Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 2. szám · / · SZVATKÓ PÁL:
Délután a város nevezetességeit mutogattam. Házakat. Házakon cirádákat. A barokot és az empire-t. Templomokat és oltárokat. Annakidején tanáraim vezettek végig tavaszi történelemórákon ezeken az uccákon, s megtudtuk, hogy gyerekkori csendőr-rablós emlékeink, az elhagyott ívek, a rejtett kapuk, a dűlt bástyák, a korhadt kövek remekművek és tisztelni kell őket.
A főtérről, ahol a különös copffonatú Szentháromság-szobor áll, a dóm felé kanyarodtunk. A mély és szűk Szeminárium-ucca úgy nyult el a templom felé, mint csendes napsugáröböl. Ehhez az uccához sok nap és kék ég kell, akkor olyan, mint Itália: magas barokk házak szegélyezik, elől, emelkedett helyen, a dóm erős tornyai, s a sárga házak és a szürke gránitkockák fölött a kis darab azúrkék ég úgy hat, mint valami mozaikkép kitöltése. Délszaki kép északon. Ez a rész: város. Hányszor gondoltam idomtalan alföldi falvak széles porfellegei között a Szeminárium-uccára, az országutak szélén gubbasztó viskók világában e nemes vonalakra. Nagyszombat város és Európa. Falakkal körülvett tradiciódarab, a multba áztatott marcipánemberekkel, puha nyárspolgárokkal, s művészettel, ami itt nem exótikum. Majdnem csak az Arno hiányzik - gondoltam néha túlzó pillanatokban.
Fritz-cel felmentünk a dóm tornyára. A Kisalföld elénk tárult.
- Hát ez az, - szakadt ki Fritzből hosszú körültekintés után.
Előttünk a kis tér. Balra a Káptalan-ucca fái. Házak Tovább uccák össze-vissza. Nagy tornyok, kis tornyok. A legmagasabbon messzire ragyog az óriási Mária-szobor. A szépapám aranyozta száz év előtt, a nagyapám ötven év előtt. Kisebb uccák, apróbb házak. Azután a sáncárok sétatereinek tömött, zöld lombja köröskörül. Azután gyárkémények, vékony füst. Azután elszórt fehér-piros házak, a barna földek és a sárga tarlók között zöld faszigetek, s lombkígyók alatt láthatatlan patakok. Azután vasútisinek és táviróoszlopok, amint nyílegyenesen belefutnak a vidékbe. A messze vidéken egymás mellé rakott, különböző színű kockalapok, behemót szántások és elnyult tarlók, vagy répaföldek, lapos istenáldások a kéklő hegyekig. A Kiskárpátok lánca háromnegyed karéjban öleli körül a sima sokszögeket, s az Alföld felett a kerek égen mint rádiumos óramutató jár a nap. Lentről a zsivaj elfojtva jön hozzánk s a tompa zaj mintha még nagyobb csend volna. Némán borulnak az ég alá a vidékek, otthoni drága vidékek, s kint, a síkon az elszórt templomtornyok mintha barnafejű fehér gombostűk volnának s a falvak színes lepkéit óvatosan odatűznék a talajhoz. Lombpárkányos fehér utak gördülnek a távolba, vagy póznák mentén vezetett sinek viszik a vidéket és a csendet a hegyekig s a ködig, ahol a földgolyó ívelése eltakarja a folytatásokat. Örülni akarok, behúnyom a szememet s megfogom Fritz kezét. Otthon vagyok, jóleső nyugalom ömlik el bennem, s úgy érzem, a szárnyaló pacsirta a torony mögött az én dícséretemet viszi az égbe, az én köszönetemet. Miért örülök? A vidékek lényegileg egyformák mindenütt, de ez a vidék lényegileg az enyém.
- Szelíden terülnek elénk a földek és a birtokok - mondom -, de mi ez a szelídség? Csend, mint Ugolino toronyszobájának csendje, pedig ocsmány tragédiákra merednek a tiszta fehér falak: a kiéhezett testvérek egymás húsára vágyakoznak. Itt három fajta harap egymásba, a magyar, a szláv, a német. A hegyek között kinyílt az értékes sík és a háromnak azt mondotta: birkózzatok értem. Errefelé nem párviadal folyik a jussért, mindenki ellen küzd évszázadok óta, össze-vissza harc dühöng. Harminc kilométerre délnyugat felé német a világ, ott Modor, Bazin, Ausztria, Bécs következik. Harminc kilométerre délkelet felé, ahol nyitott a sík, minden magyar már és Vágán, Galántán, Komáromon át a fajta meg sem áll Budapestig. Harminc kilométerrel észak felé a nagy szláv óceán terül el, Szakolca, Brünn, Csehország, Prága. De itt, előttünk a nagy kereszteződés, a gyúpont. Itt születtem a gyúponton és itt van otthonom. Három fajta lelkéből gyúrtak eggyé - mi vagyok?
- Délelőtt azt mondta, magyar - szólt Fritz.
- A legveszedelmesebbet választottam a három vetélkedő közül, a leggyengébb ponton, a legveszedelmesebb időben. Mi a rendeltetésem? Kibírom a harcot? Van létjogosultságom e síkon, ahol mint magyar nagyon előretolt poszt vagyok a legelső vonalban, a sivító golyók között, fedezet nélkül? Egyszer egy nagyon okos zsidó fiú mondotta a nagyszombati langyos éjszakában, amikor órák hosszat vitatkoztunk a kisebbségi kérdésről: «Ti lassan meghajoltok itt és vége». A szép és gazdag zsidó fiú megállt akkor a nagyszombati uccán, emlékszem, jóakaratú fekete szemét csaknem szánalommal rámemelte, s mintha bátorított volna:
Fritz Simmel vizsgáztató szemmel nézett rám.
- Tizenöt év alatt gyermekekből férfiakká értünk, a magyarországi előfeltételektől teljesen elütő környezetben. A legtöbben közülünk Budapestet csak hírből ismerik, de sok más nagyvárost jól ismernek és szorosabb kapcsolatban állnak Nyugateurópával, mint az anyaországgal. Valahogy úgy érezzük magunkat, különnőtt magyarságunkkal a prágai és az idegen kultúrákban eltöltött évek után, mint hajdan a wittenbergai diákok és a bécsi nemesi gárda tagjai érezték magukat, Bessenyeiék, akik új látásukkal felújították a nemzetet. Sok újat és egészségeset tanultunk, kiestünk az uralkodásból, szegény, csendes, robotoló emberek lettünk, a fiataljaink csaknem osztálytalan társadalomban élnek, ahol mindenki egyformán szegény. A körülmények megváltoztak. A magyar erény eddig úri erény volt. Uralkodás. Ragyogás. Nagyvonalúság. Nemes szépségek. Nagy egyéni teljesítmények. Kitünő érzék mások kormányzásához. Mindenkit megejtett a magyar élnitudás lendülete. Most leegyszerűsödtünk, lecsendesedtünk. Nem szavalunk, gesztusaink megtörtek. Biztos előkelőségünk nincs többé. Félszegen mozgunk. Ruháink lefoszlottak. Alig marad örömünk a szépségben. Koncok kielégítenek. Dzsentri-allürjeink emlékek a multból. Egyszerűek és igénytelenek vagyunk. Leszürkültünk, egyformák lettünk. Jólszabott ruháinkat levetettük, konfekciót hordunk. Ismeri a híres cseh tucatárut, a Bata-cipőt? Nos, mi Bata-cipős magyarok vagyunk.
Fritz Simmel felnevetett. Folytattam.
- Mi látjuk, hogy a hegyet elvitték a lábunk alól, lent vagyunk, lent vagyunk. Tisztán és világosan látjuk az anyaország magyarjait is, jobban, mint önmaguk, mert kivülről nézzük őket, s mégis magyarul. Más világban nőttünk föl. Szegény fiataljaink, nem tehetnek róla, hogy nem hatvanévesek, akik elmerülnek a régi szép emlékekben és süketek a mai világgal szemben. A harmincéves szlovenszkói magyar soha sem látott magyar katonát, vasutast, magyar főispánt, magyar huszárt. Új viszonyt kell teremtenie a magyarsághoz. Új építő valóságot. Nem érti az örök multbanézést. Pesten az újságok, a könyvek, a riportok, az anekdóták, a szokások, az egyenruhák, az erkölcsök mást sem tesznek, csak a régit elevenítik föl, bemutatják, mi volt Pest ezernyolcszázkilencvennyolcban, ki volt a legnagyobb gavallér akkoriban, mulatnak a századeleji szépasszonyok kalandjain, negyven év előtti démonok miatt izgulnak, - nekünk ez nem kell, mi ezt nem értjük. Mi megtanultuk a jövőt imádni mai környezetünkben, a jövőt építeni, mert ezt teszi mindenki körülöttünk. Magyarban ugyanazt óhajtjuk tenni, amit a friss fiatal nemzetek körülöttünk a magukéban tesznek.
A nap a modori hegyek mögé hanyatlott. Utolsó vakító sugarai a célelőtti eső után kétszeres erővel tüzeltek.
- Sokat kell beszélni, amíg valamit megért. Beszélni össze-vissza, töprengeni, tapogatózni, ne haragudjék érte. Ismétlődésekbe bocsátkozni, ami nem szép, de elkerülhetetlen a lelki harcban, ahogy e beszélgetés megszületik. Bizonytalanság kísér minden mondatnál, nem tudom helyes-e, amit mondok. A születő lélek szárnypróbálgatása ez. Vajúdás, lét és nemlét küszöbén. Emlékszik Rabelaisnél arra a jelenetre, amikor Panurge kérdezi Pantagrueltől, házasodjék, vagy ne házasodjék? Pantagruel meghallgatja Panurge önmarcangoló morfondirozásait, s amikor a bizonytalan jegyes a házasság mellett sorakoztatja föl érveit, azt tanácsolja, házasodjék meg Panurge. - «Igen ám» - feleli ez és felsorolja a házasság ellenérveit. «Akkor ne házasodj» - válaszolja Pantagruel. - «Igen ám, de» - s ujabb érvek jönnek a házasság mellett. Házasodj, ne házasodj, így megy a tanácsadás az érvek és az ellenérvek váltakozása szerint a végtelenig. De Panurge megházasodik, mert ez a természet rendje. Mi is problémákkal viaskodunk, tételeket és ellentételeket állítunk föl, elmélkedünk, jó megoldást keresünk, nem találjuk meg az igazit, vívódunk, viaskodunk. Végül követjük a természet rendjét, lesz, ami lesz, magyarok maradunk.
- Ámen! - mondotta Fritz Simmel.
Levette pápaszemét, gondosan megtörölte, újra feltette s figyelmesen hozzáfogott a nagyszombat-ciferi vasutvonal tanulmányozásához.