Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 2. szám · / · SZVATKÓ PÁL: A VÁLTOZÁS ÉLMÉNYE

SZVATKÓ PÁL: A VÁLTOZÁS ÉLMÉNYE
II.

- Nagyszombatban születtem a század elején - kezdtem halkan. - Neveltek, nevelgettek. Jó katolikus úrifiú voltam. Az anyanyelvem magyar, tényleg anyám akarta így, különben talán németül tanultam volna, mint sok más polgár a városunkban. Franciául csevegtem és keservesen ütöttem a zongora billentyűit, amíg a fiúk kint rugdalóztak. Jól nevelt, gyenge polgári kölyök voltam s matrózgallérral értem a gimnáziumig. Tanáraim, alföldi és dunántúli magyar papok, szidtak bennünket, benszülötteket, mert a város lagymatag volt, nyárspolgáriasan epikureista és sohasem égett magyaros módon a hazáért. A polgárok negyvennyolc óta állítólag két kokárdát őriztek pénzszekrényeikben, egy fekete-sárgát s egy piros-fehér-zöldet, s azt használták, ami éppen kellett. - A tanárok rajtunk álltak bosszút, e silány polgárok csemetéin és gúnnyal kínoztak. De én visszamartam, s lettem valaki az osztályban. Nem tanultam, gúnyosan feleseltem, de tudtam, s a város első orvosának fiával különben is nehéz volt elbánni. A fiúk, akik kezdetben kinevettek, ötödikben megszerettek, mert renitenssé váltam, nem paraszti, vagy proletár erő-renitenssé, hanem úri, elkényeztetett, fínomruhás ész-ellenszegűlővé.

- Miért mondja ezt el?

Nem hagytam szóhoz jutni a lényegre kíváncsi ujságírót.

- Ez is fontos. A következmények miatt meg kell ismernie neveltetésem körét, amely nemzeti szempontból lanyha volt. Én soha sem hittem, hogy a magyar le fogja gázolni a világot. A háború alatt a németek nagyságát hirdettem, a fiúk majd megvertek érte. Közben átömlött rajtam iskolatársaim sokfélesége. Az osztályban voltak zsidók, egyelőre nem jelentettek problémát. Voltak szlovákok, nem vettem őket észre, mert magyarrá idomított látásommal nem tudtam, hogy ilyesmi is létezik. Voltak kispapok és kongreganisták. Én is kongreganista voltam. Isten határozta meg a pubertás aggodalmait. Voltak nagyszombati fiúk, szegények, gazdagok, kezdetben nem érdekeltek. De voltak a nemesi konviktusban messziről jött magyar gyerekek, tüzes csibészek, lusta urak, ezekhez szerettem volna eljutni. Nagyszombat nem érdekelt, azt hittem visszamaradt, de rendes kis magyar városka. A von Gott polgárfiú - szépapám mondása volt ez - nevelkedett és nem látott. Barátságok kristályosodtak ki az osztályban, hetedikben elértem a kívánt vezető szerepet, a négy legkülönb fiú, a legokosabb, a legszebb, a legerősebb és a legjobb tanuló elitbarátságot kötött és grasszált a folyosón. Így folyt az élet prevratig, az államfordulatig. Az ideálok, a gimnázium magyarjai eltüntek, a tanárok fogcsikorgatva menekültek, a kispapok kiugrottak, a helybeli fiúk bambán maradtak s nem tudták, mihez kezdjenek. Olyanok jöttek, akiknek létezésébe eddig nem avattak be. A cégtáblákat magyarról szlovákra cserélték, a régi lobogók helyébe újakat aggattak. Egyetlen csavarintásra más világ tárult elém. Néha rettenetes, fiús elkeseredés fojtogatott, de az élmény egyelőre túl mély és túl széles volt, tizenhét éves koromban nem foghattam fel, nem érthettem konzekvenciáit. Egyébként a politikai változásokkal párhuzamosan beköszöntött az idő, amikor a gimnázium fülledtségéből először vitt ki a felnőttek életének nyílt tengerére a szerelem.

- Ez is kell? - kérdezte ajkbiggyesztve Simmel.

- Ez is kell. Minden kell, minden. A kerékből egyetlen szög sem hullhat ki, ha gurulni akar, az életet bajos megítélni az összes adottság nélkül. Szeretném Szlovenszkót a női nélkül? Van férfifejlődés és férfivonzalom asszony nélkül? A szeretet nem a szerelem szűrőjén át keletkezik? Én is a szívemben kezdődöm és az agyamban érek véget, nem megfordítva. Baj volna, ha nem fűznének fínom szerelmek azokhoz a helyekhez, amelyek vannak számomra és amelyeket az életembe építettek. A színeket a nők csókolják a világra, a nagyanyák, az anyák, a nővérek, a lányok, az asszonyok, a démonok, nélkülük fakó és jelentéktelen lenne az egész. Ők hozzák a barátokat és az ellenségeket, a kedvet és a vágyat, ők teremtik a miliőt, a házat, a várost, a hazát. Ők jelentik az ősélményt, ők szabják meg az érdeklődés irányát. Társadalmi és műveltségi élményeim női hajszálakon függnek, ha volt nő, az élet áradt és apadt, ha nem volt, beszámíthatatlan maradtam.

- Freud - nevetett Fritz, s szemöldöke mögött falankszba merevült az ellenérvek légiója.

- Ha akarja, Freud. Mit bánom. Tények, tények! Az otthon akkor tágult, amikor az első lányok a családi házon kívüli helyeket az otthonnal egyenrangúvá, sőt kívánatosabbá tették. Megszületett a város élménye, a korzó a nőkkel, a sétatér az esti sétákkal, az idegen lakások, az első flörtök zugaival. Megszületett a nyarak szeretete, a nyaralók szeretete, Szuha szeretete, a város közelében lévő szőlőkerté, a természet tudatalatti szeretete. Holdfényben úszó nyári estéken ráztak át az első női rádióhullámok. Sablón. Persze hogy sablón, hisz hál' Istennek olyan ember vagyok, mint a többi. De ezek a sablónok kötnek Szlovenszkóhoz, ezek határozzák meg, hogy ebben a környezetben keresem létjogosultságomat. Amikor a háború véget ért, tizenhét éves voltam. Az elmult nyár végleg kiemelt a gyermekszobából, s a gimnázium mellékfoglalkozásnak számított. A tanárok kedves öregurakká vénültek. Az önképzőkört szégyeltem, a verseimet dugdostam, s törtem a fejemet, hogy lehetne fölényesen bánni a lányokkal. Társadalmi emberkapcsolatok: ekkor ébredtek e jóleső élmények, ezerkilencszáztizennyolc nyarán, jobb időt nem választhattam a világtörténelemben, szőlőkertek között, a zsibongó fiatal nyaralókkal töltött szuhai Rózsavölgyben, séták alatt, a patak füzeinél, zongorás délutánokon, a kőpadlós hosszú verandán, ahová a délután várva-várt ötórai napfénye, diófák levelei és fenyőgalyak között szűrődött át, mint egy holland festményre, tíz kilométerre a legközelebbi postától, meleg virágillattól fűszeres levegőben, a világháború legszörnyűbb idején. Háború? Depresszió? Ha a lányok kacagtak, kiegyensúlyozottnak éreztem a világrendet. A háborúra úgy néztem, mint a katicabogár szemlélhette a rekettyebokorról a katonák felvonulását. Egy ügyetlen mozdulatot a lányok előtt nagyobb csapásnak tartottam, mint a Bataille de Kaisert, amely akkor dühöngött valahol a horizontomon kívül. Így volt. A nyár, az utolsó magyar nyár, a szerelem rakétáinak pattogása közben múlt el. A nagy idő észrevétlenül. Emlékszem, a reggeltől estig énekelt sláger akkor egy dal volt, ami így kezdődött: «Te csak szeress, dalolj, nevess». Nekem akkor reális igazság: te csak szeress, - a többi mellékes.