Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 2. szám · / · SZVATKÓ PÁL: A VÁLTOZÁS ÉLMÉNYE

SZVATKÓ PÁL: A VÁLTOZÁS ÉLMÉNYE
IV.

Elérkeztünk a kényes pontokhoz. Fritz kérdésére nem tudtam felelni. Most éreztem, hogy hosszú magyarázatra van szükség, ki tudja, egész könyvre, nehéz, rendszerbe fogott fejtegetésre. Mindenekelőtt folytatni kell az életrajzot. Az üres kávéházban tovább beszéltem magamról, s a nyári eső vidám nyári eső maradt, a fátyol csak víz, a ház ott velem szemben a jólismert zöld egyemeletes ház otthon, Nagyszombatban.

- Az államfordulat - mondtam átmenet nélkül - nem érdekelt. A változás értelme később bontakozott ki, Prágában, Pesten, Párisban, német, magyar, cseh, francia egyetemeken. Vártam és vártunk az érettebb percekre. Akkor fő volt a...

- Szerelem.

- Yes, my dear. Jókedvűen túristáskodtunk felfelé a kor-vulkán oldalán, a láva nem erre hömpölygött, s mi csak azt láttuk, hogy verőfényes reggel van. A cseh-magyar harcok messziről hallatszó ágyútüzében szánkáztunk itt nem messze a sétatéren, boldogan, hogy szigorúságukban elernyedt tanáraink megengedték a fiúk és a lányok nyílvános együttlétét. A gimnáziumban úr voltam. Az osztály hivatalos lelke. Tanulás? Ki gondolt ilyenre a spanyoljárvány két hónapos szünete után, a bolsevizmus előtornácán, a mi oholho-s világunkban, amikor az az érzésünk volt, hogy tanáraink tehetetlen beijedt senkik. Egyéni hajlamomnak köszönhetem, hogy a szellemi fejlődés vonala nem szakadt meg, s az első testi szerelmekkel egyidejüleg eljött a lelki szerelem is: Leonardo és a renaissance. Ha az első szellemi szerelem tüze, verőfénye és elragadtatás örökké tartana! A szent odaadás, ahogy a kultúrát akkor néztem. A biztonság, a hit, a felismerés, a kutatás, az ismeret, a megismerés, a tudás boldogsága, a tisztelet, a mámor. Napokig bódultan jártam, amikor Leonardóval foglalkoztam. Kicsiben hozzá hasonlónak képzeltem magam, cortigliano-nak, s a termékeny lelkesedésről félig elkészült naív és kedves Leonardo-tanulmányom tanúskodik az íróasztalom fiókjában. Olvastam a népszerűsítő műveket. Pater Waltert, Burckhardtot, Romain Rolland-t, persze Mereskovszkijt, Gobineau-t, már Dantet, Matteo Bandellót és a szakembereket, Müntzet, Freudot. Szent szívóssággal rágtam Machiavelli műveit és a Trattato della Pitturá-t. Ez a csendes renaissance-imádat amolyan «álfejlődés» volt életemben, mint Spengler nevezné. - Közben az új hatalom kizavart az iskolából s 1919-ben Pozsonyba mentem érettségizni. Néhány hónapig szabad voltam ott, először életemben (a nagyszombati gimnáziumban hat óra után tilos volt az uccára lépni) s átadtam magam a mozi mámorának. Elmúlt 1919 nyara is, s a világesemények, melyekről hallottam, hogy szörnyűek, nem jelentek meg a láthatáromon. Egyéni sírások viharzottak el, sok igyekezet roppant össze, sok irodalmi terv megfeneklett, sok vers sárgul a fiókomban, szép emlékkönyvbe másolva diákos írással, vagy elhalt vidéki folyóiratok lapjain. Egyéni időszak kezdődött életemben, a korszak, amit a legszívesebben a vitatkozások idejének nevezek. Olyan voltam, mint a fiatal kutya, gyakorló és játékos kedvemben mindenbe belemartam, ami elém került.

- A nagy vitákon vettem először észre, hogy szakadás történt bennem: nem tudok fentartás nélkül elfogadni egyetlen tételt sem. A mélyben dolgozni kezdett a változás élményének hatása, s az új objektivitás, mint kérlelhetetlen zsiroszkóp, nem engedte, hogy az egyik, vagy a másik oldalra kilendüljek, egyenesen kellett járnom a szélsőségek között. Nehéz és fájdalmas feladat, de a külső körülmények megkönnyítették. Ekkor hagytam el Nagyszombatot, az egyetemre kerültem régi barátaimmal. Az első évben 1919 őszén Prágába. A rákövetkező évben Budapestre. Azután megint Prágába egy évre. Megint Budapestre egy évre. Közben fél évig Párisban voltam. Nos, elképzelheti, mi mindenen estem át Prágában. Ha az emigránsok, vagy a csehek szidták a magyarokat, rögtön megszólaltam: «nem egészen úgy van, az igazság a középúton van». Letorkoltak. Egyéves prágai tartózkodás után, amikor láttam és megismertem a cseh nemzetet, módszereit, erejét s végignéztem 1919 október 28-án a felszabadulás ünnepét, amelyet a város az új haza megszületésének első évfordulóján rendezett, Pesten nem tudtam már tévedésekből kiindulni, félreismerni a valóságot, lenéző, hamis adatokból rémmeséket és olcsó leszámolásokat kovácsolni, ezt nem tudtam, mert ismertem Prágát. Veszekedtem. Felháborított a tudattalanság könnyelmű ítélkezése, s éreztem, a felébredés e tévhitekből szerencsétlenségbe sodorhat. Talán az első egyetemi hallgató voltam Pesten, aki egy évig az új állam prágai egyetemére járt, engem lehetetlen volt félrevezetni. Irtózatos nyomásként nehezedett rám a magyar közvélemény, a sűrű, áttörhetetlen illúziók párája. Egyik barátommal különösen marakodtam; ő a magyar glóbusz pátoszát határtalan hévvel képviselte az én kétségbeesett dezilluzionáltságommal szemben. Földim volt, együtt jártunk a gimnáziumba, kispap lett. Nagy magyar. Az államfordulat után Esztergomba ment. Dörgő hangon bélyegzett meg, ha «megint butaságokat» állítottam. Egyszer, 1920-ban tehetetlenségemben azt javasoltam: ne vitatkozzunk többé, hanem fogadjunk. «Fogadjunk, hogy Európa mai rendje tizenöt év alatt nem változik meg», mondottam. Harsogó kacaj kísérte szavaimat, mintha hülye lettem volna. Ellenfeleim ötéves fogadást javasoltak, én kitartottam a tizenöt év mellett, végül megegyeztünk tiz üveg francia pezsgőben, rendes írást készítettünk s tanukkal aláirattuk a szerződést, míg barátom kacagott «együgyűségemen és naivságomon». A tizenöt év elmúlt, a fogadást megnyertem. A tiz üveg pezsgőt könnyen behajthatnám: a barátom itt van a közelben, nem Koltainak hívják már, hanem Kolecnek, nem pap, hanem tanár a szomszéd város cseh gimnáziumában és a legnagyobb magyarfaló. Én megmaradtam magyarnak. Nem haragszom rá, jóban vagyunk, nagyon okos fiú, szeretek vele közös szakunkról, a francia felvilágosodás irodalmáról beszélni. A nyereséget nem hajtom be.

Fritz nevetett. - Anekdóták.

- Érti, miért mondom el e kis esetet az életemből? Hadd lássa, mint született meg bennem az új ember, micsoda poklokon át gázoltam, amig eljutottam a célig. Az örökös viták, az örökös másságok tudatosították bennem az új mentalitást. Sehol sem értettek meg. Borzadva gondoltam ebben az időben arra, hogy különc vagyok, aki sehová sem tud beilleszkedni. Szoliter, kivert eb, hazátlan bitang az elvek világában. Elkeseredés fojtogatott, nem tudtam hová, merre menjek, s voltak pillanatok, amikor revideálni kívántam gondolataimat, lelki erőszakkal valamit elfogadni, valahová bevágódni, csak ne éljek egyedül. Nagyon fájt egyedül lenni. - De gyakran hazaérkeztem Nagyszombatba, minden nyáron két-három hónapra az egyetemről, télen egy-két hónapra, s mint Anteus az anyaföldből, itt új erőt merítettem. Eb ura fakó, gondoltam, vagyok, aki vagyok, az ottani emberek tetszenek és megfelelnek, «trnavcsan» vagyok. Hovatartozás-érzésem ebben az időben lokálpatriotizmussá sűrűsödött, s néha már nem is akartam az egyetemre menni, hanem köpni egyet a világra, amely nem ért meg s hazamenni inni ebbe a kávéházba, ahol most ülünk. S hogy legyen mit inni: bort termelni menni Szuharára a szőlőnkbe, élni mint a parasztok.

Fritz Simmel ismét nevetett.

- Nagyon szerettem Nagyszombatot, amikor a gimnázium után elkerültem a városból. De felejteni akartam. Egyedül lenni. Magam is azt gondoltam, bolond vagyok sehová be nem illő gondolataimmal, sem Pestre, ahol kinevettek, vagy hazaárulónak tartottak, sem Prágába, ahol soviniszta magyar hirében állottam, sem a jobboldalra, ahol forradalmár voltam, sem a baloldalra, ahol reakciós. E nehéz pillanatokban váratlan fordulat történt életemben. Az egyetemeken, a vakációkon sok szlovenszkói magyar fiúval jöttem össze, velem egykorúakkal s csodálkozva vettem észre, hogy ki sem kell nyitni a számat, s ezek mintha ledarálnák azt, amit én érzek és gondolok. Egyre többen, egyre határozottabban. Nyugtalanul kutatni kezdtem, hogy miért. Keresem a szlovenszkóiakat, s amint megütöttem közöttük a hangvillát, visszhang érkezett. Csupa asszonánsz, csupa rím, csupa rezonancia, valóságos hangverseny. Egy év mulva már boldogan ordítani szerettem volna: nem vagyok egyedül, nem vagyok egyedül! A környezetem s azok, akik hasonló fiatal élményeken estek át, mint én, hozzám tartoznak, egyre többen. Először 1922-ben írtam le ilyesfélét a naplómban: «van valami közös bennünk, szlovenszkói magyar fiatalokban, másként érzünk és másként gondolkozunk, mint az öregek, mert fiatalságunk élményei, a nagy változás, a más környezet, a más lehetőségek, a más társadalmi és szociális rend, a mult nemismerése, a más iskola s az új elvek új mentalitás-félét teremtettek bennünk, s azt hisszük, új formánk jobb magyar lesz, mint az eddigi volt, dezilluzionált és gyakorlati, amelyből az összmagyarságnak haszna lehet. Ha felállítjuk a magyar diagnózist, teljesítjük missziónkat és megnyerjük a többi magyart indogermán és egészséges életünknek, győzni fogunk».

- Nagyon helyes, most gyerünk ebédelni - mondotta Fritz Simmel. Behúzott nyakkal siettem utána a szitáló esőben.