Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 4. szám

BABITS MIHÁLY: BERZEVICZY ALBERT

Még a Nyugat legelső évfolyamában (Istenem, milyen rég volt!) írtam egy cikket Berzeviczy Albert könyvéről, a Beatrix Királynéról. Azaz hogy a cikk tulajdonképen nem is a könyvről szólt, mégkevésbbé az írójáról, s amint most újra elolvasom, csalódást okoz. Semmit sem tudok meg belőle arról, ami érdekelne: hogyan láttam abban az időben Berzeviczy Albertet, akit még akkor személyesen nem ismertem? Mintha írás közben el is feledtem volna, hogy itt egy könyvről van szó: csak Beatrix királynéra gondoltam akiről a könyv beszél, Mátyás híres udvarára és a gyönyörű magyar renesszánszra, arra a nyugtalan, hol gyűlölködő, hol szerelmes viszonyra, mely a keleti magyar lelket Nyugat kulturájához fűzi...

Nem különös-e, ha egy író így eltűnik a témája mögött? Hogy eszünkbe se jut rá gondolni, milyen a stílusa, mi jellemzi az egyéniségét, ilyesmivel ő nem tolakodik az olvasó és a tárgy közé. Elfeledteti magát, mintha a jómodor vagy tárgyilagosság ezt követelné; pedig nekem most úgy tűnik föl, hogy ép ez a jómodor vagy tárgyilagosság árulja el Berzeviczyben az íróban Berzeviczyt az embert, akinek távozását ma fájlaljuk. Én a Kisfaludy-Társaság ügyeivel kapcsolatban ismertem őt meg, mint a Társaság elnökét. Ahogy egyszer láttam ebben a minőségben, nem is tudtam többé másként elképzelni. Mintha mindig és mindenütt elnök lett volna, egyformán személytelen és tárgyilagos az emberi viszonyok és a történeti adatok közt. Személyisége legfelebb elnöki buzgalmának némi szertartásosságában bukkant ki, ami ennél a tisztségnél inkább erény mint hiba, mert a reprezentatív rend tiszteletét, a formák iránti érzéket mutatja.

Ez az érzék és tisztelet megvolt benne mindenkinek helye és joga iránt. A társadalom láthatatlan, nagy formális rendjének víziója élt benne, olyan hierarchikus erővel, olyan parancsoló hittel, mint mai nap már csak igen kevesekben. Korunk szereti a «tekintélytisztelet» jelszavát hangoztatni, de voltakép csak az erőt tiszteli, azt nevezi tekintélynek. Berzeviczy formálizmusa az erkölcsi jogok tiszteletén alapult, s azon a jogászi és liberális elven: mindenkinek megadni a magáét! Ezt az elvet ő még egy másik korból hozta magával, egy régi, szebb, szabadelvűbb korból, mely még általánosan elismerte és vallotta. Ahogy az öreg úr lassan túlélte korát, s a régi elv gyakorlatával mindinkább egyedül maradt: az eleinte vaskalapos, formákba merevült konzervativizmusnak látszott, később azonban mindinkább erény és dicséretreméltó példaadás lett.

Mert szellemi életünk terén épen ez kezdett legjobban hiányozni! Egymás tisztelete, ha csak formalisztikus tisztelete is, s a becsületes igyekezet, mindenkinek megadni a magáét. Ma bizony még az elnökök se nagyon formálisztikusak s legtöbbször egyáltalán nem hajlandók kikapcsolni érdemi véleményeiket. Egy kis formálizmusra nagyonis szükség van, különben még a létjogot is könnyen elvitatjuk egymástól.

Én épen ezt a formálizmust tiszteltem Berzeviczyben, ami voltakép uri objektivitás volt, s a jogok és emberméltóság iránti tisztelet, egyúttal pedig a legjobb politika. Irodalmi álláspontunk homlokegyenest ellenkezett, ezen a helyen is sokat vitáztunk vele, s ő is a maga fórumairól sokszor pörölt és hadakozott velünk. Véleményeink nem egyszer megbotránkoztatták, s olykor minket is nagyon bántottak az övéi, amelyek egy tájékozatlan és igazságtalan közvéleményt visszhangoztak. Mégis most, hogy meghalt, különös módon inkább szövetségest gyászolunk benne, mint ellenséget. Mikor leggyógyíthatatlanabbnak látszott az «irodalom kettészakadása», egyetértettünk abban, hogy ez a kettészakadás értelmetlen és meg kell szünnie. Egyetértettünk a szellem jogainak tiszteletében s a törekvésben, hogy megadjuk mindennek a megillető rangját, még annak is, amivel nem rokonszenvezünk. S szövetségesek voltunk a jog és szellem liberális magyar hitvallásában egy egész, új, barbár világ ellen, amely csak pártokra és erőkre esküszik, s a jogot avultnak, a szellemet gyengének ítéli.