Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 1. szám · / · FIGYELŐ · / · Fejtő Ferenc
Lélektani tanulmánynak, ha hosszadalmas is, mindenesetre érdekes és tanulságos a könyv. Lawrence élete a «személyiség meghasadásának» tipikus esete. Buddháról mondja egy régi legenda, hogy egyik útjában ezer híddal találkozott s mind az ezer híd kérte, menjen át rajta. És a figyelmes és gyengéd Buddha, hogy meg ne sértse egyiket sem, ezer részre hasadt s úgy ment át mindegyik hídon. Lawrence nem gyengédségből, hanem gyengeségből szakadt szét részekre: az írni akaróra, a kalandorra, az arabra, az angolra, hogy megfeleljen azoknak a követelményeknek, amelyeket maga vagy mások állítottak neki. «A rabszolgaság a beteg lelkek mély büszkesége» - mondja legszebb mondatában...
Ez a négy lélek bizarrul váltja fel egymást az események során. «Odaadói szolgái a szabadságnak» - mondja magáról s társairól - s néhány sorral odébb kalandor énje azzal kérkedik, hogy «vér mindig volt a kezünkön; erre fel voltunk jogosítva». Az egyik oldalon megkorbácsoltat embereket, a másik oldalon a sznob intellektüell ábrándozásával írja: «Számomra a mennyország egy magányos puha karosszék lett volna, egy könyvespolc és a tökéletes költők fínom bőrbe kötve, vastag papírra nyomatva.» Vadul lövöldöz egy csatában s mikor a teve kiveti a nyeregből s a halál veszélye fenyegeti, állítólag verset recitál magában, a földön heverve. De már a következő oldalon foglyot vallat «durván bántam vele, az új fájdalommal valami félértelmet vertem bele.» S mily cinikusan büszkélkedik azzal, hogy szeszélyében, ok nélkül is csatába bocsátkozott s fölöslegesen 30 ember halálát okozta - máskor meg megakadályozza a csatát, mely «az összes törökök lemészárlását jelentette volna. Én nem nagyon bánkódtam volna miattuk, de jobb lett volna, ha nem kell őket megölni, már csak azért is, hogy megkíméljük magunkat attól a szenvedéstől, amit ennek látása jelent.»...
Nem jó katona sem. Mert ha jó katona, akkor öljön, nem, mert kedve tartja, hanem, mert kell, érzelgés, cinizmus, büszkeség és bűntudat nélkül, mesterségből, gépiesen. De mert civil szempontjai vannak, méltán hívja ki egész civil méltatlankodásunkat és felháborodásunkat.
A másik antithézis benne az arab és angol. «Az éveken át tartó erőfeszítés, az arabok ruháiban élni és utánozni lelki alapelveiket, kivetkőztetett angol mivoltomból és új szemmel láttatta velem a Nyugatot és konvencióit, teljesen lerombolta őket előttem. Egyúttal azonban nem tudtam őszintén magamra venni az új bőrt: ez csak affektálás volt. Az ember könnyen hitetlenné tehető, de aztán aligha téríthető meg egy másik hitre» - írja. Helyzete valóban nehéz volt és kétségbeejtő, ha ugyan az egészet nem később találta csak ki, hogy rejtélyesebbé és irodalmibbá tegye szolgálatait. Az angol kormány küldte ki az arab felkelés megfigyelésére és gerjesztésére a törökök ellen. Lawrence rokonszenvezett az arab üggyel, de tudta, hogy titokban Franciaország, Oroszország és Anglia már megegyezett abban, hogy a győzelem után Arábia egy részét annektálják, más részét befolyási szférákra osztják. Az arab szabadság és függetlenség ígérete csak raffinált trükk volt részükről, a törökök s a Központi Hatalmak gyöngítésére. «Ha becsületes tanácsadó vagyok, hazaküldtem volna az embereimet... állandóan és keservesen szégyenkeztem... Bosszúból megfogadtam, hogy az arab fölkelést saját sikerének eszközévé teszem.» Az egész könyvet kitölti ez a viaskodás «becsületesség és loyalitás» között. Beleéli magát a kémszerepbe: «igyekeztem kitapintani nézeteik pulzusát». Az arab szabadságot, mint jó angol, alárendeli s eszközül tekinti az Impérium céljainak szolgálatában. Máskor teljesen az arab szempontot teszi magáévá, ismét máskor meg szinte élvezettel űzi a becstelen kettős játékot: «Nem magyarázhattam meg Allenbynek az egész arab helyzetet és Feiszalnak sem leplezhettem le a teljes angol tervet». A győzelmes felkelés végén állítólag mégis leleplezi az arab fővezér előtt az angol tervet s a konferenciákon is az arabok mellett kardoskodik.
Érthető, hogy nehéz volt néki tiszta angolnak maradnia az arabok között. Ezek harcában, mint minden nemzeti szabadságharcban, volt valami megrendítő, ami oldalukra kellett hogy állítsa a kémet is. Lawrence mesél egy ilyen epizódot, mikor az egyik arab főember a zsivajgó tábort mutatja meg neki és félig szomorkásan mondta: «Nem vagyunk már arabok, Nép vagyunk». Ezek a vérbosszús, zsákmányéhes beduinok először hagyják el törzsi birtokaik területét, hogy valami törzsfeletti célért harcoljanak, amelyet alig értenek s amelyet csak Feiszal s más megszállottak szavainak varázsán keresztül sejtenek. Ezek a bátor, aszkétikus, rettenthetetlen harcosok rossz katonák egyúttal - mint az abesszínekről is állítják -, mert fegyelmezhetetlenek. Külön harcmodort kell az olyanok számára kitalálni, akik egy csatát a kellős közepén abbahagynak s vereséget idéznek elő, mert egyszerűen visszavonulnak elfogyasztani délutáni kávéjukat, s utána ismét kezdenének harcolni, nem törődve a sztratégia legelemibb törvényeivel! Ezek az arabok értetlenül s irtózva látjuk az angol katonák közt a tiszt és a közlegény nagy külömbségét: náluk csak az lehet főember, aki velük él és a legkülönb köztük testi erőre s szellemre. Az ősi demokrácia kultikus szertartásokkal jár: Lawrence egyszer, táborozáskor zajt hall: «megláttam a sűrű ágakon át a lobogó lángok erős fényét, a lángon és füstön áthallatszott a dalok ritmusa, összehangolva a tenyerek tapsolásával és a törzsi kórus mély zengése... Sakir (a főnök) kiegyenesedve és egyedül a kör közepén táncolt az énekükre... Éneklés közben hátravetette fejét és minden frázis végén felemelte kezeit...»
Két úrnak sem lehet, négy úrnak még úgysem lehet egyszerre szolgálni. Lawrence nem volt se író, se katona, se angol, se arab. De az impériumok, úgy látszik, a hasonlókban találják meg a legalkalmasabb eszközöket. A pénznek sincs szaga s a világbirodalmaknak sincs szaguk. Arabok, akik olvassák e könyvet, bizonyára sajnálkoznak és szégyenkeznek, hogy szabadságharcukat egy darabig ilyen kéz irányította. Semmi, de semmi rokonszenvet nem érezhet az európai olvasó sem ezzel az emberrel szemben, aki különböző életstílusoknak és erkölcsi céloknak zagyva, beteg és erkölcstelen keveréke volt, az irodalom iránt még annyi érzékkel sem rendelkezett, mint egy átlagmemoáríró közéleti férfiú s kinek egyébként is majdnem mindig kétségbevonható, nagyképűséggel elegyített őszintesége nem érte meg a fáradtságot.