálytalanul zsibonganak bennem a gondolatfoszlányok, torlódnak a képek, egy jelenet a tenger partjáról, egy Baudelaire-szonett, egy kézfogás, egy régi film, Lauri Volpi hangja a rádióban, egy esti hangulat, a tizenegyes terem az egyetemen, egy autobusz, egy Rembrandt-kép, fagylaltozó a körúton és így tovább hangulatok és emlékek kaotikus gomolygásában, amiről szinte nem is veszek tudomást. Csak nézek meredten magam elé...
Azután elérkezik az a pillanat is. Az üveglapon a gépek már egész közel látszanak, fenyegetően lepik el a látómezőt. Már régen be kellett volna következni, úgy gondoltam, de csak ekkor...
Halk sercenéssel gyulladt ki az egyik kis lámpa. Összerezzentem, mert a lehalkított hangszóró tompa morajában ez az alig észrevehető kis sercenés valami mást jelentett, valami félelmeset, ami...
Idegesen kaptam oda a gombhoz és remegő ujjakkal benyomtam. A kis körtének világítóereje alig volt, egész nyugodtan bele lehetett nézni, finom hajszálvékony drót izzott benne miniatür hernyóként.
A gombnyomásra - láttam az üveglapon - hirtelen vakító fénysugár hasított bele a sötétségbe ferdén felfelé, rá az egyik gépre. Ez megváltoztatta az irányát, zuhant egy darabon lefelé, majd megint magasba szökkent, de a fénysugár állandóan rajta maradt. A hangszóró homogén tompa morajából szinte ki véltem érezni ennek a berregését, ami olyan volt, mint a pókhálóba került légy rémült zümmögése.
És megszólaltak az ágyuk is. Egy dörrenés, azután a másik és a gép fellobbanó lánggal zuhant le a mélységbe. A föld felszíne nem volt látható az üveglapon, eltünt a szemem elől. De akkor már sercent a másik körte, meg a harmadik és a gombnyomás után fénysugár csapott rá arra a gépre, amelyik átlépte a határt. Már a szomszédokra is sor került. A tejüveglap mezőjét keresztül-kasul hasították a fényszórók sugarai, amelyek beleakaszkodva kétségbeesetten vergődő, menekülni igyekvő áldozataikba, kaotikus összevisszaságukkal egy expresszionista tüzijáték borzalmas vízióját keltették.
És a hang hozzá. A félelmes pontossággal működő ágyúk, amiknek lövései nyomán sorban zuhantak le a gépek, itt is egy, ott is egy... a kapcsoló ilyenkor felpattan, a kis villanylámpa pedig fáradtan kialszik a fényszóróval együtt, hogy pillanat mulva új áldozatot jelentsen. Már mind a hat lámpám üzemben volt, a többiek is, a többi sáv mind, a többi üteg mind, egyelőre félelmetes pontossággal működött az egész szerkezet, egy-kettő, kész, egy-kettő kész... Mészárszék - jutott az eszembe, de csak egész homályosan. Ott végeznek így az áldozatokkal. Én még egy csirkét sem öltem meg... De azután ismét nem gondolok semmire. Arra sem, hogy minden fellobbanó láng emberek halálát jelenti... Csak vigyázok, hogy el ne kerülje figyelmemet egyik körtének egyetlen jelzése sem. Mert nem olyan széles az a mező, egy repülőgép szinte pillanatok alatt keresztüljut rajta és azután már...
A hangszórót újra lehalkítom. Már a lehető leghalkabb, de mégis megremegek mindig, ha belémvág egy-egy újabb dörrenés. Egészen azért nem kapcsolhatom ki. Minden hang nélkül nem lehetne kibírni ezt a félelmes, véres, néma színjátékot... abba bele kellene őrülni. De azért így is... ahogy lángolva bukfencezik le egy-egy gép, majd a látótér alá zuhanva borzalmas dördülés jelzi, hogy vége... azért az is...
Tudtam a haditervet, illetve csak úgy futólag hallottam valamit belőle. Ezalatt hátul, az ellenséges flotta mögött már biztosan felszálltak a mieink. Hátbatámadás? Talán. Attól függ, milyen a tagozása a támadóknak. A város fölött, a másik oldalon pedig lehalkított vadászgépek cirkálnak vigyázva arra, hogy ha valamelyik mégis átjutott a védelmi sávon... A támadó flotta ezalatt felbomlott. Legalább is úgy látszott az üveglapon. Valószínű azonban, hogy ez a felbomlás szándékos volt, sőt tervszerű.
Borzalmas volt az az elszántság, amivel rést akartak találni a láthatatlan falon, ami körülfogta a várost és ami - eddig még nem sikerült. Kívülálló szemnek talán impozáns is lehetett, de tőlem, az ellenkező oldalról nézve ilyesmi nem jelentett semmit. Megkönnyebbülés volt, valahányszor felcsapott a láng, kialudt a fénysugár és a pillanat mulva elérkező tompa dördülés jelentette, hogy ismét eggyel kevesebb.
A felvillanó fények, ágyúk, lecsapó hangjai apokaliptikus forgatagban gomolyogtak körülöttem. Gondolkozni nem tudtam. Csak éreztem, homályosan éreztem, hogy minden rendben van... egyelőre... A védelem áll, mint a szikla és egyelőre megtört rajta minden... remegő idegrendszeremnek bizonyos megnyugvást jelentett ez öntudatlanul is, de csak addig, amíg egyszer...
...ismét sercen az egyik kis jelzőlámpa, természetesen a földöntúli istenítélet hang-méreteiben elvész ez a miniatür hang és fény, nem is a speciális érzékszerveimmel, hanem egész idegrendszerem egységével veszem tudomásul ezeket az újabb és újabb jeladásokat. Odakapok, benyomom a gombot... és nem történik semmi. Az üveglapon a fénysugarak vibráló gomolyaga változatlan marad, nem gyullad ki új közöttük... Valami hirtelen, éles rémületet érzek, felugrom, vadul nyomkodni kezdem a gombot, semmi... semmi... a milliméteres kis fonál egy ideig halványan izzik a körtében, azután fáradtan, reménytvesztetten kialszik.
Mi lesz most? Lesújtottan zuhanok vissza a székbe, kábultan nézek magam elé, forróságot érzek, most veszem csak észre, hogy fülledt meleg van itt a betonkupacban. Zubbonyom ujjával végigsimítom gyöngyöző homlokomat...
Egy már keresztüljutott... egy gép már a város fölött van, mi lesz most? Rést ütött a falon, utána jöhet már több is. Mi van a lámpával? Biztosan egy bomba... vagy kábelszakadás? Mindegy, hogy micsoda. Ennek a polipszerű hálózatnak, aminek én ülök itt az agy-központjában, egyik karja tönkrement. Egyik karja már vakon, süketen hiába nyulkál a levegőbe, már könnyen ki lehet kerülni. De a többi... Éles dördülés riaszt fel. Olyan ez is, mint a többi, mint az egész éjszaka, de mégis más. Ez a hang már mögöttemről jött, hátulról, valahonnan a város felől... És ekkor hirtelen ráeszmélek arra, hogy ez a hang nem új a számomra, már hallottam, már régóta hallom, vagyis hogy nem ez az első, amelyik mögénk került. A többi hálózatban már előbb keletkeztek rések, kihagyások, amiken keresztül bejutottak... Ráeszmélek arra, hogy már mögöttünk is folyik a harc, bombák zuhannak le a városra, rombolás és gáz... Gáz!
Az órára nézek: tizenkét óra.
Azután a másik fényszóró is kialszik, a harmadik is... Tehetetlen dühvel nyomogatom a kapcsolókat, míg reménytvesztve abbahagyom. Ami még jó, annak lesek a jelzésére, mint a tigris az elébe kerülő antilopra és vad öröm, fanatikus, primitív, állati öröm fog el, ha véres lánggal bukfencezik le egy-egy ellenséges gép. Kultúra? Ugyan kérem! Etika? Ugyan...
Tíz órával ezelőtt békésen éltem. Békésen éltünk: színház, utazás, sport, kávéház, esti programm... tíz óra előtt... Két világ. Milyen régen is volt az, elmúlt idők, talán végérvényesen elmúlt idők...
Az órára nézek: fél egy...
Csattanásszerű zajt hallok a szellőző felől: gáz... Gáz?... úgylátszik. A jelzőkészülék a falon mutat is valamit, de nem értem meg a jelzéseket, szerencse, hogy automatikusan kapcsolódik az egész... Szóval gáz... Még egy csattanás: egészen bezárult a szellőzőnyílás, a szűrőkészülék már nem bírta...
Szóval már régen gáz van körülöttem, pusztulással, halállal fertőzött májusi éjszaka. Gáz gomolyog a levegőben. Lehet látni? Nem hiszem. Elképzelni pedig csak úgy lehet, hogy ködszerűen gomolyog, lassan terjeszkedik... de merre? Van szél? Azt se tudom. Szélcsend: lassan terjed a gáz mindenfelé. Már elérte a várost... Be van-e rendezkedve vajjon erre mindenki? Láttam a statisztikát a télen, hogy a házak hány százaléka... És a többiek?
Az órára nézek: fél kettő...
Már csak egy lámpám van. A hármas. Mi van a többi öttel? Mi van a többiekkel? Mi van a várossal? Már ritkulnak a dörrenések. Kezdenek fáradni ők is, én is. A hadviselő felek. De kik? Úgylátszik már nemigen van, aki védekezzék.
Végül az utolsó lámpám is kialszik. Hiába nyomom le a kapcsolót, semmi hatás. Szóval ez is... Végigzongorázom az összes kapcsolón... vége... Ad acta - jut az eszembe.
Szóval félre vagyok téve. Ki vagyok állítva. Harcos vagyok fegyver nélkül, kihullott fogú oroszlán, a váramból börtön lett, belőlem rab. Mi lehet itt körülöttem? Lassan némul el minden, romok vannak mindenütt, halál és pusztulás. Legyőztük az ellenséget? Lehet. Itt hever előttünk a völgyben összeroncsolva, szénnéégve az egész flotta. A bombáik sajátmagukat robbantották fel, de a gáz elszabadult. A borzalmas hekatomba felől egyre áramlik a gáz, láthatatlan gázfelhők gomolyognak, ellepik az egész vidéket, pusztulás... halál...
Az órára nézek: fél három.
Távolból még hallatszanak lövések, de nem tudom, honnan. Azután lassan elnémul minden. Csönd van, ijesztő, félelmetes csönd.
Az órára nézek: fél négy.
Az órára nézek: fél öt.
Halálosan ki vagyok merülve. Fekszem a földön és bámulok meredten a levegőbe. Nem tudom mi van velem, nem tudom mi lesz velem. Velünk mindnyájunkkal, nem tudok gondolkodni. Olyan az agyam, mint egy lejárt óra: a ketyegése már megszünt, az időt már nem jelzi, de az ingája még fáradtan leng ide-oda, amíg az is meg nem áll...
Már reggel lehet. Hány óra van? Nem tudom. Reggel, reggel van egész biztosan, a naptár szerint szép tavaszi reggel. Kél föl a nap, de némaság van mindenütt, leperzselt virágú gyümölcsfák tövében halott kis madarak köszöntik a reggelt.
Innen-onnan füstcsíkok kígyóznak a levegőbe, összetört repülőgépekkel elnémult ágyúk néznek szembe. Gázmaszkos katonák hordágyon visznek egy-egy sebesültet, eltorzult arcú halottak hevernek a földön. És csend van, szomorú csend.
Benn a városban egy-egy találat nyomán összedőlt házak, összeomlott paloták és a felszakított úttest alól csatornák, földalatti vasútak és villanyvezetékek összeroncsolt bélrendszere került napvilágra. A gáz apokaliptikus lehellete simítja végig a rémült falakat és a házak mélyében láthatatlan százezrek várják rémült kétségbeeséssel a megpróbáltatások órájának végét.
Én ebből nem látok semmit. Én erről nem tudok semmit. Csak fekszem a földön szomorú időtlenségben, nem akarok ráeszmélni a valóságra, idegennek érzem a tavaszi reggelt, idegennek érzem az egész világot.
Csak fekszem a földön és aludni szeretnék. Aludni úgy, hogy ne kelljen soha felébredni.