Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 1. szám · / · KÜLFÖLD

Bálint György: ANDRÉ GIDE ÚJ KÖNYVE

Négy évtizeddel a «Nourritures Terrestres», az öröm és a felszabadulás nietzscheien ujjongó himnusza után jóval túl «az élet útjának felén», közel a hetvenedik esztendőhöz André Gide megírta ifjúkori könyvének folytatását és befejezését a «Nouvelles Nouritures»-t. Egy hét óta járok ezzel a kis könyvvel, zsebemben tartom és időnként előveszem, hogy találomra kinyitva, újra elolvassam valamelyik fejezetét. Azt hiszem sokan lesznek vele így, sokan találják meg benne azt a vígasztalást, amire valamennyiünknek szüksége van, ha végignézünk napjaink szellemi tájain. Az utas érezhet így, aki hosszú alagútból kiszabadulva napos mezőt lát maga körül, vagy a láthatáron megpillantja a tengert.

Miért rendkívüli ez a könyv, a lírai elmélkedő fejezeteknek e lazán összekapcsolt sorozata? Aki belenézett, nyomban érezheti szokatlan erejét és jelentőségét. Ez a könyv optimista. Szembefordul mindazzal, amit ma a polgári irodalom legjobbjai hirdetnek, tagadja a reménytelenséget és örömmel tekint a jövő felé. Szépnek találja az életet és kimeríthetetlennek az emberi lehetőségeket. Annakidején a «Nourritures Terrestres»-ben is a «földi táplálékokért» rajongott és kissé Zarathustra módjára és modorában hirdette az anyagi valóság szeretetét, a mozgás szépségét, az öröm öncélúságát és a feltételnélküli szabadságot. «Immoralista» korszakát élte és írta akkor Gide. Könyvét a bátrak, a kísérletezők, a kötelék-szaggatók bibliájának szánta. Szigorú erkölcsű protestáns családból származott és valóban prédikátori hévvel és hittel követelte mindannak ellenkezőjét, amit a protestáns prédikátorok követelnek: az egyén teljes felszabadulását a polgári erkölcs kötöttsége alól. Egész életműve ekörül forog és alapvető problémája mindig a szabadság és a rend ellentéte volt. Ez az ellentét mély és súlyos belső küzdelmeket okozott nála és ha művei általában mégsem tragikusak, ennek főképen az az oka, hogy lelkének dosztojevszkiji válságait szemléletének goethei fölényében és harmóniájában tudta mindig feloldani. A feloldás azonban még sokáig nem jelentett megoldást. Ez csak később jött meg, az utóbbi években. Már a «Caves du Vatican»-ban felismerte és könnyed-gunyoros modorban vallotta be a végzetes igazságot: nincs teljes felszabadulás, nem lehet minden kötöttség nélkül élni. Protos, a bizarr és kissé szürrealista rablóbanda okos vezére elmagyarázza Lafcadionak, az ifjú hősnek és magánlázadónak, hogy senkisem harcolhat elszigetelten a «pikkelyesbőrűek» csoportjának uralkodó hatalma és uralkodó erkölcse ellen. Valamilyen közösséghez mindenesetre csatlakozni kell: tartozni kell valahová, vállalni kell bizonyos kötelezettségeket, épen a felszabadulás érdekében. Később egyre jobban megérlelődik Gideben ez a felismerés, melynek fejlődését az utóbbi években kiadott naplójegyzetei jelzik a legélesebben. Az egyén szabadságának ügyét mindjobban azonosítja az elnyomott társadalmi osztályok felszabadulásának ügyével és 1933 tavaszán egy megrázó naplófejezetben jelenti be csatlakozását ezeknek az osztályoknak szellemi és politikai mozgalmához. A szabadság és a rend gyötrő ellentéte most megoldódik számára, megtalálja e két látszólagos ellenlábas alapvető egységét. Egy későbbi beszédében elmagyarázza, hogy azért lett szocialistává, mert individualista, úgy érzi, hogy az igazi individualizmust csak a kollektivizmus hozhatja meg. Belátja, hogy az emberek egyénisége csak akkor bontakozhatik ki tisztán és akadálytalanul, ha mindenki felszabadult az alól az anyagi és erkölcsi nyomás alól, mellyel a modern kapitalizmus a lelkekre nehezedik. Az egyénnek tehát össze kell forrnia a tömeggel, hogy azután valóban egyéniséggé válhasson. Mint «Perséphone» című drámai költeményében mondja:

«Il faut, pour qu'un printemps renaisse
Que le grain consente a mourir
Sous terre, afin qu'il reparaisse
En moisson d'or pour l'avenir.»

(Csak úgy születik újjá a tavasz, ha a mag vállalja a halált a föld alatt, hogy azután újjáéledjen a jövő aranyaratásában.)

Gide tehát végeredményben hű maradt önmagához: az élet szépségeit, az öröm teljességét követeli és hogy ezt elérhesse és mindenki számára elérhetővé tegye, átment a baloldalra. Ennek a szociális hedonizmusnak összefoglalása a «Nouvelles Nourritures». Mint az első «Nourritures» ez is exhortáció-jellegű. Abban egy Nathanael nevű képzelt ifjúhoz intézi intelmeit, ebben már csak «Camarade»-nak szólítja a tanítványt (így szólítják egymást a francia munkások). Eljövendő fiataloknak ír, eljövendő harcosoknak magyarázza, hogy milyen csodálatosan szép az élet. Könyve elején az örömről ír, mely minden élet igazi tartalma, «melyet gyümölcsnek nevezünk, ha nedvet ereszt és madárnak, ha énekel». «Minden állat egy-egy kötegnyi öröm», - írja máshol. Természet és öröm egyet jelent számára; természet és Isten, öröm és Isten ugyancsak egyet. «Ha a természetet néha Istennek nevezem, írja, ezt csak azért teszem, mert ez így egyszerűbb és mert ez bosszantja a theológusokat.» Szent hivatásának tekinti, hogy boldog legyen, mert aki boldoggá akarja tenni a közösséget, annak példát kell mutatnia a boldogságból. De elutasítja azt a boldogságot, mely a mások nyomorúságából és boldogtalanságából táplálkozik. Nem akar és nem tud mások rovására boldog lenni. «Megundorodtam minden kizárólagos jogtól» írja és elmondja, hogy jobb szereti a nyilvános parkokat, mint a legszebb elkerített kertet, és a drága, luxuskiadású könyvnél sokkal kedvesebb neki az a kötet, amit nem kell féltenie, amit sétára is magával vihet. «Ha én lennék az egyetlen, aki valamilyen műalkotásban gyönyörködhet, akkor, mennél szebb volna a mű, annál erősebben elnyomná örömömet a szomorúság».

Hisz az emberben és az emberi lehetőségekben. Elítéli azt a hamis szerénységet, mely azt állítja, hogy az emberi lélek csak isteni kinyilatkoztatás segítségével ismerhet fel nagy igazságokat. Az ember mindent elérhet, ha mer. «Ose devenir qui tu es» - kiáltja, merj azzá válni, aki vagy, bányászd ki magadból a benned lévő új embert. «Csodálatos lehetőségek vannak minden élőlényben. Győzd meg magad erődről és fiatalságodról. Ismételd szakadatlanul: csak rajtam áll!» Nyugtalanságot követel, elégedetlenséget és kitartást. És folytonos fejlődést. Elutasítja a túlzott önelemzést. Ha a hernyó minden erejét arra fordítaná, hogy «megismerje önmagát», sohasem fejlődne pillangóvá.

Az utolsó oldalakon az elmélkedő hang ércessé válik, mintha szózatot hirdetne.

«Emelkedjetek fel, lehajtott homlokok! Sírokra függesztett tekintetek, emelkedjetek! De ne az üres égbolt felé, hanem a föld horizontja felé... E hullaszagú tájról arra röpítsen reményed. Ne tartson vissza a mult szeretete. A jövő felé rohanj. Ne az álmokba vidd át a költészetet, a valóságban találd meg. És ha még nem volna benne, vidd bele... Szeretném... ha kezed és ajkad felé nyujtaná gyümölcsét minden fa... Ha végre a szeretet tölthetné el a szívedet, a gyűlölség és irígység helyett. Ha átadhatnád végre magadat a levegő minden simogatásának, a napsugárnak, a boldogság hívásának.»

«Ne áldozz a bálványoknak» - ezzel a kiáltással fejeződik be a könyv. Az európai szellemi élet mai pesszimizmus-koncertjének szomorú hangzavarába hasít bele Gide hangja, büszkén, ércesen és vigasztalón.