Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 1. szám · / · FIGYELŐ · / · Fejtő Ferenc: A NÉGYLELKŰ EMBER

Fejtő Ferenc: A NÉGYLELKŰ EMBER
Lawrence: A bölcsesség hét pillére - (Schöpflin Aladár fordítása)
1.

«Korunknak talán legnagyobb», de mindenesetre egyik legvastagabb könyvétől, melynek szerzője, Lawrence ezredes, azt a különös címet adta: A bölcseség hét pillére: több kérdésre várhatunk feleletet. Először is arra a kérdésre, hogyan fér össze egy testben s egy lélekben egyfelől az író, a stilizálás és írás tiszteletreméltó rögeszméjének a hordozója - s másfelől a XX-ik századnak vitathatatlanul egyik leghírhedtebb kéme, az arab fölkelés agent provocateur-e, az Intelligence Service legmegbízhatóbb kalandora? Hogyan fér össze a Homeros-fordító Lawrence és Lawrence, a cinikus katona, sztratéga, az angol Impérium jellegzetes conquistadora? Hogyan fér össze az ábrázoló, akinek hivatásához tartozik a gyöngédség és szeretet legalább tárgyai iránt, az irodalmat fűtő, önző és önzetlen Erosz embere azzal a machiavellistával, akiben az absztrakt és igaz politika szelleme él, annak a politikának szelleme, amely mindenben és mindenkiben csak eszközt lát és láttat céljai felé, akinek bűne az író erénye: a humanitás?

Mindenesetre, a könyv elolvasása alapján, bizonyos túlzás azt állítani Lawrence-ról, amit a politikai és irodalmi ítéleteiben úgylátszik szenilisen megbízhatatlanná vált Shaw hirdetett róla, hogy t. i.: író. Véletlenül éppen Márai Vallomásainak második kötetét olvastam a Lawrence könyve előtt s megvallom, izgalommal olvastam ezt az írást, amelyben alig van «esemény» s semmiesetre sincs oly nagy esemény, mint Lawrence-ében: egy nemzet ébredése és szabadságharca, a legnagyobb epikus téma! A két könyv kontrasztja magától kinálkozó alkalom arra, hogy eldöntse az ember: igaza van-e Márainak, hogy «az írás életmód», hogy az író élete az írásnak s nem az életnek való szolgálat, - hogy nem a dús élmény-anyag miatt, legfeljebb annak ellenére válik valaki íróvá? Azt hiszem, Márainak van igaza. Vagy helyesebben: több igaza. Az élmény, még írásba foglalva is, csak nyersanyag, feldolgozásra váró, művészeten és irodalmon kívüli halmaz, - ha az írást - mint Lawrence esetében - nem fűti át a teremtés izgalma, nem gyúrja át a formaérzés és forma-akarat, ha nem emeli ki a művészi ösztön a valóság síkjából egy más síkba, amely annak «égi mása.» Lawrencenak nincs stílusa, egész kétkötetes műve bizonyíték amellett, hogy az írás és irodalom: kettő, Lawrence nem író.

S milyen kár, hogy nem író! Mennyi érdekes arcot villant fel - rosszul, mennyi hibásan exponált vagy hibásan előhívott esemény és lélek korcs körvonala, elvetélt képe vonul el előttünk az olvasás folyamán! Maga az egész: mily pompás modern eposz lehetett volna, a Musa Dagh diadalmas ellenpárja, egy nyers, fiatal nép szabadságra tántorgása és törhetetlen útja a győzelem felé! S hány epizódként elhullajtott «téma», amelyek közül az egyik, Daudnak és Faranzsnak, a két arab fickónak története még így nyersen, kompozició nélkül is megdöbbent a maga szépségével. Lawrence két gárdistája ők, csintalan, bőrükbe nem férő falurosszák, ágaskodó himarabok, egymás szeretői: és Daud halála után barátja elfonnyad, elsápad, aki mindig énekelve ficánkolt, elcsöndesedve bujkál, a halált keresi s meg is találja. Némely részleten, mint a fogságbaesés történetén, amely a török «katonanevelés» obszcén kegyetlenségét mutatja be s szinte antimilitarista propaganda a maga kommentárnélküli, fagyos realizmusával - alig hiányzik néhány simítás, de az hiányzik nagyon...

Talán igazságtalan azt mondani, egyszerűen, fenntartás nélkül, hogy Lawrence nem író. Majdnem író: ez helyesebb. Majdnem életmódja az írás, de mindenesetre törvényének érezte, amelynek engedelmeskedett s kalandos, kényelmetlen portyázásai közben szorgalmasan rótta napról-napra jegyzeteit. Majdnem sajnálatraméltó az a tévedése, hogy magát elsősorban írónak hitte s csak másodsorban aktív kémnek s provokátornak. Egy másik életformának hódolt, más életmódnak, mint ami adatott és megfelelt néki. «Az a szerencsétlen eset történt velem - írja egyhelyt -, hogy cselekvő vezérré kellett lennem az arab felkelésben; kész anyag, eposz lehetett volna ez egy céltudatos szem és kéz részére, nekem mindössze (!) irodalmi kifejezésre nyitott utat.» Milyen tünetszerű ez az egész sors! Hiszen az egész európai irodalom krízisének egyik főpontja, hogy az élmény és stílus kettészakadt, hogy a nagy és új témák, élmények, események dadogó, esetlen kifejezést nyernek s másfelől a stílus művészei az adott, kibányászott, szinte ad abszurdum kifejezett élményformák újszerű variálásában érzik csak magukat biztonságban! Gondoljunk csak Malrauxra, aki új és nagy eposzi tárgyhoz nyúlt Condition Humaine-jében, de az élményt és stílust csak keverni tudta, nem vegyíteni, a tiszta, egyszerű nyelvet követelő eposzi tárgyból komplikált roman psichologique-ot épített és kísérletének eredménye nem szintézis, hanem bűvészi pikantéria lett.

...Malraux-t nem akarom Lawrence-szel összehasonlítani. Malraux egy más életformából kinőtt stílussal nyúlt tárgyához, Lawrence egy ügyetlen krónikás stílustalanságával nyúlt hozzá. S mivel teljesítménye alapján nem tekinthető írónak, nem is mérhető az irodalom mértékével. Azoknak a tragikomikus úri dilettánsoknak sorából való ő, akiknek minden szenvedélye nyílt ajtókra talál s akik mégis az egyetlen zárt ajtón, az irodalom ajtaján kopogtatnak, reménytelenül. Szinte megható az a nagyképűség, ahogyan irodalmi tevékenységével, sportszerű rekordteljesítményével kérkedik: «A bevezetését Páris és Egyiptom között a Handley Page repülőgépen írtam meg». Repülőgépen! s erre bizonyára sorban szégyenkezhetünk valamennyien, akik még egy regényünket vagy bevezetésünket sem írtuk repülőgépen. S mily gyermekded naívsággal árulja el magát, amikor műve történetét meséli el! Három szövegben készült el a mű. Az első 250.000 szavat számlált s a readingi állomáson veszett el. A másodikat, amely - alle Achtung! - 400.000, («azaz négyszázezer») szóból állt, elégette, pedig szorgalmasan dolgozott rajta «néha sokezer szót megírva egy-egy hosszú nekirugaszkodás alatt». A harmadik szöveg, amelyet olvashatunk, 330.000 szóból áll! Az irodalmi értéknek egészen új mértéke az, amelyet Lawrence úgy látszik, proponálni szeretne s talán erre is a diabólikus Shaw beszélte rá, mint valószínüleg az irodalmi tehetségre. Egészen új távlatokat nyit meg előttünk, pompás új reklámlehetőségeket s mint kismozik régebben a film méterszámával csábították a nézőket: Szerelmi történet 5.000 méteren, - ó, gyönyörűség! - könyveink reklámjain is csak ez az egyszerű, de sokatmondó jellemrajz fityeghet majd: ennyi meg ennyi szó! s a nagy író helyét elfoglalja a szótávbajnok, ad majorem gloriae litterarum.

(Minden vastag könyv vastagságában van valami kihívás, az önzésnek és önhittségnek arrogáns foka. De a vastag könyv, akárcsak a vastag ember, lehet nehézsúlyú birkózó és izomtalan hájtömeg. Minden tisztelet az indokolt vastagságnak: de Lawrence ezt az egész könyvet veszteség nélkül megírhatta volna negyedrésznyi terjedelemmel. Úgy, ha irodalmonkívüli olvasmány is lett volna, nem lett volna - bosszantó olvasmány.)