Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 2. szám · / · FIGYELŐ
Egyedül van. Születése az anyja életébe került - ezt többször is emlékezetünkbe vési az író - s ez a «bűn» egész ifjúságára ránehezedett, komorra festette apjához való viszonyát. Egyetlen barátja, tanácsadója van, az is vidéken él, ritkán szól bele a dolgaiba, nem értheti meg. Dr. Csibráky a hónaposszobája úrnőjén kívül csak kis hivatalában lát embert s a kollegiális viszony senkivel sem hozza emberi közelségbe. Szerelmei testi szerelmek, amelyekbe csak ő viszi bele a maga lelkiismereti aggodalmait.
A lelkiismereti aggodalmakon kívül még két körülmény táplálja Dr. Csibráky hosszúnevű betegségét. Az egyik, hogy fiatalember létére tökéletesen kopasz. A másik: félelmesen kifejlődött emlékezőtehetsége. Isten őrizzen a jó emlékezőtehetségtől minden embert, akiben önkínzó hajlamok vannak! (Ki nem szokta éjszaka a paplan alatt öklözni a homlokát, ha régi baklövései, megszégyenülései eszébejutnak?)
Két dolgot szeretne Dr. Csibráky szenvedélyesen. Mindakét vágya emberi, nagyon is emberi. Szeretne áldozhassa magát. És szeretné magát kifejezni - szeretné szóbafoglalni helyezetét, érzelmeit, vágyait. Nem írni, nem alkotni - csak önmagában tisztán látni.
Ezért az utóbbi vágyáért közömbös mosolyával bünteti az író, a kifejezés eszközeinek boldog birtokosa. Igaz, hogy legalább ezt az egy büntetést nem érzi meg Csibráky: ő boldog, amikor helyzetének vagy érzelmeinek kifejezésére felfedez egy közhelyet s amikor szíve hölgyének hosszú töprengés után azt tudja mondani: maga olyan kedves! De azt hiszem, Kolozsvári G. Emil hideg közönyének valahol itt van a lélektani magva. A magát kifejezni nem tudó lénynek, a nem-művésznek az a megvetése, amely a romantikusoknál vagy az ugyancsak romantikus Flaubert-nél a nyárspolgár dühös gyülöletévé fejlődött: az fagyott közömbös iróniává Kolozsvárinál.
Az élettárs kereséséért már súlyosabban bűnhődik Csibráky doktor. Hivatalában megismerkedik egy rideg, hallgatag, merev arcú leánnyal, akinek egyetlen vágya, hogy szörnyű családi köréből házasság utján meneküljön. Kísérgeti, elhatározza, hogy feleségül veszi s mielőtt a leánnyal bármit is tisztázott volna, heroikus lemondással kezdi kikoplalni egy kis családi hajlék árát. Évekig él egy bűzös oduban, lókolbászon, s közben sétál a leánnyal, «praktikus» ajándékokat vesz neki, emlegeti a családi házat - de úgy érzi, hogy a határozott nyilatkozat fölösleges, sértő is volna. Célozgat vagy hallgat - amíg a leány végre faképnél nem hagyja. Csibráky ott áll egyedül, cél és «élettárs», «nyájas hitves» nélkül... De nem sokáig. Keservesen összegyüjtött pénzét odaadja valami obskurus nemzetmentő pártnak és boldogan érzi, hogy «életének ismét van tartalma».
Megbocsásson a szerző: én szeretem Dr. Csibrákyt, Salavin érdekes magyar testvérét. Szeretem, mert nem lehet egészen közömbös és kicsiny az az ember, akiben az örök egyedülvalóság hamleti szenvedése sajog: ha igazán kicsi volna, találna megértő barátot minden sörözőben. Szeretem, mert erkölcsi aggályai vannak, mert gyötörni tudják az emlékek, mert nincs bátorsága a kellő pillanatban megszólalni - és, igen, azért is, mert küzd, hogy kifejezze magát. Dr. Csibráky küzdésének csak néhány kómikus közhely az eredménye. De szülőoka mégis az az ösztön, amelynek köszönhetjük, hogy írók - köztük a kifejezés büszkén-közömbös művészei - és olvasók vannak, akik sóvárogva keresik önmagukat ezeknek az íróknak műveiben.