Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 2. szám
Lenyomta a kilincset. Az ajtó először nem engedett. Majd hirtelen kattogással felpattant és Zsuzsanna szinte beesett a szobába.
A szemközti ház tűzfaláról hideg, kemény fény támadta szembe. Pillanatokig kábultan állt.
Minden úgy történt, ahogy már percek óta érezte az idegeiben. Mintha néhány lépéssel mindig maga előtt járt volna, amióta elindult a szobájából, hogy megkeresse Etust.
A gyerek még aludt és Zsuzsanna a fürdőjéhez szedegette össze holmiját. Friss ingecskét keresett. Eszébe jutott, hogy tegnap, lefekvéskor adta rá Gyurira az utolsót. A többit Etusra bízta, - még az este mossa ki és korán reggel vasalja be. De úgy látszik, nem hozta be a kis ruhát.
Csengetett. Várt egy ideig, majd kiment a konyhába.
- Etus?
- Bement.
- Be? Mikor?
- Van annak már vagy öt perce is.
Benézett a szalónba. A szőnyegek hosszú tekercsben feküdtek a könyvszekrény előtt. Az ablakokat már becsukta a lány. Fahasábok várakoztak az ásító kályhaajtó előtt. Talán aprófáért ment?
Zsuzsanna hirtelen lendülettel határozott irányba csapott és elindult az ura szobája felé. Nem is ment, inkább húzta valami. Olyan tisztán és élesen látott mindent, mint aki ég és föld között zuhanva, kétségbeesetten szeretne megkapaszkodni valamiben, - vagy az áldozat, amikor merénylője fegyverének csövébe bámul. Úgy ment Zsuzsanna is, mintha lejtőn sietne lefelé. A haldokló siet így a halál ölelésébe, amikor már elszakadt az élettől és leszámolt a földiekkel.
Két lépéssel szelte át az öltözőfülkét. A szoba szagára, fojtott csendjére, a gyékényszőnyeg két pontjára, ahova lépett, még évek mulva is kitörölhetetlen pontossággal emlékezett. De látta saját magát is, kékszövet háziruhájában, halvány hajkoronájával, szomorkás madonnaarcával...
Az ajtóban állt. Később a szoba közepén, háttal a zöldzománcos kályhának. Az ajtó és ablak közt, a baloldali fal mentén volt az ágy: párnák és paplanok összevisszaságában sustorgó mozgolódás. Fénytől megvakított szeme előtt, a vörösszaten-paplan hátteréből egy asszonyi térd körvonalai bontakoztak ki. Nagyon fehér, mint a nulláslisztből dagasztott tészta, szürke árnyékokkal a térdkalács alatt. Aztán összegomolyodik minden. Felvillan közvetlen mellette Etus jólismert rózsaszín kartonköténye. Lenszőke haját az ajtó nyílásában látja eltűnni.
Jenő az ágyban ül. Remegő, tátott szájjal néznek farkasszemet.
A hálóing pirosszegélyű gallérja, amely máskor olyan kisfiússá tette Jenőt, most ólomszín arcát keretezi. Zöldesen szürke; két mély bevágás a szája szegletében. Elesett, szánalmas az egész ember.
Pedig Zsuzsanna csodát les az ajkáról, valami olyasmit, ami megmagyarázná a jelenetet, amelyből kiviláglana, hogy nem is igaz, amit látott. Alszik és lázálmai vannak. Vagy... tudjisten mit... Várja Jenő hangját, szinte könyörögve néz rá.
Most megszólal a férfi:
- Bocsánat, - mondja, - azt hittem, bezártam az ajtót. Úgy látom, mégsem kapcsoltam be.
- Jenő...
Úgy hangzik a kéttagú szó, mint amikor az első elemista olvas az ábécés könyvéből. Kissé elnyújtva, tagolva. Zsuzsanna nem ismer saját hangjára, olyan szenvtelen, színtelen. Nincs abban sem megdöbbenés, sem harag, sem fájdalom, sem keserűség. Vagy valószínűleg ez mind mégis benne van, de egybemosódott, úgy, mint a sebesen forgatott spektrum teljes színskálája olvad fehérbe.
A feszültség nő és szinte fátyolt von kettőjük közé. Majd felhasad, rés támad rajta. A szomszéd falon, a régi aranyrámás tükör fakó lapján halvány arc körvonalai bontakoznak ki. Ismerős arc, de vajjon kié? Zsuzsannának sajog a feje a kínos keresésben. Olyan ijesztően sápadt az arc, valami szörnyűséges kifejezéssel az ajkak körül. Végtelen undor ül ezen az arcon. Ahogyan Zsuzsanna mereven bámulja, mind tisztábban és tisztábban ráismer saját vonásaira. S már nem csak a tükörbeli grimaszban, már benne is fokozódik az utálat és az undor. Már a torkában érzi szorítását. Nem bírja tovább. Kiszalad.
A szalónban Etusba ütközik. A lány vörös orral, kisírt szemmel tesz-vesz, takarít. A szekreter belsejét törölgeti. Ott folytatja a munkát, ahol abbahagyta. Úgy tesz, mintha misem történt volna. De ideges, kapkodó mozdulatai azonnal elárulják. Minduntalan vissza-visszatér a porruhával ugyanarra a helyre, amelyet le akar törölni. De csak elkeni, végigsepri a ruhával.
- Pakkold össze a holmidat és erigy a nővéredhez! - mondja Zsuzsanna keményen.
A kisfiú még alszik és Zsuzsanna most lázas tevékenységbe veti magát. Halasztgatja a nagy számadást. Friss pelenkát terít a párnázó szekrényre. Amikor felveszi, keze magasra lendül, amikor leteszi, odatapad a viaszkosvászon huzathoz. Mindent egyenként fog meg, két kézzel, mindent egyenként visz a helyére, apró, tipegő lépésekkel, bizonytalanul, mint a részeg.
Az ajtó hangtalanul nyílik Zsuzsanna mögött. Jenő lép a szobába. Frissen borotválkozott, jó kölniszagú. Lassan jön előre, szeme sarkából figyeli az asszonyt. Megáll mögötte. Forró kezével meztelen könyökét súrolja. Az asszony megfordul, felnéz, ajka kinyílik, mondani akar valamit, maga sem tudja, hogy mit... De valami lehet az arcában, mert a férfi meghátrál, egy pillanatra a bölcső fölé hajlik, majd némán elhagyja a szobát. Kis idő múlva hallja Zsuzsanna, amint az előszoba ajtaja zárjába csapódik.
Ekkor már ébren van a kicsi. Fürdő után van, habfehér ingecskében, rózsásan játszadozik az üresre szopott cuclisüveggel. Nevet, néha felkurjant. Igen jó napja igérkezik.
Zsuzsanna a pamlag sarkában ül. Gondolkozni készül. Valami hasonlatfélét keres, amely közelebb hozná az egész értelmetlen dologhoz. Regényekben olvasott fordulatok, üres kifejezések dobolnak a halántékában. Olyan ez, mint a csonttörés, - suttogja csücsörített szájjal, ráncolt homlokkal, nevetségesen komoly arckifejezéssel. - Már sohasem forrhat össze.
Egyenes háttal ül a pamlag sarkában. Nem tudja, hogy milyen kedves és furcsa így. Teljesen elmerül az okoskodásban. A
Ha megölné magát, - szakad ki belőle egyszerre az egyetlen menekvés gondolata. Egy dörrenés és vége volna a nyomásnak a torkában, a mellében, a szíve fölött... A szomszéd szobában, az íróasztal bal felső fiókjában fekszik a revolver. Alig tíz lépésnyire innen. Multkoriban tisztogatta Jenő... meg is töltötte. Föléje hajolt és úgy nézte, hogyan csinálja. Azt is látta, hogyan zárja be a fiókot. Biztosan ki tudná nyitni... Az íróasztal kulcsa itt van, a kulcsoskosárban... A hideg csövet a halántékához szorítaná... Ide... Ugyis úgy lüktet... Jólesnék. És aztán egyszerre itt feküdne a földön és vértócsa keletkezne körülötte. Nem halna meg azonnal, még annyi ideje volna, hogy szépen lesimítaná a haját, összeszorítaná fogát, hogy szép halott legyen... Mari találna rá és szörnyűséges sikoltozást csapna... Összecsődítené a házat... Vagy maga Jenő... Leborulna a földre, föléje. És sírna, mint amikor a harctéri hátaslova elpusztult... csak hevesebben, zokogva, vigasztalanul...
Azután a temetési képre tér át. Kéjjel részletezi. Már azelőtt is - jelentéktelenebb okból - gyakran menekült a halál gondolatához. Ha megbántották, ez volt a bosszúja. Játszott a halállal, kacéron, könnyelműen.
Élt tizenkilenc évet, - állna a sírkövén. Nagy magasajnálatában még könnyei is kicsordulnak. A könnyein keresztül látja a gyerek kezét a rezedazöld celluloidcsörgővel, amint kinyúlik a bölcső fölött...
A gyerek! - Rettentően megijed. Úgy érzi, mintha megbántotta volna Gyurikát. Hogy tudott megfeledkezni róla? Szegény kicsi! És mi lenne vele? És mit mondanának az emberek? És talán Mari nem jönne be, Jenő is későig elmaradna és ő itt feküdne a földön holtan és a pici megéhezne... Sírna, sikoltozna, két kis öklét összeszorítaná, a lélegzete is elállna és úgy elkékülne, mint a multkor, amikor erős görcsök bántották... Mennyire megijdedt akkor, hogy sérvet kap!
Felugrik. A bölcső fölé hajol. Megigazítja a párnát. Mosolyog, bocsánatot kér.
Azután visszaül előbbi helyére, a régi képet letöröli, újba kezd.
Mi lesz most? Innen mennie kell. De hová? Haza? Az anyjához, a szigorú apjához, a testvéreihez, a kishugához, az öccséhez, akik azóta már felcseperedtek... Nem vágyik most az anyja után, mint máskor, amikor beteg volt, vagy valami baj érte... Fél a találkozástól és attól, hogy mindent el kell mondania... Az anyjának...
Visszamenni a régi leányszobába? A régi apró, kissé kimustrált bútorok közé? Látja maga előtt, a falon, a folyóiratokból kivágott színes műlapokat, a porcellánkutya-gyüjteményt a polcon, amelyet a huga örökölt tőle és azóta már tovább is szaporított. Nagyon mögötte vannak már ezek a gyerekességek, ízléstelen buta dolgok... És az élet ott, a népes családban... Majd kiadna megint a spájzból, ha anyja kezébe nyomná a kulcsot... Vagy port törölne, nagymosáskor, amikor sok a dolguk a cselédeknek... És mindent pontosan és vigyázva úgy tenne, ahogyan a házirend előírja... Az anyja, aki nem ismer ellentmondást... Látja magát, hogy kapkodja magára a ruhát reggel, hogy ne késsen el a reggelitől. Kezet csókol apjának és elfoglalja helyét az asztal végén. Hideg ebédlő, takarítás zaja a szomszéd szobákban, szürke hangulat, behúzott fejek, nyomott csönd, remegés, mikor tör ki a harag, amely oly könnyen lobban lángra ilyenkor... Egy nyitvafelejtett ajtó... Egy túl halk felelet... És az összecsapások az apa és anya közt, két erős akaratos ember összecsapásai, - egész napra valami keserű reszketéssel töltötték meg a gyermek lelkét. A gyerekek! Gyerek lesz megint, - egy a sok közül, saját kicsijének csak idősebb testvére... Csendes, színtelen vagy talán ravaszkodó és titkonjáró...
Nem, ő már kinőtt régi otthonából. A sok könyv, a Jenővel folytatott hosszú beszélgetések, éjjel a szenttamási széles, függönyös ágyban, az éjfélig nyúló viták... Ő ma már más ember, mint két évvel ezelőtt... A maga szemével akart látni... Ellentmondana, lázadozna...
És most bimbóznak az orgonák a szenttamási kertben és első leveleit hajtja a pünkösdi rózsa. Maga ültette, maga kereste ki a helyet nekik, maga locsolta, maga nyeste. És az idén talán már virágozni is fognak... Vajjon az a kis ezüstfenyő túlnőtt-e már a háztetőn?...
Olyan élesen hasít belé a fájdalom, hogy megint elönti a könny a szemét. Szenttamási ma már az övé is, ismeri a fáit, az utakat az erdőben, a sárgarigó- és cinegefészkeket... És soha többé ne lássa Szenttamásit?
Összeszorítja a fogát. Nem akar sírni.
Kiemeli a gyereket a kocsiból. Pici, vattás télikabátjába öltözteti. Bebugyolálja a rózsaszín flanelltakaróba. Hamar kabátot, kalapot vesz maga is, - az újat, amelynek annyira örült. Hadd csittítsa valami jóérzésféle. Csenget Marinak.
Mari jön, szólni akar, de nem mer. Egy-kettőt nyel és hangos kiváncsiság ül az arcán.
- Sáros a kocsi kereke, - mondja. - Haszontalan, rossz lány ez az Etus - mindig mondtam a nagyságos asszonynak...
Vár. Bizonytalanul nézi Zsuzsannát, folytathatja-e? De Zsuzsanna nem jön segítségére. Egyesült erővel leviszik a kocsit a lépcsőn. Zsuzsanna a nehezebb végét fogja. Elől megy és azon igyekszik, hogy csak a gyerek körüli apró-cseprő dolgokon járjon az esze. Mégis, időnként úgy kisiklanak gondolatai, hogy éppen a kanyarnál szinte elejtette az egész kocsit.
A lépcsőház kövén feljajdulnak a kerekek, zökkenés a küszöb fölött és kint állnak a szabadban. Jólesik a koratavaszi levegő, szinte lemossa a reggel ocsmányságát. Zsuzsanna mélyet lélegzik, mégegyszer gondosan végigsimítja a takarót, kétoldalt betűri, hogy ne bujhasson be a hideg a pici testecske mellett, azután elindulnak a kissé lejtős úttesten a keresztutca felé, amelynek napos oldalán szoktak sétálgatni. A fűszerestől egészen a patikáig, a túlsó utcasarkon. Fel-le, fel-le.
Valami viszi Zsuzsannát, kergeti, űzi, hogy szaladnia kellene, ha nem tartaná magát erőszakkal vissza. Pedig halálosan fáradt, feszülten fáradt. Melle zihál, háta fáj és még sincs megállás.
Rettenetesen lassan telik az idő. Máskor Jenő lejött hozzájuk. Úgy a séta felénél szokták várni. Ilyenkor már minden fordulónál végigkémlelte Zsuzsanna az utcát. Máskor... Szerette látni, ahogy jön az ura messziről. Magas alakjával, lassú, kimért lépéseivel kivált a többi közül.
Már harmadszor nézte meg az órát: két és fél perc egyszer végig. Próbálja nyujtani az időt, úgy számítja, máris tizenkétszer rótták végig az utat. Megáll egy-egy kirakat előtt. Apróra végignéz minden tárgyat és elolvassa az árcédulákat. Olyan lelkiismeretesen, akárcsak valami ellenőr. Vigasztalan szórakozás. Szerény boltocskák, unott kirakatok, szatócs, tejes, hentes, kalapos, szatócs, tejes, hentes, kalapos...
Alig várja, hogy leteljen a séta ideje. A saroknál hirtelen elhatározással leemeli a kocsit. Hazamegy, - gondolja.
De hiszen otthon sem lesz jobb.
Visszafordul és megadóan mozog tovább, mint a gályarab.
Ezentúl így lesz mindig? A tarkóját égeti a koratavaszi nap, amely olyan körülcirkalmazott árnyékokat rajzol a járdára. A keze fázik a kocsi nikkelfogantyúján. Mégis tavaszi szag hullámzik a levegőben. A szél hozta, messziről, de hozzácsatlakozott az olajszag, a festékes boltjából, a jó falusi istállószag a fakereskedő telkéről. Úgy jön, mint a majálisra készülő tarka társaság. Egy kacarászó szellőcske megborzolja az úttesten csemegéző veréb tollruháját. Mint a strucc! - nevet Zsuzsanna egészen hangosan és rettenetesen fél.
A járda mellett kősóra emlékeztető fekete darabokban olvadozik az utolsó hó.
Nézi a szembejövő asszonyok ruháját. Azon akar gondolkozni, hogy mi mindent csináltasson magának tavaszra. De olyan hiábavalónak tűnik ez most.
Fényképüzlet előtt állapodnak most meg. Zsuzsanna végigmustrálja az amatőrök munkáit. Felülről lefelé, sorban, s ha egyet kihagy, becsületesen visszatér hozzá. Egy-kettő nem is rossz... Amott a jobb sarokban, lent, a fényképalbumok... Bőrkötés... Mióta keres ilyet Jenőnek, születésnapjára... Az utolsó már megtelt és azóta annyi felvételt csináltak... Jenő majd beragasztja és vízben oldott fedőfehérrel aláírja a dátumot és a neveket. Szereti az ilyesféle pepecselő dolgokat... És milyen rendesen csinálja... Jenő...
Nem vesz neki albumot és nem meséli el neki, hogy látott egyet olyat, amilyen nagyon tetszene neki, barna bőrkötésben, a Murányi kirakatában...
Jenővel nem beszél többé. Ma este összepakkol és holnap a hajnali gyorssal utaznak haza. A gyerekkel együtt. Hogyan lesz később, az majd eldől. Mégis mindent elmond az anyjának és együttesen eligazítják a dolgot. Kitörüli Jenőt az emlékéből, mintha nem is lett volna soha. Többé sohasem gondol rá, meghalt, nem is volt.
De lehet-e? Úgy teli aggatta magát a Jenő terveivel, gondolataival, hogy egészen csupaszon marad, ha leveti őket. És némelyik milyen mélyen belenőtt a húsába, vérébe, a szívéig. Darabokat tép ki önmagából, ha kiszakítja őket.
Csak ne kellene gondolkozni.
Mintha útvesztőbe került volna, minduntalan visszatéved oda, ahonnan menekülni szeretne.
Megint a gyereknél keres védelmet. A kocsijában motoz valamit. Édesen alszik a kicsi és az orcája olyan rózsaszínű, mint a petunia gyenge szirma.
De hogyan is tehetett ilyet?
Vagy máskor is? Gyakran?
Itt csak, vagy már Szenttamásiban is? Valahogy érzi, hogy nem a lányon mulott. És most utólag biztosan tudja, hogy nem először történt és nem először ezzel a semmitmondó, fakó Etussal.
Látja maga előtt Jenőt, otthon, Szenttamásiban. A vállán puskával, kissé ingó járásával, kissé hetyke mosolyával. Otthon. Mert Szenttamási az igazi hazája Jenőnek. Ott ismeri mindenki, szeretik és csodálattal bámulják különcködéseit is. Ismerik őt már pici kora óta és ismeri ő a fiatalabbaknak apját, nagyapját is. Domnule Jenő, kényúr, magatetszelgő gyerek, az őt kényeztető, hízelgő cselédség karéjában.
Kimelegedve, kipirulva jön és nyulat lóbál kezében. - Fáradt vagyok - kiáltja -, hamar enni kérek.
De amikor átöleli a vállát, olyan jó erős az ölelése...
Behajt a kapun. Gyors trappban jön a két sárga. Olyan hirtelen állnak meg a felhajtóban, mintha farkas ugrott volna fel előttük.
Az erdőben jártak. Mi mindent látott meg az erdőben Jenő. Mire követte a szemével az ujját, már többnyire kereket oldott a mókus, az őz, a vörösbegy vagy a mátyás... Jaj de kinevette Jenő, amikor nem tudta megkülönböztetni a bükköt a tölgytől...
És ha vendég jött, a háborúról beszélgettek, Olaszországról, külföldről, politikáról, könyvekről vagy lóról, zenéről, képekről... És néha olyan cinikus és merész megjegyzéseket dobott bele a beszélgetésbe, amelyektől megremegett Zsuzsanna és nézte, hogy komolyan érti-e. Persze, hogy csak tréfált...
Vagy talán mégis?...
Néha megszorította a nyakát és felborzolta rövidrenyírt haját a tarkója fölött. Ezt úgy szerette.
- Kicsi, - mondta ilyenkor, - a maga nyaka olyan, mint az ötéves gyerekeké...
Kicsi... Ezt sem mondta neki más senki...
Hogy is történhetett?
Máskor a telet is kint töltötték. Csak idén vettek lakást a városban, a gyerek miatt.
Ha megérkezett a városból, sokszor oly furcsa volt az egész ember. Volt úgy, hogy bement a szobájába, átöltözött és máris ment ki az erdőbe. Csak másnap, harmadnap zökkent vissza régi kedvébe. Vagy különösen, ellágyultan kedves volt hozzá. Egyszer egy ilyen városi út után, megfogta két vállánál fogva, mélyen ránézett és így szólt:
- Milyen jó és tiszta maga, Kicsi! Olyan, mint egy szent mellettem...
És a tamási asszonyok. A fehérszoknyás, piroskatrincás románmenyecskék, akik közül mindennap ott ólálkodott egy-kettő a kastély körül. Fát jöttek kérni gerendának, bikát a tehénhez, szerszámot kölcsön, vagy miegymást...
Mult nyáron volt, alig egy évvel az esküvő után, a legforróbb napok egyikén. Már egész hónapja hiába várták az esőt. Kerülgette őket, gyakran beborult és fekete felhők tornyosultak az égen. Álltak a ház előtt, szemük fölé tartott kézzel és szinte húzták, cibálták volna közelebb a fellegeket. Amott, Feketetó körül már esett. Mint a ceruzával rajzolt árnyék, olyan csík kötötte össze az eget a hegysorral. Itt a szele már, - mondta egyikük. Tényleg meghajoltak a fák a Kálváriahegy mögött. Felporzott az út és a nehéz, mozdulatlan, lomha és vastag levegődunyha felhullámzott. Néhány csepp is esett, egy, kettő, három... Meg tudta volna számolni, hány. Nagy kövér cseppek. Egy perc és csak nyomuk látszott. Felitta a föld, mint a tüzes vasaló a ráspriccelt vizet. Az éjjelek álmatlanok és forrók voltak, mint a nappalok. Fejfájás gyötörte, mozdulni nem mert, mert rögtön elöntötte a láz. A fű kiszikkadt, a gondolat kihagyott, az akarat elaludt, csak a test élt, lomha heverésben, elomló tétlenségben.
Ebben a furcsa, buja, katlanszerű hőségben jöttek-mentek a románmenyecskék. Mezítlábuk bevágódott a porba, arcuk fénylett a sárga kendő alatt. Csípőjüket riszálták és mellük fel-alá járt a gyolcsing mögött. Rajtuk nem látszott fáradság. Az ő szemükben különös tüzet gyujtott a kánikula. Csak még lágyabb, kínálkozóbb volt a mozgásuk.
Jenő a lépcső tetején állott, ő a legalsó fokon ült és kábultan bámulta a feketepettyes piros bogárpárokat. Az Ána jött a kapu felől, a Traján menye, akinek olyan kemény a melle, hogy két kerek lyukat koptat a magaszőtte, durva vászoningen. Nagyot köszönt és megállt a lépcső tövében, Jenővel szemben. Románul beszéltek. Az asszony szaporán, dallamosan, énekelve, apró vihogásokkal, ezer kis színezéssel tarkítva a szavak folyását. Alázatos volt és mégis kihívó. Zsuzsannának megcsókolta a ruhája szegélyét, majd hirtelen mozdulattal a hajába is lopott egy csókot. Alig tudta elhárítani magától. Aztán újra Jenőhöz fordult, csillogó, sötét szemét hol lesütötte, hol szabadon ráemelte a férfire. Néha egy-egy pillantással súrolta Zsuzsannát is.
Már indult az Ána, amikor visszafordult mégegyszer és visszaszólt Jenőhöz.
- Mit mondott? - kérdezte Zsuzsanna.
Jenő felkacagott:
- Felajánlotta magát, cserébe a kútágashoz való fiatal tölgyért.
- Csak nem?
- De. Igy szokták. Mást nem adhatnak. Olyanok ezek, mint a vademberek. Nem értik rosszul.
Zsuzsanna utána nézett. Már a kapunál tartott. Szép, egyenletes, ringó járással ment. Könnyű lépéssel, kecsesen felemelt fővel, mintha bálteremben lejtene. Rőzsét, kosarat, batyut a fejükön hordják, hegyen le, hegyen fel, messzi utakra. Ez tanítja őket a szép járásra. Királynők.
Ha napszámba jöttek, elhordták a törlőruhát a konyháról. A fejükre kötötték és úgy álltak Zsuzsanna elé. Ha visszakövetelte, mosolyogtak és leoldották, szégyenkezés nélkül. Hol tányér hiányzott, hol lábasok, hol szék, hol a lámpa... Elvitte az Ána, a Máriuca, az Elena. Ha számonkérte tőlük, mosolyogtak és nem értették haragját. Készségesen visszaadták.
Milyen jól beszélte Jenő az ő nyelvüket. Málnaszedéskor leült a veteményeskert kis padkájára. És ide-oda szállt a szó a padkáról a bokrok közt villogó tarka foltokhoz.
- Tréfálni csak románul lehet, - mondta Jenő.
És Jenő ezen a nyáron majdnem egész nap az erdőben csatangolt. Sejtett-e ő akkor valamit, vagy nem, - most utólag úgy érzi, igen. Akkor talán nem hitte, - vagy nem akarta hinni? A gyereket várta.
És egy este, amikor hazatért a férfi, sáros volt a nadrágja a térde fölött.
- Mitől sáros? - kérdezte Zsuzsanna.
- Letérdeltem, mert messze volt a bak. Igy is elhibáztam.
És nemsokára rá megszületett Gyurika. És Ánának is gyereke született. Fiú. Zsuzsannát hívta meg keresztanyának és Gyorgyénak akarta nevezni. De még mielőtt rákerült volna a sor, meghalt a gyerek. Egyik napról a másikra. Éjjel. Megfulladt, - azt mondták. De mitől? - Azt nem tudták. És Ánának nem fonnyadt le a melle, amely olyan kemény volt. Csak erősebb lett és még teltebb...
Mintha ott szemben jönne, úgy látja maga előtt Ánát. Elől az Ána és mögötte Etus és utána a többi.
És valóban jön szemben valaki. Nem Ána. Kezével integet, - kicsi és kerekded asszony. Minden kerek rajta, az orra is, a szája is, még a két kedvesen mosolygó borsószeme is...
- Boris néni... Kezitcsókolom, Boris néni!
- Hogy vagy, aranyos Zsuzsám? És a kicsi? Szép. Erős. Mit eszik? Hány kiló? Hány foga van? Mit ír az anyád? Mikor jön? Régen nem láttam. Be szép lány volt, valamikor. Van annak már harminc éve is...
Zsuzsanna óvatosan felelget. Igyekszik mindenre megadni a választ. De Boris nénit nem lehet utólérni. Az elsőnél, a másodiknál tart, amikor már tíz új kérdés repül megint feléje. Furcsán összekúszálódnak a kérdések a válaszokkal.
- A piacról jövök, - meséli Boris néni. - Nézd csak, mit vettem. - Széthúzza a cekker szélét. - Rákot. Látod? Hogy fog örülni Samu.
Samu bácsi szereti rákot. De az új libát is, a fiatal kacsát, a krémeslepényt, a malacpecsenyét sem kevésbé.
Férjhezmehetett volna ő is így. A Lajoshoz, az a tenyerén hordta volna és felhőtlen egyformaságban telhettek volna napjai. Neki Jenő kellett, Jenő, a kiismerhetetlen, örök nyugtalanság...
- Hogy van a Samu bácsi?
A Samu bácsi, a nagy, kerek potrohával, őszes bajuszával és unalmas csókjaival. Mindég megcsókolta őket, amikor még kislányok voltak. A szájuk szegleténél csókolta meg az arcukat és szivarszaga volt. Utána kirohantak a fürdőszobába és szivaccsal súrolták a csók helyét...
- Mi van Jenővel? Kint van már Szenttamásiban? Meddig marad? Gyertek el egyszer ebédre. Csirkepaprikást csináltatok. Úgy-e, azt szereti Jenő? Hát még úgy, ahogy nálam kapja. Szerdán, jó lesz?
Zsuzsanna készségesen bólint:
- Köszönöm. Eljövünk, Boris néni. Jenő nagyon fog örülni a csirkepaprikásnak.
Eddig örült a találkozásnak a vídám Boris nénivel. Felüdítette. De most, hirtelen úgy érzi, hogy nem állja tovább.
Hosszúra nyúlik a búcsú. Végre mégis elválnak. Zsuzsanna fellélegzik.
Harangszó csendül fel messziről, halkan. Dél van. A kisharang kezdte a ráctemplom tornyából. Mögötte a mélyebbhangúak, komolyabb szóval és végül a nagyharang a kéttornyú dómból. Jönnek sorjában és egybevegyülve delet jelentenek, mint a miséről hazavonuló vasárnapi parasztasszonyok.
Zsuzsanna hazatólja a gyereket. Megeteti. Jenő nem jött haza, de nem is várja. Ismeri szokását, mindég elmarad addig, amig, - úgy gondolja, hogy elpárolgott haragja.
Zsuzsanna nem ebédel. Nem éhes. És talán, ebéd közben, Mari megint kérdésekkel állna elő.
Leül, hogy levelet írjon az anyjának. Holnapra bejelenti érkezésüket. Reggelre befut a levél és ők csak déltájban érkeznek haza. Két mondatot sem hoz össze. Nem megy. Pedig úgy birkózik a gondolatokkal, hogy belefájdul a feje.
Hát abbahagyja. Inkább sürgönyt meneszt. Úgy fogalmazza meg, hogy ne ijedjenek meg tőle. A sürgöny is csak a címzésnél marad. Ráér még, - nyugtatja magát Zsuzsanna. Mit erőltessem? Később majd könnyebben megy. Most csak át kell esni az első napon és kipihenni valahogy az ijedséget.
De fél a tétlenségtől. Széket húz a szekrénye elé és nekiül, hogy átrendezze. Estére úgyis be kell pakolnia.
Kiürítette az egyik polcot. A szőnyegen, a szekrény előtt, mint a vásári bódéban felsorakozva feküsznek a különféle tárgyak. Kézitáskák, keztyűdoboz, ékszeres kazetta, fonalak, cérnák, két kis orvosságos üveg, egy doboz csinált virágokkal - az idei, a tavalyi, a lánykori estélyiruháiról. Külön csomóba kötve Jenő levelei, a színházi gukker, Jenő első ajándéka, amit a nászúton vett neki és sok, sok más dolog, amelyeknek a legtöbbje valamiféle összefüggésben van Jenővel. Minden Jenőre utal. Mit csináljon? Dobja ki? Pusztítsa el?
A leveleket a kályhába dugja, egy-két régi fényképet széttép, de nehezen megy ez a hóhérmunka. Itt, a faragott karlsbadi emlékskatulyában, a nagymama pecsétgyűrűje mellett pici mirtuscsokor, az esküvői ruhájáról. Rettentő fájdalmas dolognak érzi Zsuzsanna, hogy egyszerre a legféltettebb kincsként kezelt apróságokat szemétbe dobja...
Fárasztja és idegesíti a munka, fáj a háta és minden lehajlásnál akadozik a szívverése. Végre összenyalábolja a kirakott holmikat, az egészet egy csomóban visszatólja az üres polcra. Becsapja a szekrényajtót és helyére cipeli a karszéket. Lefekszik a pamlagra.
Azután így fekszik egész délután, hanyatt, feje alatt összekulcsolt kézzel nézi a mennyezetet és gondolatai füstként szállnak fel.
Vasárnap van, Marit elengedte és egyedül tölti a délutánt a gyerekkel, aki békésen alszik, vagy gőgicsél bölcsőjében. Csend van. A vasárnapi utcáról csak néha verődik fel egy-egy sétáló csoport zaja, vagy távoli rádiófoszlányok, néha a fékező autók sustorgó hangja. Zsuzsanna nem hall semmit.
Az apróságok, az emlékek, amelyeket a szekrényben talált, új és új helyzetben idézik fel a régi Jenő képét.
Amikor először látta az utcán, ismerősök között, félfejjel magasabbnak...
Amikor náluk volt és első perctől fogva csak neki, a félig gyerek Zsuzsannának beszélt. Nyiltan, tüntetően, meleg pillantásokkal, bókkal, beszéddel és figyelmességekkel duruzsolta körül...
Jenő szebb, kedvesebb és szeretetreméltóbb volt mindenkinél. És okosabb is, mert vele sohasem fogyott ki a beszélnivalóból. És mindennek, amit mondott, különös ízt tudott adni. A parasztok közt paraszt volt, de délcegebb és rátartibb az igaziaknál. Az urak közt urasabb, könnyebb, elegánsabb. Hogy bámulta Jenőt, csodálta...
Nemrég beszélt Klárával és magyarázta neki:
- Lehet, hogy vannak hibái, de férfiasabb és őszintébb, igazabb mindenki másnál.
És a mai jelenet...
Zsuzsanna felugrott helyéből. Az ura szobájába lopódzik. Szembefordul a tükörrel, háttal a kályhának dőlve, úgy, mint reggel és önkínzó pontossággal hívja vissza a látványt.
Kajánul vigyorgott rá a sápadt arc, szégyenlős, gyáva mosolyával, sértő kifogásával...
Az a Jenő, akit ma látott maga előtt hirtelen csupaszra vetkőzött szennyével, egy és ugyanaz az ő Jenőjével?...
És melyik az igazi?
A reggeli valóság. Borzalmas, hihetetlen, letagadhatatlan élmény.
Az a Jenő, akit eddig ismert benne, azt ő maga aggatta tele a szépnek, a jónak, a nagynak ezer cafrangjával. Ma reggel felhasadt rajta a ruha és egyszerre lehullt róla minden dísz.
Eddig csak a szépet látta az urában. Most hirtelen minden csúf vonás, apró hiba, gyengeség a szemébe ötlik. Két Jenő áll egymás mellett, az egyik mosolygó, ragyogó, hódító, a másik aljas és ocsmány.
Az elsőt szereti, a másiktól borzad. De nem tudja összeegyeztetni a két képet. Két külön ember marad neki ezentúl is a kettő. Az ocsmány az igazibb, a testből és vérből való. A hódító viszont erősebb, mert az ő belőle nőtt ki, napról-napra, mindég ragyogóbb, tökéletesebb szépséggel...
Most már nem mászik az idő, gyorsan telik. A mutató félelmetes igyekvéssel ugrik percről percre és Zsuzsanna remeg a pillanattól, amikor hazajön Jenő és újra szembenáll vele.
Mert Zsuzsanna tudja, hogy ha megint meglátja Jenőt, az megint a régi lesz, az igazi Jenő hazug képe...
A szoba szaga, a tükör zöldes lapja, az egész környezet feltámasztotta benne a reggeli rosszullét érzését is.
Behúzza a fejét és szinte meggörnyed a szégyen alatt.
Azt szégyeli legjobban, hogy ezen a napon, ezek után, reggeltől-estig a régi emlékeken rágódott.
Két karját esdeklően emeli fel. Bár haragudni tudna rá, gyűlölni, megvetni, megütni tudná... És bánat és fájdalom nélkül elszakadna tőle...
Mért nem tud haragudni? Úgy, mint az a béresasszony, aki vasvillával döfött az urába, amikor rajtakapta a szomszédja konyhájában...
Megérdemli a sértést, mert gyáva, gerinctelen.
Amikor kicsi volt, - úgy mesélik, - a legjelentéktelenebb dolgokért dührohamokat kapott. Levetette magát a földre, kézzel, lábbal kapálódzott, vérvörös arccal, hang nélkül, fuldokló indulatban. Eleinte büntették, később hagyták. Amikor felnőtt, minden erejével küzdött indulatai ellen, fölébük kerekedett, nem ismételte meg kirohanásait. Legyőzte a haragot, elnyomta, megsemmisítette...
Most magában keresi a hibát. Gyávának és puhának érzi magát. Önmagát okolja azért is, amiben kétségkívül nem bűnös...
Gondtalan gyerekkora volt. Csendes és csalódásmentes. Ha teljesítette kötelességét, jutalmat kapott. Büntetés, fájdalom csak akkor érte, ha megérdemelte.
Ez a furcsa feszültség, a maihoz hasonló, ez a fájó sajgás a szíve körül, ez a levertség olyankor szállta meg, ha büntették. Hogy szenvedett a büntetés alatt. Sohasem feküdt le úgy, hogy ki ne békítette volna haragosait. Néhány meleg szó, feloldó csók, kissé kényelmetlen másodperc - és utána a feszült idegek édes elnyúlása, az érdes hidegség után a szeretet kétszeresen bugyogó melege.
Bárcsak most is megválthatná ezt a kínlódást bocsánatkéréssel. De nem ő a hibás, hanem Jenő.
Marcangolja, kínozza magát, apró jeleneteket idéz fel, hibákat keres magában, amelyekkel elidegenítette az urát. Minden önbizalma elhagyja, gyengének, nyomorultnak, csúfnak és megvetendőnek találja magát.
Már nem gondolkozik, hanem összevissza gomolygó kaoszban, szürke és piszkos gomolyagban rajzanak benne az érzések, gondolatok, képek, vádak és önvádak. A hátán fekszik, most már talán egy órája is teljes mozdulatlanságban. Kinyujtott lába elzsibbadt, derekában olyan fáradságot érez, hogy azt hiszi, fel sem tudna már emelkedni. Nézi a mennyezetet, amelyet szürkére festett az alkonyat, később sárga csíkokkal szántott át az utcai villanylámpák visszfénye. Néha megkönnyebbül és olyankor úgy élvezi a nyugalmat, mint az enyhülést a görcs után. Azután hirtelen csak annál élesebben nyilalik bele a falóság. Olyat zuhan, mint az első álomban, zökkenéses felébredésben. Kábult és a pupillája merev. Szeme száraz, égető. Fekszik és már éjjelbe nyúlik az est.
A gyerek elaludt, esti fürdője nélkül. Zsuzsanna megijed, betólja a gyereket hálószobájába, az ágya mellé. Tejet melegít.
Azután folytatja a szótlan tünődést, az ágyán ülve, a kislámpa fényébe bámulva.
Ül, nem lát, nem hall. Olyan, mint egy külön kis világ a nagy világűrben. Körülötte szédült iramban keringenek holdjai. Vonzza és taszítja őket.
Talán őrület ez, vagy ahhoz hasonló.
Ha most szólnának hozzá, ha megérintenék, talán nem hallaná, nem érezné.
De megüti fülét a szokatlan, váratlan nesz. Gyík módjára kúszik keresztül a kábulat fátyolházán.
Hegedűszó. Cigányzene. Nóta, az ő nótája, a Jenőé, amelyet olyan gyakran énekel.
Amikor ráeszmél, azt is tudja már, hogy lépések moraja előzte meg a kert kavicsán. Néhány suttogó szó és utána halkan, tücsökdalvékonysággal, édesen, lágyan, kúszó símasággal mászik fel hozzá, bujik a fülébe a nóta dallama. Sír a hegedű, könyörög, piheg, majd lassan dagad a hangja. Már kér, alkudozik, követelődzik.
Szerelmesen, színesen, szívhezszólóan szól.
Éjjeli zenét kap Zsuzsanna.
Egyszeriben talpon van.
Tudja, hogy Jenőtől jön. Ő áll kint, a bokrok tövében, ő sorakoztatta fel a Fekete Marci bandáját az ablak alatt. Hangfogót tétetett a primás hegedűjére és most huzatja neki, hogy kibékítse, visszahívja, újra befonja, újra megszédítse.
És szól a nóta és ocsmány nyál gyanánt folyik az éjszakában, nyúlós édességgel nyulkál feléje. Aljas, gyalázatos ember...
Szemközt áll az ablakkal és egy hamutartót tart a kezében. Nagy, massziv márványtál. A feje magasságában tartja, készen arra, hogy teljes erejéből belevágja az ablak üvegébe.
Mert elöntötte a méreg. Féktelen, vad, eszeveszett méreg. Úgy szakadt ki belőle, mint a megérett kelésből a genny. A vér a fejébe tódul, reszketés járja át testét és minden kábulat lehull róla. Olyan megkönnyebbülés, olyan felszabadulás ez, hogy szinte felújjong állati, határtalan, a visszafojtottságából kitörő egészséges dühe kínjában.
Aztán csendesen leteszi a hamutartót, mert fél, hogy felébred a gyerek.
Villog a szeme, könnyen és biztosan mozog.
Mint a beteg a krízis után, éhséget érez.
Eszébejut, hogy a reggeli tea óta nem látott egy falatot sem.
Kiszalad a konyhába, vajaskenyeret ken, pohárba tejet tölt és behozza a kicsi ágya mellé.
Leül a karszékbe, egy hajtásra kiüríti a poharat és nagyokat harap a vajaskenyérből. A jobb fülét a karszék támlájába ásta bele, a balt befogja, hogy ne hallja az átkozott nótát.
Azután lázas sietséggel koffereket cipel elő, behányja, bedobja a fehérneműt, cipőket, apróságait.
Lótás-futásában a tükör mellett halad el. Megáll egy pillanatra és belebámul. Milyen más most, mint reggel. Szeme sötéten izzik, hajában villanyfények szikráznak. Inkább az Ána tekintete, a Máriucáé, a többi asszonyé néz rá vissza a tükörből, mint az ő sápadt, szelíd nézése. Érett, villogó, magabízó. Derekát kihúzza és végigsimítja két tenyerével.
És kint már elült a nóta.
Csak egy cigaretta fénye imbolyog az ablak alatt, a koratavaszi, alig rügyező bokrok között.