Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 4. szám
- Az elméleteknél mindig többet érnek az élmények, - mondta engesztelő hangon - persze azok az élmények, amelyeket őszintén közlünk magunkkal is, másokkal is. Nő vagy férfi? Hát ha megengeditek, én is hozzá szólnék, bár ritkán vagy inkább sohasem szoktam ennyire belső ügyeket elmondani. Ám legyen ez az éjszaka a közlékenység áldozata.
Mi természetesen beszédre biztattuk s kíváncsian vártuk az előadását, nemcsak azért, mert rendkívül művelt, mélyen gondolkodó, szellemes ember, hanem inkább azért, mert valóban zárkózott férfinek ismertük, aki hosszú esztendők alatt soha sem nyitott keskeny rést sem intimebb élete felé.
- Az a férfi, - mondta s lassan elhelyezkedett egy nagy karosszékben - akiről most úgy emlékezem meg, mint életem legnagyobb élményéről, egy ideig a gimnáziumban a tanárom volt. Szenczi Gábor a neve. Tudjátok, hogy van az, az ember néha évekig együtt van valakivel, úgyszólván nem veszi tudomásul, hogy van, hogy él, mert nincs számára különösebb jelentősége. Így voltam én sokáig Szenczi tanár úrral is. A tanárom volt s mint tanár természetesen nagy szerepet játszott az életemben, de csak annyira, mint a többi. Tanított, nevelt, szerettem, tiszteltem, csak úgy, mint a többit. Tanár volt számomra, teljesen, tetőtől-talpig tanár, inkább valamilyen elvont, felsőbbrendű lény, aki megjelenik naponta az osztályban, oktat, feleltet, osztályoz, jutalmaz és büntet, de fent ül a katedrán, tehát nálam magasabb világban él s nem jár velem együtt lent a földön. Hét esztendeig voltam már a tanítványa, hét esztendőn át majdnem minden nap láttam, beszéltem vele, míg végül felfedeztem benne valakit, akit addig nem ismertem, egyáltalán nem is sejtettem. Az embert. Ez úgy történt, hogy... igen, a hetedik osztályt végeztük el, az évzáró vizsgák után voltunk, valahova kirándultunk, az egész osztály vidám és boldog volt, csak én kullogtam hátul a csapatban, összeomolva, összetörve, kétségbeesetten. A kirándulásnak egy részét hajón tettük meg... emlékszem, szörnyű kínjaimmal elbújtam valahová a mélybe, ahol senki sem lát, mialatt a többiek vidáman kergetőztek a fedélzeten. Ott lent a padon bukkant rám Szenczi tanár úr s rögtön meg is mondta, hogy keresett, mert feltünt neki a viselkedésem. Zárkózott, makacs fiú voltam s bizony nagy türelemmel kellett faggatnia, míg meg tudtam szólalni. Sok bajom volt, sok csalódás fájt. Volt egy kettes a bizonyítványomban s ezt éppen Szenczi tanár úrtól kaptam. Az én jeles ambícióim ettől a kettestől az égből a pokolba omlottak. Hiúságomat egyéb sebek is érték. Az ifjúsági egyesületek közül egyik sem választott meg elnökké, pedig mindegyik számára magamat tartottam a legkíválóbbnak, a leghivatottabb vezérnek. S még néhány ilyen szörnyű seb borította tündöklő ifjúságomat, sebek, amelyeken ma nevet az ember, de amelyek akkor elviselhetetlenül tudtak fájni. Kétségbe voltam esve, elborult előttem a világ s azt fejtegettem a hajó fülledt kabinjában, hogy mindennel le kell számolnom, az élet reménytelen, a küzdés hiábavaló, az ember sorsa a csalódás. Mindaz a pesszimizmus, amit ifjúságom mohó érdeklődésével összeolvastam a világ filozófusaiból, sötéten és csillapíthatatlanul zuhogott belőlem. Szenczi tanár úr türelmesen és barátságosan hallgatott. Nem intett le, nem haragudott meg, hanem beszélgetett velem. Beszélgetett, csöndesen vitázott, úgy viselkedett, mintha egyenrangú társ vagy ellenfél lettem volna, akivel okosan és élvezetesen meg lehet, sőt kell tárgyalni az élet legfontosabb ügyeit. Belém karolt és felvezetett a fedélzetre. Órákhosszat sétáltunk ott, elkülönülve a többiektől. Akkor esteledett. A nap szinte megállt a Duna felett és csodálatos aranypiros fényt öntött ránk. Szenczi tanár úr a nap felé fordult és sokáig nézte szótlanul. Engemet szédület fogott el. Nem tudom, megfigyelték-e már, hogy az ember néha megérzi fontos események bekövetkezését, életének megváltozását, a döntő pillanatok leheletét. Az ember ilyenkor valahogyan kitárul és alkalmassá válik mélyebb kapcsolatok megérzésére; a teste valahogyan megkönnyebbül és a lelkébe széles szárnyalással ünnepélyes áhítat vonul. Szenczi tanár úr sovány alakja megnyúlt a pirosló fényben. Csöndes és átható hangon néhány feledhetetlen szót mondott: «Édes fiam, mondta, minden bölcselkedésnél fontosabb egy tény, az, hogy élünk. Az életért mindnyájunknak hálásnak kell lennünk. Az isteni kegynek rendkívüli ajándéka az élet. Az élet ad alkalmat az embernek arra, hogy az öntudat halovány, de mégis határozott fényénél néhány pillantást vessen abba az isteni műbe, amit világnak, mindenségnek hívunk. Nézd, milyen csodálatos, milyen fenséges mindez! Nézd az eget, a színes párában felvillanó csillagokat, távoli világok rezzenő üzeneteit, nézd a hűs vizet. Gondolj magunkra, akik mindezt figyelhetjük... nem döbbent meg a látvány nagyszerűsége, nem érzel örömet, hogy mindezeket a titkokat felfoghatod? Ne törődj túlságosan sokat kis csalódásokkal és múló fájdalmakkal, mikor megadatott néked az egész műnek a szemlélete. Ne mélyedj el apró igazságtalanságokban, mikor érezned kell magadban a végső igazságosságnak állandó erejét. Nem számítanak a kis osztályzatok, a kis jutalmak és mellőzések, mikben ember az embert részesíti, ha tudod, hogy mindnyájan eszközök vagyunk egy felfoghatatlanul hatalmas folyamatban, amely isteni célt szolgál. Ebben a célban hinned kell. Hinned kell, hogy a tökéletes világban az ember is a tökéletesedés felé tör s hogy a beteg anyagot előbb-utóbb meggyógyítja az örök lélek. Hinned kell a boldogságban is. De miért is ne volnánk boldogok, amikor határozott fogalmaink vannak a szépségről és jóságról, s amikor arra törekedhetünk, hogy ezeket a fogalmakat itt, a mi emberi világunkban is életre keltsük, megvalósítsuk. Ez a lehetőség, amely mindnyájunknak megadatott, nem bizonyítéka-e isteni származásunknak és rendeltetésünknek?»
- Ezek a szavak az esteledő Dunán mélyen belém hasítottak. Magvakat szórtak belém, a bizalom, az erő, a hit magvait. Szenczi Gáborból ott valahogyan eltünt a tanár, aki magyar és német nyelvre oktat s egy új jelenség bukkant fel benne: az ember, a barát. Egyszerre megfoghatóvá lett, testiessé, élővé vált számomra... emberré, aki azonban mégis jóval több egy egyszerű embernél... baráttá... egy kissé a bátyámmá... talán apává... a lélek apjává... ennél is többé... s itt már csak sejtelmes szavakat tudok mondani... fénnyé, valóban, fénnyé is... mert mintha az a dunai fény azóta a szemébe költözött volna és az én életembe is s valahányszor azóta ránéztem, mindig úgy éreztem, hogy körülsugároz minket ennek a dunai borulatnak aranypiros fénye. Azt éreztem azután néha, hogy egy gondolatban, egy álomban, egy fényben járunk és egyáltalán nem lepődtem meg, amikor néhány hónap mulva egészen különös vonatkozásban nyúlt bele az életembe. Én akkoriban éltem át az ifjúságnak első nagy szerelmi viharait és sokáig azt gondoltam, hogy nem tudok élni egy magas, nagy szemű barna asszony nélkül, akit egy hangversenyen ismertem meg és akihez nemsokára minden délután feljártam. Elvált asszony volt, akinek hangja, forró sugárzása csakhamar beborította egész fiatal életemet, elhanyagoltatta velem tanulmányaimat és időnkint még a hitem, még Szenczi tanár úr ellen is fellázított. Azokon a délutánokon, melyeket ennek a nagy szemű asszonynak a közelében töltöttem el, homályba borult a dunai nap; sűrű felhő szakadt rám, súlyos és egyre sűrűsödő sötétség, melyben elhamvadtak a megtalált fények és amelyben Szenczi tanár úr alakja is elvékonyodott, szétporladt, sőt valamely tehetetlen és gúnyos fintort kapott, groteszk és komikus vonásokat, úgy, hogy kábult rémületemre néha már legyintenem és nevetnem kellett rajta. Szenczi tanár úr észrevette rajtam a különös hatásokat, több beszélgetés folyamán kutatta a változások okát... mindig őszinte voltam hozzá, nem titkolóztam... egy téli délután, mikor dobogó szívvel, reszkető térddel, száraz szájjal siettem a ház felé, ahol a hölgy lakott, megpillantottam Szenczi tanár urat, aki éppen annak a háznak a kapuján lépett ki és nyugodt, erélyes módján előttem ment tovább az uccán, mint egy éles felkiáltójel a ködben. Megriadtam, de az első pillanatban a véletlennek tulajdonítottam a furcsa találkozást s természetesen még nagyobb izgalommal rohantam fel a második emeletre. Szinte ájultan hajoltam a csengőre és hosszan megnyomtam. Megdöbbentem. Míg azelőtt rögtön ajtót nyitott a bizalmaskodva mosolygó szobalány, most megvárattak. Reszkettem, dideregtem az izgalomtól, négyszer, ötször csöngettem, míg végül megjelent az ajtó résében a szobalány, de ahelyett, hogy bebocsátott volna, utamat állta s azt kérdezte, hogy kit keresek, mit kívánok. Mondtam, hogy a méltóságos asszonyt... és rémülten bámultam a szobalány fagyos, gőgös arcába. A szobalány azt felelte, hogy a méltóságos asszony nincs otthon. - Nincs? - dadogtam - hiszen azt mondta, hogy most, ebben az órában, délután öt órakor és most van öt óra, pontosan öt... - és mutattam az órámat - Sajnálja a méltóságos asszony, de el kellett mennie. - Verejték csapódott arcomra, mozdulni sem tudtam. - És mást nem üzent? Hogy holnap?... - Holnap se tessék jönni, felelte hangosan, diadalmasan a szobalány, a méltóságos asszony elutazik és egészen bizonytalan, hogy mikor jön vissza. - Ezt üzeni? - kérdeztem háromszor is. - Ezt, ezt - felelte kétszer, hangosan a szobalány és hirtelen becsapta előttem az ajtót.
- Sokáig ácsorogtam még akkor a méltóságos asszony fehér ajtaja előtt, küzködtem a könnyeimmel, melyek szememet és torkomat ostromolták... egész árvizeket tudtam volna kisírni a fejemből, a szívemből, fecskendező, robajos Niagarákat, melyek elöntik a fehér ajtót, az édes-fájdalmas sötét szobákat, az egész égő-sajgó házat... testem megfeszült, kezem ökölbe szorult, dörömbölni, tépni, zúzni szerettem volna, oly határozottan éreztem, hogy a méltóságos asszony otthon van és Szenczi tanár úr záratta be előttem az ajtókat. Tehetetlenül kullogtam el, egész éjszaka nem aludtam és szörnyű csatákat vívtam a tanárommal. Felelősségre vontam, tiltakoztam, kiabáltam... önnek ehhez nincs joga!... ez az én magánügyem!... miért avatkozik az én életembe?!... hogy' merte ezt tenni velem?... reggelre kelve azonban már egyre gyorsabban készülődtem s mikor elérkezett az órája, sápadtan álltam fel és szégyenkezve éreztem arcomon tiszta kék szemének éles tekintetét. Ezekben a napokban különösen gyöngéden bánt velem. Rendkívül behatóan érdeklődött olvasmányaim, időbeosztásom iránt s arra kért, hogy könyvtárának rendezése végett látogassam meg délután öt órakor, segítsek neki. A könyvei közt e délután megint Istenről, a tiszta emberről és a boldog életről beszélt. «Miért is ne volnánk boldogok, kérdezte ismét, mikor határozott fogalmaink vannak a szépségről és jóságról s amikor arra törekedhetünk, hogy ezeket a fogalmakat a mi emberi világunkban is életre keltsük, megvalósítsuk?...» És milyen különös véletlen! Ekkor is alkonyodott s a lehúnyó nap fénye kis szobájának falai közé omlott és kék szeme ismét pirosló fényben ragyogott.
- Így múlt el a gimnázium, következett az egyetem, ránk szakadt a háború; eltávolodtunk egymástól. A sok-sok esztendő kemény kérgeket növesztett az ember köré, a sok esemény, amit átéltünk, zárkózottá nevel; lassanként megszoktuk, hogy a léleknek ebben a hosszú telében téliesen viseljük az érzések subáját; nehezebben mutogatjuk magunkat, nehezebben közeledünk egymáshoz. Sokáig nem láttam Szenczi Gábort. Egy évvel ezelőtt, körülbelül egy éve, igen, valamilyen jelentéktelen ügyben egy kávéházban volt találkozóm. Várakoztam. Egyszerre csak elmegy az asztalom előtt egy magas, sovány, hajlott hátú, sápadt arcú, ősz férfi. Elpirultam s valamennyi negyven esztendőmmel önkéntelenül felálltam. Ő észrevett, felém fordult, egy másodpercig gyanakodva fürkészett, aztán bágyadtan, kissé gúnyosan elmosolyodott és hozzám lépett. - Maga az? - kérdezte kutató, kétkedő, kiábrándult hangon. Kezet fogtunk, néhány tartalmatlan kérdéssel, mint üres labdával két-három percig dobálóztunk, de nem vettük le egymásról a szemünket. Gyorsan búcsúzkodni kezdett, magamra akart hagyni, én azonban arra kértem, engedje meg, hogy az asztalához telepedjem, beszélni szeretnék vele. - Mit? Minek? Ugyan kérem! - felelte elutasítón, de végül beleegyezett. Felindultan vonultam vele egy sarokba. A szívem hangosan dobogott, a kezem kihült, halántékomon pattogtak az erek... magammal sem mertem mindjárt közölni annak a megdöbbenésnek az okát, amit éreztem. A zavart, a kétkedést, a nyugtalanságot, a bomlást és pusztulást pillantottam meg sápadt arcában, röpködő és véres erekkel átszőtt szemében, meg-megmerevedő tekintetében, barázdás homlokában, vékony, sárga, feszes, néha fitymálva lekonyuló szájában és arcába, nyakába lógó hosszú ősz hajában. A ruhája kopott volt, inge gondozatlan, a nyakkendője rojtos, ennek a férfinek, aki mindig maga volt a polgári rend és tisztaság. Mi történhetett vele? Hogyan lehet így megváltozni? Hűvösen érdeklődött sorsomról és gúnyos mosollyal hallgatta eredményeimet. Keveset beszélt, de ahol alkalma nyilt rá, rögtön keserű megjegyzéseket fröccsentett emberekre, az egész életre. Kiábrándult és megvető volt. - Á, kérem... ugyan kérem... - kezdte majdnem mindegyik válaszát és ekkor rögtön következett valamilyen epés mondás az emberi természet gyatraságáról, a munka hiábavalóságáról, a küzdés reménytelenségéről, az élet ostobaságáról és gonoszságáról, a gondolkodás céltalanságáról, a lélek sötétségéről. - Á, kérem, - mondta elkeseredetten - az anyag beteg és ez mindent megmond. - Ugyan kérem, - mondta kétszer is - orvosság nincs és mi örök reménykedésre vagyunk ítélve. Már pedig mi a különbség az örök remény és a gyógyíthatatlan reménytelenség között? Na látja, kérem. - Nem hagytam magam. Ellenállhatatlanul vonzott a vívódása, az egész mult feltámadt bennem, sikerült ismét a bizalmába férkőznöm annyira, hogy ismételten találkoztunk. Néhány nap mulva elárulta nagy válságának az okát. Szörnyű mellőzés érte. Igazgató akart lenni abban az iskolában, ahol egy életen át dolgozott ernyedetlen szorgalommal, páratlan lelkesedéssel és egészen ritka tehetséggel. Még sem lett. Mikor megnyílt előtte az út és nyugodt bizalommal várta kinevezését, arról kellett értesülnie, hogy megfeledkeztek róla vagy átsiklottak rajta... szóval, egy nála fiatalabb, szerinte érdemetlen, vele egyáltalán össze sem hasonlítható tanárt ültettek az igazgatói székbe. Felháborodott, a nyugdíjazását kérte, kívánságát teljesítették s azóta feldúltan néz a világra. A lakásán történt ez a vallomás, kis szobájában, a könyvei közt, áporodott levegőben, zsúfolt íróasztala előtt, melyet por lepett be. Elkeseredetten nézett rám is, mintha bosszantaná, hogy most eggyel több ember ismeri megszégyenülésének titkát. Sokáig vitatkoztam, küzdöttem vele a sötétedő szobában, meglehetősen eredménytelenül, mert a vita felszakította benne a gőgös némaság zsilipjeit s a gúny és düh árja most zabolátlanul zubogott rám és az egész világra. Engemet is elfogott az indulat s már hangosan pörlekedtünk. Ekkor egyszerre így kiáltottam fel: - Hogyan lehet az, tanár úr, hogy Ön, aki mindig harmóniában élt és gyökeréig tanulmányozta és megismerte az életet, ennyire fel tud háborodni egy apró emberi igazságtalanságon? Hogy' lehet ennyire törődni kis csalódásokkal és múló fájdalmakkal, amikor Önnek valóban megadatott az egész életnek, az egész isteni műnek a szemlélete? Hogyan mélyedhet el ostoba igazságtalanságokban, mikor mindig érezte magában a végső igazságosság állandó erejét? Ön mondta mindig... nem emlékszik?... hogy nem számítanak a kis osztályzatok, a kis jutalmak és nagy mellőzések, mikben ember az embert részesíteni szokta, mert tudjuk, hogy mindnyájan eszközök vagyunk egy felfoghatatlanul hatalmas folyamatban, amely isteni célt szolgál. Hinni kell, hogy a mindenség tökéletes, a tökéletes világban az ember is a tökéletesedés felé tör és a beteg anyagot előbb-utóbb meggyógyítja az örök lélek. És hogyan lehet boldogtalan és lázadó az ember múló esetek, nevetséges emberi intézkedések miatt, mikor joga és oka van hinni az élet boldogságában is, amikor határozott fogalmaink vannak a szépségről és jóságról s arra törekedhetünk, hogy e fogalmakat itt a mi emberi világunkban is megvalósítsuk... hiszen ez a lehetőség, amely mindnyájunknak megadatott, amely bizonyítéka isteni származásunknak és rendeltetésünknek, ez a lehetőség...
- Nem folytathattam, mert szavaimat felhördülő zokogás vágta ketté. A sötét szobában kezébe omlott a feje s mikor hozzá nyúltam, éreztem, hogy görcsösen megfeszülő ujjai közt égő könny csurog. Én is meghatódtam. Mellé telepedtem és nem tiltakoztam a könnyeim ellen. Szótlanul és meg-megrázkódva sokáig ültünk még egymás mellett s azt hiszem, hogy ez a némaság sokkal közelebb vitt egymáshoz minket, mint minden szó, melyet egy élet folyamán küldözgettünk egymáshoz. Éjfél felé elváltunk, másnap aggódva siettem hozzá. Félénken vizsgálgattam, óvatosan kérdezősködtem, gyengedén nézegettem, vajjon nem sebeztem-e meg, vajjon a gyógyító lélek nem ütközött-e bele hiúságba, szégyenbe, előítéletbe... hiszen én nem akartam felelősségre vonni, én nem azt akartam tudni, hogy mi az értékük azoknak a hiteknek, melyeket több mint húsz évvel ezelőtt ő oltott belém, nem voltam én kíváncsi, aki azt akarja látni, hogyan fogadja majdnem negyedszázad multán azokat a virágokat, melyeknek magvait ő szórta egy fogékony ifjúságba... belőlem úgy robbantak ki a kérdések és meggyőződések, mint a lángok a tűzből, mint a mozdulatok a szenvedélyből, mint a hangos énekek a túláradó szívből... Nem találtam haragot nála, de még nyugalmat sem; csöndes, meghatódott, kissé szégyenkező volt, de azt is éreztem, hogy szükséges a jelenlétem és egyre mélyebb bizalommal ragaszkodik hozzám... talán nem is én hozzám, a személyemhez, hanem bizonyos gondolatokhoz, állapotokhoz, amelyeket egyelőre az én segítségemmel jobban tud megközelíteni, mint nélkülem, mint ahogy a fáradtan gyógyuló ember még botra támaszkodik, hogy az egészség felé topoghasson. Beszélgettünk, könyveket vittem neki, elmentünk egy-egy hangversenyre; egy nap már rendet találtam a szobájában, egy másik nap már lenyiratta a haját s ismét a régi feszes, tiszta férfi fogadott... de folyton éreztem, hogy a homály még nem oszlott el teljesen s valami állandóan megzavarja az életét. Egy délután, amikor szokatlan időben érkeztem, egy túlságosan illatos asszonyt láttam végigsietni annak az emeletnek a folyosóján, amelyen lakott. Semmiféle külső jel sem árulta el, mégis határozottan éreztem, hogy a kövérkés, illatos asszony és az én nagy barátom közt valami kapcsolat van. Körülnéztem a lakásban, megéreztem az asszony illatát. Ezen a napon zavart és ideges volt a barátom, reszketett a keze, meg-megvonaglott a szája, gyakran mereven maga elé nézett és nem hallotta meg vagy csak elkésve a szavaimat. Ezen az estén, mikor a Dunaparton sétáltunk, arról beszélgettünk, hogy egy bizonyos korban már nem kezdhet új kapcsolatokat az ember, főként nem olyan természetűeket, amelyeket tulajdonképen egész életében mellőzött. - Októberben ötvenkilenc éves leszek - sóhajtotta felszabadultabban és a sötét vizet nézte - s ebben a korban talán akkor szemlélheti legtisztábban az életet az ember, ha egyedül nézi. Nincs is ennél szebb és fontosabb. Szemlélni!... Nézni, felfogni, megérteni a világot, az életet... Istent... ez a legtöbb, ez minden. Látó szemmé, gondolkodó értelemmé, hívő lélekké átalakulni... igen, ez a csúcsa az emberi életnek. - Így szólt s ekkor megint ibolyakék volt a szeme és sovány arcán újra megjelent az a kedves, harmónikus mosoly, melyet ifjúkoromban oly végtelen csodálattal figyeltem rajta. Néhány nap mulva, szép, tiszta szemét tágra nyitva, csöndesen és szinte alázatosan egy szívességre kért. - Van itt a sarkon egy trafik, - szólt megbocsátó hangon. - A trafikban ül egy asszony. Azelőtt bejártam oda szivarért. Mikor az a nagy zavar volt bennem, el-elbeszélgettem vele, talán kissé bizalmasabban is, mint akartam és gondoltam, úgy, hogy az asszony is meglátogatott néha, kiteregette az életét, elmondta a gondjait, tanácsokat kért... talán még arra is gondolhatott, hogy én egyszer megházasodom... vagy én is gondoltam rá?... most már mindegy, elmúlt... holnap délután megint ide kellene jönnie... nekem nincs sem időm, sem kedvem ilyesmivel foglalkozni... kérlek, menj be hozzá és mondd meg, hogy ne haragudjék, de ne látogasson meg, egyedül akarok maradni... és ennek nincs ért... azt is mondhatod, hogy elutazom. - Elutazik? - kérdeztem. Egymásra néztünk, elmosolyodtunk s többé erről nem beszéltünk.
- A történet, amit el akartam mondani, külsőségeiben itt tulajdonképen véget ért. Mostanában megint ritkábban találkozunk, hetenként, hónaponként egyszer-kétszer s akkor is keveset beszélünk. Éppen ma történt, hogy én beléptem abba a templomba, amelyből ő kijött. Megálltunk és mosolyogva néztünk egymásra. Megnyugodva... nem!... boldogan láttuk, hogy az a hit, amit ő indított el bennem és amit én a végzet különös kegyéből meg tudtam őrizni az ő számára is, zavartalan erővel világít bennünk és tovább segít minket.
...A hajnal ekkor már kék és sárga színekkel a szalónba áradt. A fiatal férfi, aki ezt a történetet elmondta, felállt. Láttuk, hogy a felkelő nap pirosan sugárzó ibolyakék fényt villant a szemében és vékony száján finom mosolyt gyújt.