Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 3. szám

ELEK ARTÚR: KÖRÖSFŐI KRIESCH ALADÁR

Tizenöt éve, hogy ez a nemes magyar művész árvánhagyta a monumentális festést, amelynek itthon ő volt az új életrekeltője és mestere. Mindössze ötvenhétéves lett. Mikor alakját felidézem, úgy jelenik meg az emlékezetemben, amilyennek 1911 nyarának elején Rómában láttam. Görögországból érkezett. Hetekig járta barátjával, Nagy Sándorral a klasszikus művészet tájait. Nemcsak az országutak mentén állt meg, hanem a félreeső látnivalókat is megkereste, sziklás hegyi ösvényeken öszvérháton vitette magát hegynek föl, völgynek le. S ahol vizet látott, az Égei-tenger égszínkék vizét, ott habozás nélkül a hullámok közé merítette testét. Otthon is így cselekedett nemcsak nyáron, hanem zordon évszakokban is. Mindennél inkább szerette a szabad természetet, a levegőt, az eget, a vizet.

Rómába feketére barnulva állított be, bozontos üstökkel és elvadult szakállal. Meleg nézésű kék szeme tele volt a látottak emlékével, hatalmas benyomásokkal, lelkendező beszéde tüzes lelkesedéssel. Boldogan ömlött belőle a szó, amikor Tiryns és Mykenae emlékeiről beszélt és arról, amit Kréta szigetén látott. Minos király knossosi palotájának maradványai között. S duzzadozó mappájából a rajzvázlatoknak és vízfestményeknek kifogyhatatlan sorával mutatta meg ábrázolatban azt, amiről az emberi szó csak olyan fogyatékosan képes fogalmat adni.

Görögországba már mint értékes multú művész került el Körösfői Kriesch Aladár. Az alakulása egyebütt ment végbe. Székely Bertalannak, meg Lotz Károlynak volt tanítványa s a két nagy mester körében tágult képzelete monumentális vágyódássá. Fiatal művésznek nehéz volt akkoriban a sokat foglalkoztatott mesterek mellett szóhoz jutnia. Körösfői Kriesch Aladár idegenbe ment tanulmányait elmélyíteni és egyéniségét megtalálni. Hosszú éveket töltött Olaszországban. A régi templomok falfestményein megtalálta alakot öltve és színes valsággá alakultan azt, ami addig csak mint alakot nem kapott vágyódás élt benne. Rátalált a monumentális festőművészet ősforrásaira, azokra a tiszta lelkű korai művészekre, akiknek a szent együgyűség volt a sugallója, és az áhítat, a szépben és a magasrendűben való hit az ereje. Hogyan tudtak azok festeni, vonallal és színnel mesét mondani, a pokolnak és a mennynek látomását fölvetíteni, a szentek életét, csodatetteit és szenvedéseit megjeleníteni, s mindezzel ünnepélyessé varázsolni a kopár falakat! Olyan festőművészetet látott ott, amely bizonyos mértékig építészet is volt, mert kiegészítette és teljessé tette az építőművészek munkáját. Azok a primitív művészek tehetetlenségükben, mint segítőbe, fogódzkodtak az építészetbe és ösztönszerűen követték a falfelület felosztásában és tagozásában a templomépület építészetének iránymenetét, fölfelé törő, vagy széltében terjeszkedő igyekvését. Ezzel azonban művészetük megfegyelmeződött, zártabbá lett, stílust kapott.

Ha ettől a művészettől Lotz Károly művészete felé fordítjuk szemünket, ha föltekintünk Operaházunk mennyezetfestményére, amelyen Lotz a levegőég végtelenségét igyekezett körbefogni és az ég azúrjában az Olimposz emberalakú isteni világát kelteni mozgalmas életre, csak akkor tudjuk felmérni azt, amit Körösfői Kriesch Aladár, a fiatal művész, az olasz freskófestés korai alkotásai előtt érezhetett. Lotz számára megszünt a sík, az ő vágyódása azon messze túlra igyekezett, ki a térnek végtelenségébe. Mennyezetképe mintha megnyitná a színházi terem tetejét és az épületet megnyujtaná föl, a felhők magasságába. Az épület Lotz szemében egyszerűen eltünik, magassággá lesz, az égnek és a felhőknek színpadává.

Körösfői Kriesch Aladár művészete otthonosabbnak érezte magát a földön, mint a levegőégben. Az a föld azonban, amelyen élni szeretett és amelyen képzelete kivirágzott, finom és nemes színekben megfürdött föld volt. Ritka szép emberpéldányok mozogtak, éltek és haltak rajta. Azt, hogy hogyan rendezze el őket a fal síkján, az olasz primitívek templomi freskóin tanulta meg. Az ő példájukat követve, talált vissza a falfestésnek feledésbe ment stílusához. És festési eljárásukat tanulmányozva, régi olasz festőrecipés könyvek nyomán találta meg sok fáradságos kísérlet árán a nedves falra festés eljárásának titkait. Korszakos lehetett volna a működése itthon, ha a körülmények kedveznek neki. De mire ismeretekben meggyarapodva hazakerült és mire a maga egyéni módján szólalhatott volna meg, itthon elfogytak előle az alkalmak. Az állam már megépíttette volt nagy középületeit, a fővárosba vonult főnemesség és a megvagyonosodott polgárság is a maga palotáit. A falak díszítését elvégezte bennök Lotz Károly. Évtizedekig volt kénytelen megfesteni való falra várni Körösfői Kriesch Aladár.

A várakozás idejét nem töltötte tétlenül. Ha kisebbrendű munkákon is, szakadatlanul fejlesztette magában a művészt. Egy nagy lelki élmény: elsőszülött kisfiának elvesztése, megmutatta neki az élet tátongó mélységeit és ugyanakkor a vígaszt-találás útját. Megindító tárgyú szimbolikus festményben örökítette meg ezt az élményét. A kép a Szépművészeti Múzeumban függ, címe: «Krisztus, a megismerés forrása, visszaadja a szülőknek meghalt gyermeküket». Az apa és az anya, nyomukban a rokonok és barátok, az isteni akaratban való megnyugvás felé indulnak. Körösfői Kriesch Aladár vallásos lélek volt, s a művészet megnemesítő képességében való hite a vallásosságában gyökerezett.

Nevezetes fordulatot jelentett életében, amikor ideált kereső útján rátalált messze idegenben előtte élt művészrokonaira, az angol preraffaelita festőkre. Ruskin kalauzolta hozzájuk, a preraffaeliták művészetének elméletcsinálója. Az ő szónokihangú írásai keltették föl hazájában az érdeklődést a korai olasz festők iránt, akik megelőzték Raffaelt. Ruskinig a régi művészet Raffaellel és kortársaival kezdődött. Az ő lelkes tanításai az egész korizlést megfordították. Tanítványai és kortársai, azok a művészek - festők és iparművészek, - akik utóbb preraffaelitáknak nevezték magukat. Ruskinnal együtt arra törekedtek, hogy a művészet és a hétköznapi élet között hidat építsenek, hogy az életet megszépítsék és megnemesítsék a művészet segítségével. Vágyódásukat olyképpen igyekeztek utólérni, hogy művészetük mellett a mesterember munkáját is vállalták. Burne-Jones ablakokat tervezett, William Morris betűt metszett ki fából és maga nyomtatta könyveit, de azután tervezett kárpitot, szőnyeget, bútort, színes üvegablakot is. Körösfői Kriesch Aladár az angol preraffaeliták törekvéseiben és eredményeiben önmagának a vágyódására ismert, az angol művészek művészeti ideáljában önmaga ideáljára. Olyan művésztestvérekre, akik a maguk módján már meg is valósították azt, ami benne még félig álomállapotban vágyakozott megvalósulásra.

Hittel és bizakodással eltölteni telepedett meg kicsiny családjával Gödöllőn és oda hítta Veszprémből Nagy Sándort is, aki akkor már sógora volt. Nagy Sándort egy párisi barátja, a svéd Belmont Leó követte családostul. A kis településnek ez a három művész lett a magja.

Apránként hivatlanul is köréjük gyültek mindenfelől a fiatalabbak közül azok, akik törekvéseik rokonainak érezték magukat. Odakünn a művészeti életben, úgy tetszett, nincsen számukra hely. Gödöllőn túl a naturalizmus harci jelszavait harsogták a művészek és szinte ellenségnek érezték azokat a társaikat, akik a valóságban nem lelték helyüket s a távolmúlt, a mesék, az álmok világában keresték kielégülésüket.

Aki valaha gödöllői otthonában, barátai, tanítványai körében látta Körösfői Kriesch Aladárt, az egyéniségének a legvonzóbb részét ismerhette meg. A meleg családi fészek az évek során megtelt pompás gyermekekkel, akiket apjuk már kicsiny korukban atlétákká igyekezett edzeni, hogy nem úgy, mint ő, aki véznatestűnek és bizonytalan egészségűnek született, az élet fáradalmain játszva tudják túltenni magukat. Idilliumi életet élt a kis család az erdő-utcai földszintes házban és kertjében. Körösfői Kriesch Aladár ebben a környezetben teljesen a maga ideáljainak szentelhette kedvét és erejét. A szép ideáljának élhetett, az idea megtestesítésére törekedhetett a hétköznapok életében. Szőnyegszövő iskolát alapított és a falu egyszerű leányzóit kitűnő munkásokká nevelte benne. A szőnyegek tervét ő rajzolta, meg barátai. Belmont Leó a gobelinszövésnek volt páratlan mestere. Körösfői Kriesch Aladár elragadóan szép kartonokat rajzolt számára, s azokból mesteri faliszőnyegek lettek Belmont keze alatt. Lelket üdítő jókedvvel égett a munka a gödöllői művészházakban. Körösfői Kriesch Aladár a magyar arcképábrázolás remekeit festette meg úgyszólva játszogatva. Barátait és tanítványait örökítette meg a valóságot magasrendűvé nemesítő arcképeken. A művészek családjának szinte az apja volt. Az apa jóságával és áldozókedvével mutatott példát, igazított útba és avatta belé a fiatalokat azokba a tanulságokba, amelyeket ő maga hosszú kísérletezés és fáradságos gyakorlat árán szerzett meg. Ha munkavégeztével föl akarta üdíteni lelkét, segítségül hívta a testvérművészeteket. Az irodalmat, Dantét, a népköltést, a távol mese világában álmodozva kalandozó költőket, akiknek ő maga lelke szerint rokona volt. Vagy zongorája elé ült és a zene nagy álmodozóit szólaltatta meg. S örök fölüdítőnek kertje tövében terült el a gödöllői erdőség, fáival, tisztásaival, csodás természetkivágásaival, a boldog barangolásoknak kifogyhatatlan lehetőségével.

A családi fészek körül tágas baráti fészek módjára épült meg a testvérek és hívek társasága. Szervezkedés és alapszabály nélkül éltek egymás szomszédságában az idősebbek és a fiatalok, a kész mesterek és a tehetséges kezdők, s összetartójuk a közös ideál volt, az élet és a művészet között való harmónia keresése.

Ekkor végre érni kezdtek Kriesch Aladár felé életének nagy feladatai. Az első próba, amelyen erejét megmérhette, gróf Vigyázó Sándorné rákoskeresztúri mauzóleumának kifestése volt. Három kompozíciót tervezett belé. Az egyiken a gyermekétől búcsúzó anyát festette: az ifjú az élet lépcsőjén lefelé halad, az elmúlásba; a másikon a két szerető lény újratalálkozását, a viszontlátást: a túlsó világban most már a lépcső tetején várja feléje siető anyját az ifjú. A költői elképzelés és puritán egyszerűségű megfestése nem elégítette ki a megrendelőt. Körösfői Kriesch Aladár első freskó-festményét, a magyar monumentális festésnek ezt az úteleji emlékét leverette a falakról és helyére más művésszel, a maga ízlésének megfelelőbb díszt festetett. Művészt nehezen érhet nagyobb fájdalom, mint mikor lelke nagy erőfeszítésének eredményét pusztulni látja. Körösfői Kriesch Aladárban holtáig sajgott ennek a sebnek a helye.

A méltatlankodás, amelyet a művészek közvéleményében ez a vandálság keltett, jó volt arra, hogy fölébressze a figyelmet a művész iránt. A közoktatásügyi minisztérium művészeti osztályának vezetője akkortájt Koronghi Lippich Elek volt, a gödöllői művészekhez hasonló lelki összetételű férfiú. Vallásos és költői érzésű ember, harmónia után vágyódó lélek és tüzes híve annak a törekvésnek, amely a mindennapi életet a művészet közvetítésével megszépíteni igyekezett. Mikor a Zeneakadémia éppen fölépült új palotájának belső díszítése szóbakerült, azonnal Körösfői Kriesch Aladárra gondolt. Így jutott a gödöllői művész életének első ránkmaradt monumentális feladatához.

A főváros hangversenyre járó zenebarátai mind ismerik a freskófestményeket, amelyekkel Körösfői Kriesch Aladár a Zeneakadémia falait földíszítette. Akik készülésük közben látták őket és a művészt az állványokon, a nagy kartonok és a festékes bögrék között, azokban felejthetetlen emléke maradt meg Körösfői Kriesch Aladár freskófestési munkálkodásának. Milyen készségesen tette le az ecsetet, hogyha arról volt szó, hogy az érdeklődőnek megmutasson valami részletet és megérttesse véle a maga festési eljárását. Milyen boldogan avatta bele a látogatót abba, amit kevésbé ajándékos szívű művészek a maguk titkaként szoktak őrizni. Eredettől gyönge testét kímélet nélkül vitte bele a fárasztó munkába. Egész életét, minden gondolatát és érzését alárendelte a készülő műnek.

A földszinti alacsony előcsarnok félhomályában, a nem szerencsés építészeti környezet és a zavaros színszomszédság nyugtalanító hatásával dacolva, mint eleven élettel lüktető álomsorozat húzódik a falon a két festett friz. Az egyházi és a világi zene hangulatát érzékítette meg rajtok Körösfői Kriesch Aladár emberi alakok füzérével, az alakoknak finom egyensúlyú ritmikus mozdulataival. Gyöngéd rajzú férfi és női alakok lejtenek ünnepi léptekkel a világi és egyházi zene hangjaira s alakjukon az álom átszellemült színei derengenek.

Harsányabb hangon szólalnak meg az emeleti freskó színei. A kép tárgya szimbolikus: «Az életkeresők a művészet vizéből isznak». Közepütt kút, abból széles szalag alakjában ömlik a csillogó víz. A kút tetején virágfüzéres gráciák lejtenek körül egy szépséges ruhátlan női alakot, a művészet megszemélyesítését. Mögötte aranysávos és csillagkörös felhők, a felhőkön pedig lenge köntösű női géniuszok muzsikálnak harsonázva és hegedülve. Alul a zubogóvizű kút köré gyülekeznek férfiak és nők, öregek és fiatalok, olyanok, akik már elfáradtak az élet keresésében és még nem találtak reá, meg olyanok, akik csak nemrég kezdték a keresést. Négy, ruhájából kibomlott testű fiatal nő boldogan hajlik a víz fölé, amely a nehéz és keserves életnek értelmét rejtegeti számukra. Elragadó szépek ennek a festménynek az alakjai. Mozdulatuknak önmagát eleresztő lágysága, vonalaiknak finom és nemes hajladozása. Elragadó a képnek színessége is, a színeknek, különösen a kék színnek bátor felujjongása. Későbbi munkáin megtompította színeit a művész, feketével itatta meg és halkan hangzóvá fokozta le őket.

A zeneakadémiai freskók után sok esztendő elmúlt, amire újra falfestéshez juthatott Körösfői Kriesch Aladár. De attól fogva a sors kegyesebben bánt vele és megadta neki a lehetőséget ahhoz, hogy életének utolsó hét esztendejében megalkothassa főműveit. Hét esztendőn belül festette meg a marosvásárhelyi Kultúrház, a Színművészeti Akadémia, a temesvári püspöki szeminárium és a Mester-utcai kereskedelmi iskola faliképeit. Csupa nagyszabású és érett alkotása a művésznek és monumentális festésüknek olyan emléke, amelyeket mint nevezetes látnivalót kellene mutogatni honfitársaknak és idegeneknek.

A Színművészeti Akadémia Egressy-termének főfalára a Bánk-bán főszereplőit festette: egyikfelől II. Endre és Gertrudis királyné, másikfelől Bánk és Petur bán féloldalt fordult alakját, középütt pedig Melindának frontális helyzetű fehérruhás fantomját. A kompozíció a legegyszerűbb: az álló alakok egymásmellé sorakoztatásával alakuló parallelizmus, a függőlegeseknek ritmikus ismétlődése. De mennyi változaton át tudta modulálni a művész a látszólagos egyhangúságot. Az alakok mozdulatlanságába mekkora mozgást tudott vinni, mozdulatukkal az érzelmeknek mekkora változatosságát kifejezni. Felejthetetlenül szép közöttük Melindának kibontott hajú alakja. Mint a szelíd reménytelenségnek és a néma kétségbeesésnek képe áll végzetének intézői között; karcsú testéről lágyan omlik le a lábát verő köntös, tehetetlen megadással előrenyúló két karjáról puha drapériában a lecsúszott átalvető. Színtiszta költészet ez az alak, mozdulatlan mozgásában szívhezszóló zene. A festmény két végében két másik női alak - a tragédia múzsái - ugyanilyen mély érzelmességből alakult megindító elképzelései a művésznek.

Az érzelmesség egyik főforrása volt Körösfői Kriesch Aladár művészetének. Nagy szeretet élt benne nemcsak embertársai, hanem minden élő és holt lény iránt is. Szerette a természetet, szerette azt legalsóbbrendű jelenségeiben is. Szerette a fűszálat, a bogáncsot, a szamártövist, nem csupán a paradicsomi kertek pompázó növényeit. Áhítatos érzéssel kereste a legkisebben és a legkevésbé mutatósban is a nagynak és az öröknek derengését. Minden átitató érzelmességében meglágyult a természet, a tájék: rajta ember-állatalak megszelídült, azután megfinomodott és megnemesedett előadásában.

Abban, ahogyan Körösfői Kriesch Aladár a természetet ábrázolta, sokan nagy elvi ellentétet láttak közte és korának uralkodó festői iránya, a naturalizmus között. Akadtak, akik azt vitatták, hogy művészetének a természethez egyáltalán nincsen köze. Ez azonban mesterséges félremagyarázás. Körösfői Kriesch Aladár ugyanolyan áhítatos tisztelője volt a természetnek, mint azok a kortársai, akik a naturalizmusra esküdtek föl. Természettanulmányainak rengetege, a rajzoknak és főként a szabad természetben rögtönözve készült vízfestményeinek hosszú sora beszél arról, mit érzett ez a művész, mikor a természettel szembekerült. Mélységes áhítatot, ugyanúgy, mint naturalista festőtársai. Mindössze az áhítat minőségében volt a különbség. Emezek áhítata, ha szabad úgy mondanom, pogány áhítat volt, a természet testi mivoltában gyönyörködés, felujjongás, vagy elborongás. Körösfői Kriesch Aladár áhítata a vallásos lélek áhítata volt. Minden boldog érzése egyben hálaadás volt annak, akinek lelke jó érzését köszönhette. Amit ez a művész a természet nagyszerűsége és gazdagsága előtt érzett, az a hívőknek leborulása volt a nagy, a dicső és örök előtt. Ezért fedezett föl rokonságot maga és a trecento művészei, majd pedig az angol preraffaeliták között. Azoknak is olyan volt a lelki szerkezete, mint az övé. Ezért olyan ünnepélyes a hatása mindezeknek a művészeknek. Ünnepélyes hatású Körösfői Kriesch Aladár művészete is. Nem a hétköznapot és esetleges látványait festette, hanem az annál ritkább ünnepnapot, benne az élet sűrített mondanivalóit, az elmélkedés közben megtisztult gondolatokat és érzéseket, de a művész módján: vonalakra fejtve szét és vonalakba foglalva, színfoltokba teregetve ki és gyüjtve össze, másszóval láthatóvá téve azt, ami láthatatlan, ami tehát a művészet számára valójában hozzáférhetetlen volna.

Kegyetlen sorscsapás volt, hogy művészetünk ezt a férfiút olyan korán elvesztette. Még tele volt elmondatlan mondanivalóval és a tanításnak buzgó vágyával.