Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 4. szám

GYERGYAI ALBERT: AMBRUS ZOLTÁN EMLÉKE

Ambrust, azonnal bevallom, nem ismertem, sose láttam s egy-két rövid levelén kívül nincsenek róla személyes emlékeim. Barátaitól tudom csak, milyen lehetett személye szerint, hol élt, hogyan élt, hogy dolgozott, milyen volt a hangja, vagy a tekintete, - s mégis, ha a fiatalkor emlékei közt keresgélek, őt találom, őt látom legdöntőbb élményeim között, bizonytalanul s mégis ösmerősen, mint egy ideált vagy álomképet és így, ha róla beszélek, mintha csak egy emléket tennék tudatossá. Ne higyjék, hogy itt egyszerűen egy könyvfaló könyvemlékéről van szó. Ne higyjék, hogy az emlékek oly könnyen elemezhetők és skatulyázhatók, főképp az első fiatalság mindennél maradandóbb emlékei, mikor még a papírból is érzéki táplálékot szívunk, mikor a könyv a valóságból, a valóság meg a könyvből nő ki s ember legyen, freudi lélekbúvár, aki ezt a szövevényt szétbogozza! Mindannyian emlékszünk első kedves olvasmányainkra, nem az íróra, nem a könyvre, nem is a könyv tartalmára, inkább az olvasmány órájára, körülményeire, hangulatára, arra a csöndes sarokra, ahol este, a lámpa mellett, a Senki Szigetéről álmodoztunk, arra a kábító napfényre, amely, egy nyári délután, Copperfield Dávid egy példányára hullott, arra a tikkadt szomjúságra, a csodavárás szomjúságára, amelyet Jean Valjean-nak, a Nyomorultak hősének szenvedése és megtisztulása keltett bennünk - s lehetnek-e ezeknél erősebb és elevenebb emlékeink? Az én legmélyebb könyvélményeim Ambrus Zoltánhoz fűződnek. Emlékszem egy falusi kert lugasára és ribizkebokraira, ahol Bíró Jenővel, a Midás király festőjével álmodoztam, nyomorogtam és sütkéreztem Pesten vagy Trouville-ban s ahol a ribizkét szemezve szerettem Bellát és Marát, az első és a második Bírónét. Emlékszem annak a falusi kaszinónak a könyvtárára, ahol egy nyári vasárnapon az Új Idők egy régi évfolyamában Giroflé és Giroflá-t fedeztem fel s még ma is, ha fellapozom, mintha újra érezném a könyvtár különös illatait, a frissen locsolt padlóét, a kocsmaudvar leánderjeiét, az egész ház friss és fanyar vasárnapi sör- és borpáráit, amelyek oly profánul lengték körül Haller Mira s Vidovics Feri elragadó szerelmi történetét. Látom egy kisvárosi szép ház könyvekkel telezsúfolt gyerekszobáját, ahol két könnyelmű gimnázista hol a Klasszikus Regénytár Ambrus-bevezetéseit idézgeti, hol a Berzsenyi-figurák bohókás beszédét utánozza, ezt a pokolin groteszk scherzo-t, ezt a tökéletes társalgótónust, a megfigyelés, a torzítás, a szeretet és a csipkelődés másoktól, íróktól is utánzott remekét. Azóta sok minden megváltozott, de az egyik gimnázista Ambrus-képe változatlan maradt, azaz, mint a költő mondja, éltető eszmévé finomodott, aféle védőszellemmé, aki holtan is mellettünk áll s akinek élete, jelleme, magatartása legendát sző a puszta művek köré. Igen, ily naggyá nőhet sokszor egy gyermekkori, egy olvasmányemlék.

Barátok és idegenek, akik Ambrust csak futólag, vagy csak töredékesen olvashatták, nem egyszer kérik tőlem számon ennek a szívós és szerintük érthetetlen Ambrus-kultusznak a titkát. Elismerik, így mondják, Ambrus történeti érdemeit, vagyis hogy a századvégi magyar regényírók között az ő helye ott van mindjárt Gárdonyi és Herczeg mellett, sőt, hogy például a Midás király, Kemény után és Babits előtt, egyik legszebb példája a magyar lélektani regénynek. Azt is elhiszik, így folytatják, hogy a maga korában nem volt hozzá fogható színikritikus és talán ő az utolsó abban a magyar kritikusi sorban, amely Bajzától Gyulain át még komolyan, sőt rajongva foglalkozott a színházzal, mivel ezt az irodalom egyik legtermőbb ágának, nem pedig mellékhajtásának tekintette. Nem bánják, azt is elfogadják, hogy Ambrus finom stílusművész, sokoldalú elbeszélő s művelt elme volt a maga idején, vagyis a magyar századvégnek, a milleniumi Magyarországnak körülbelül a háborúig tartó korszakában, amikor középen - inkább balközépen - foglalt helyet, egyrészt a közvetlen ujságírás, másrészt zárt irodalom, egyrészt a merev hagyományosság, másrészt a gyökeretlen idegenmajmolás között s amikor a kávéházak, a redakciók és az önképzőkörök világában egy-egy magával Paul Bourget-val vitatkozó Ambrus-cikk, vagy egy-egy átlátszóan szimbólikus Ambrus-novella képviselte Európát, Párist, a művelt Nyugatot! De mindez csak történeti érdem, hideg jogcím a viszonylagos halhatatlanságra, olyasmi, amit manapság a tankönyvek is tudomásul vesznek, viszont túl a köteles kegyeleten, túl az emlékkel járó érzékenységen, mi az, ami ma is vonzó, eleven és gondolatébresztő, ha már nem is Ambrusban, legalább is az Ambrus-legendában, abban a bizonyos fényudvarban, amely ma még körülveszi, ha ugyan nem a maradék hívek optikai csalódása az egész? Akik ily módon érvelnek, azok a háború utáni Ambrust látják maguk előtt, egy keserű öregurat, aki túlélte a korát, egyedül, Don Quichotte módjára verekedett régi ideáljaiért s alig, vagy nem is vett tudomást az új magyar vagy európai irodalomról - s mi van ma, ugy-e, megalázóbb, mint úszni az ár ellen, mint ragaszkodni a régihez, mint magunkban, elszigetelten is, hű maradni önmagunkhoz? Nem szándékom az öreg Ambrust mutatni követendő példaképül, - bár kérdem, mi szebb és tiszteletreméltóbb: belenyugodni az öregségbe s ami ezzel együttjár, az újjal, a maival, az időszerűvel való szembenállásba, vagy pedig kölcsönkért színekkel festeni magunkat divatossá s játszani, roggyanó térddel, a csakazértis fiatalt? Ugyanígy nem szándékom az sem, hogy Ambrus írói szerepét, irodalmi jelentőségét méltassam: ezt a munkát, erős a hitem, elvégzi az irodalomtörténet, amely a mai kézikönyvek apróbetűs Ambrus-bekezdését előbb-utóbb nagybetűs Ambrus-fejezettel váltja majd fel. Itt, ezzel az alkalommal, négy évvel Ambrus halála után, s ennek az emlékezésnek a keretében, valami mást, többet, lényegesebbet szeretnék röviden elmondani.

Az a háborúelőtti gimnázista, aki a kor hírességei közül ép Ambrust, a puritán Ambrust választotta irodalmi mentorának, higyjék el, nem választott vaktán és nem is állt egyedül ezzel a gyermekinek látszó ábrándjával. Akit akkor csak zavarosan látott s csak a maga számára tanulmányozott, azt ma, hidegebb fejjel és szemmel, tudatosan ajánlhatja másoknak is: vagyis a magányos Ambrust magányos magyarok vezetőjéül. Minden nemzetnek vannak írói, akik akár természetüknél fogva, akár mert a szellemi fogékonyság egy szerencsésebb percében jönnek, egyszerre megtalálják az utat az egész nemzet szívéhez, míg mások, kevésbé szerencsések, csak keveseknek, csak egyesekhez szólhatnak. A németek Schiller-je, a franciák Victor Hugo-ja, a mi Petőfink s Jókaink ilyen valóban nemzeti költők; de vajjon Nerval vagy Hölderlin vagy Kemény Zsigmond kevésbé nagy szellemek-e s kevésbé jó fiai-e nemzetüknek? Mikszáth, Herczeg vagy Gárdonyi mellett, akik olvasótáborukkal azonnal egyszinten mozognak, Ambrus az egyes, az elszórt magyaroknak művelője és formálója. Ő egyenként, egyénenként hódít, nem száll le az olvasóhoz, hanem magához emeli, nem csak renyhe élvezővé, hanem tevékeny dolgozótársává teszi, büszkévé arra, hogy megérti s hogy beengedi az ő világába. De azért korántse higgyük, hogy, mint külföldi kortársai, Ambrus csak egy percre is tetszelegne a megnemértett vagy kevesektől értett szellem gőgös és melankólikus szerepében; bölcsessége nem engedheti meg a légmentes zártság meddőségét, büszkesége viszont tiltja, hogy engedményt tegyen a többségnek; s így marad itt is a középúton, a népszerűség és a félreismertség között. Az ily író, különösen nálunk, valóságos fokmérője a kultúrának, s a vele való kapcsolat: életre kiható barátság. Nem azért, amit ad vagy adhat, hanem a módért, ahogy adja. Nem szelleme, géniusza, műveltsége nyersanyagáért, - mert hisz Ambrus regény- vagy novellaformáinál ma már újabbakat is tudunk, könyveinek légköre a századvégé, nem a miénk, s műveltségének forrása, a francia századforduló, a mi számunkra végképen kiapadott. Ami azonban eleven és máig is csodálatraméltó, az az ambrusi magatartás az Irodalom és az Olvasó között, az írás tényének tudatos és felelősséges felfogása, felelősség az irodalommal szemben, amelyhez nem vezethet méltatlant, felelősség az olvasóval szemben, akinek nem adhat értéktelent, a célzásnak, a rávezetésnek, az ösztönzésnek s az érdekkeltésnek az a türelmes, sose fölényes, soha meg nem alkuvó változatossága, amire csak nagy nevelők, született magisterek képesek s ami az író és olvasó kapcsolatát a mester és a tanítvány szövetségévé mélyíti. Mily ritka az ilyen író s hányféle szál fűz hozzá bennünket! Tudjuk, hogy szükségünk van rá, de azt is sejtjük, hogy mi is kellünk néki; mi vagyunk az ő visszhangja, a tükre, az életfeltétele s olymódon ragaszkodunk hozzá, mint a gyermek a dajkájához: hálásan, hogy oltalmat ád, hogy új látványokra mutat, hogy ismeretlen kapcsokat villant elénk, de egyben érezve azt is, hogy mi adunk alkalmat néki erre a szellemi tornára, erre az érzelmi felfokozásra, s hogy nélküle mi tudatlanabbak, nélkülünk ő meg meddő maradna. Aki egyszer idáig jut Ambrus és az Ambrushoz hasonló írók átélésében, tevékeny részesévé válik az irodalom életének, még akkor is, ha sohsem írt, ha csak okosan s szeretettel olvas, s polgára lesz egy olyan világnak, az irodalom respublikájának, ahol szabad és egyenrangú szellemekkel szabadon és egyenrangúan társaloghat - s hogyne lennénk hálásak annak, aki, mint Ambrus, ily légkörbe, ily magasra röpít bennünket?

Ha már most azt kérdeznék tőlem, hogy mi az a vonzóerő, amely Ambrusból, Ambrus művészetéből, Ambrus minden lapjából árad, egy pillanatig talán haboznék az elmésség és a műveltség, a jókedv és a józanság varázsa között, de aztán megállapodnék e négy elem együttesénél. Nyissuk fel bátran Ambrus bármely könyvét, akár a nagy sorozat tizenhat kötetének valamelyikét, akár csak azokat a szerény, Magyarkönyvtárbeli kis füzetkéket, akár régi napilapok vagy folyóiratok évfolyamait, amelyekben kötetekre való Ambrus-kincsek szenderegnek, - s bámulva fogjuk tapasztalni, hogy Ambrus nyelve, logikája, szavainak sava-borsa ma is ízes, ma is friss, talán még ízesebb, mint régen s az a műgond, az a körülményesség, az a lassú, kényelmes ritmus, amely az ő mondataiban, mondatközeiben lüktet, inkább csak nemes patina, a jóanyagú bronzszobrok patinája. S ha még tovább elemezzük, mennyi különös ellentétre, mennyi fojtott titokra lelünk ebben az annyira tiszta, világos és józanfényű stílusban! Ez az író, akit legtöbbnyire a «művelt», a «franciás» jelzővel vélnek elintézni, egyike a mi irodalmunk legspontánabb, legeredetibb, legmagyarabb tehetségeinek - s franciássága csak álarc, egy kényes és érzékeny lélek álarca, amely úgy-ahogy eltakarja a tulajdon sebeit; amikor francia irodalmi problémákról vagy polémiákról ad számot, tulajdonkép egyéni problémákra s magyar polémiákra vet világot s amikor Defoe Dániel nyomorúságát, vagy Bobnak, az oroszlánnak öregségét vázolja, bizonnyal többé-kevésbé a maga írói helyzetét elemezi. Ugyancsak súlyosan tévednénk, hogyha Ambrus örökké vidám, játékos, szinte frivol hangjából holmi erkölcsi közönyre s könnyelmű életszemléletre következtetnénk: a csúfolódás itt is csak álarc, a századvégi Európa hangja, amelyet nála gordonkamódra kísér az úri magyar tartózkodásé, a sírva-vigadás ellenkező végletéé, amikor azért tréfálunk csak, hogy ne búsítsuk magunkat vagy a többieket. Alig van vidámabb hangú könyv, mint például a Solus Eris, pedig ha a lényegét nézzük, alig van nála szomorúbb. A legtöbb Ambrus-mese mélyén valami bölcs, sokszor keserű, sokszor megrázó igazság rejtőzik, bár néha nyiltan is előmerészkedik, meztelen tanulság formájában. A léhának tartott századvég tele volt erkölcsi aggályokkal; s a léhának látszó Ambrus egyike a mi legmélyebb moralistáinknak. De ez a szigorú erkölcsbíró mindig az emberszeretet nevében ítél, mint ahogy ez a józan prózaíró tulajdonkép szemérmes költő, aki legforróbb, legösztönösebb, legköltőibb élményeit hűvös tanulmányokba, jelképes történetekbe menti. A szürkeség poétája, - azé az árnyalatos szürkeségé, amelyet egyes drága ékszereken, gyöngyön vagy opálon találunk...

Van egy ártatlan játékom: olykor egy kedves költőmet mindenestől átplántálom más hazába, Petőfit az angolok, Baudelairet az oroszok közé, hadd lássuk, mi történne ott vele, hogyan fogadnák, hogy tenyészne? Kertészek ültetgetik így a csemetéket, más-más talajba, próbaképen. Nos hát képzeljük el Ambrust, halála után négy évvel, ebben a mai francia irodalomban, amely gazdag műgyüjtő módjára olyan híven tartja számon s oly szeretettel simogatja multja és közelmultja kincseit! Látom sírján az emlékkövet, amelyet mi, a mi Ambrusunknak máig sem tudtunk felállítani. Látom az emlékbizottságot, az író barátaiból és híveiből, akik már gyüjtik az adományokat a Luxembourgban emelendő mellszoborra. Látom a lapok cikkeit erről a francia Ambrusról, kortársak megemlékezését, fiatalok vallomását, rögtönzött kis antológiákat az elhalt író műveiből, kiadatlan írások frissen megjelent köteteit, irodalmi vitákat, ünnepeket és főkép: olvasókat. Mi, akik szegényebbek vagyunk, be kell, hogy érjük ezzel az emlékezéssel; de épp mivel szegények vagyunk, tanuljunk a gazdagoktól s fogadjuk meg, Ambrusra emlékezve, hogy jobbak leszünk élő értékeinkhez s hívebbek, mint eddig, a halottakhoz...