Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 1. szám · / · FIGYELŐ

Hevesi András: EGY LITERARY GENTLEMAN
Szentkuthy Miklós: Az egyetlen metafora felé

Marcel Proust számtalan érdeme közül talán a legkisebb, hogy helyreállította az úri műkedvelő tekintélyét, a művelt, világot látott, tapasztalatokkal zsúfolt, szerelmi és társasági sikerekben gazdag világfiét, aki minden templomot és képtárat ismer, minden nagy színésznőt látott minden szerepben és anekdotákat tud mindegyiknek a magánéletéről, hírességek százait ismeri személyesen, a gazdaság, a politika és a diplomácia páncélszekrényeihez saját kulcsa van, élete egyetlen másodpercét sem hagyja kiaknázatlanul, minden szövetnek tudja a nevét, minden porcellánnak a márkáját, a pesti, bécsi és párisi házak meghitt ismerősei, régen halott gazdáikról tréfás történeteket mesél, a lélektani, történelmi és artisztikus valóságot könyvekből, szalonokban, találkahelyeken szívta magába, tapintása oly érzékeny, mint egy gobelin-szakértőé, ínye oly fínom, mint a Ritz főszakácsáé, minden érzékszervét kiművelte, mint a birkozó az izmait, a valóságból többet fejt ki, többet dolgoz fel, mint a közönséges halandó, minden légkörben otthonos, minden környezet etikettjét az idegeiben hordja, feszélyezettség nélkül beszélget a királyokkal, - csak egy környezetben mond csődöt, omlik össze siralmasan, - az írók között. Mindenkivel tud bánni, csak az írókkal nem; minden ajtó kitárul előtte, csak a lapszerkesztők üzennek ki, hogy nem érnek rá, csak az irodalom kócos világában árva és hontalan, vánnyadt, külvárosi novellaírónők összemosolyognak a háta mögött és lírai költők, akiknek az öntudata olyan sívár, mint egy takarítatlan hónapos szoba, megvetően legyintenek, ha szóba kerül a neve. Gyönyörűen berendezett koponyája, fínom tapintata és arányérzéke csak az irodalomba nem tud beleilleszkedni; ő, aki minden társaságbeli, szerelmi és politikai magatartásában, ha nem is egészséges átlagossággal, de legalább fölényesen és elegánsan viselkedik, az irodalomban komikus figura, félig ijesztő, félig kacagtató szörnyeteg. Reménytelenül házal mázsás kézirataival a kiadóknál, majd végül saját költségén adja ki a művét rendőri riporterek és operettversírók határtalan mulatságára. Igen, van valami nehezen meghatározható kapcsolat, lelki rokonság életbeli nagyvilágiság és művészi monstruozitás között; mintha az adaptáció mesterei anyagi kényszerűség hiányában egyedül az irodalomban tombolnák ki magányos, akadálytalanul tenyésző, alkalmazkodásra képtelen természetüket. Magyarországon nem ismeretlen a fínom műkedvelő típusa, amely a maga művelt és fényűző elszigeteltségében irígység és gúny tárgya, azt hiszem azonban, hogy még soha senki sem valósította meg ezt a típust olyan szertelen végletességgel, mint Szentkuthy Miklós. Míg elődei szerényen és alázatosan kopogtattak be, igyekeztek eltalálni a szerkesztők és kiadók ízlését, a maguk félszeg módján még a napi aktualitáshoz is megpróbáltak alkalmazkodni, borzalmas idomaikat szokványos ruhába próbálták öltöztetni, - Szentkuthy, aki már olvasta Proustot, öntudatos, emancipált szörny, szégyenkezés nélkül, szinte kihívóan emészthetetlen és ily módon ezt a típust a tökély legmagasabb fokára emelte. Egyelőre ez a szerepe, ez a nevezetessége a magyar irodalomban: a sok álruhás, szemérmes szörnyeteg után Szentkuthy az első tizenhárompróbás, fajtiszta szörny - és ezt a gúny árnyéka nélkül, komolyan és elismerően állapítom meg. Még megjelenésének időpontját is következetesen, a típus etikettjéhez híven választotta meg: tudniillik a legrosszabbkor. Ma, amikor a forradalmárok biedermeier formákba öltöztetik véres álmaikat, amikor a frivolitás és felelőtlenség megátalkodott harcosai is igyekeznek búcsút mondani az esztétikai anarchiának és ha másért nem, csupa jóízlésből rezignáltabb, szomorúbb csengést kölcsönöznek a hangjuknak, hogy ne keltsen botrányt a dezolált, szomorú országban, - mert a hajthatatlanság szép, amikor hősies, de csúf, amikor csak neveletlen, - Szentkuthy diadalmasan tombolja ki vaskosan fényűző, a maga highbrow mivoltában szinte melodrámaian rikító szeszélyeit, amelyek egyetlen más ember szeszélyeihez sem hasonlítanak, néha valódi, többnyire mókásan «link» erudícióját, úgy vájkál az idegen szavakban, mint a népies képzelet gazdag embere a drágaköveiben, egyszóval kiadósan bosszantó jelenség, mintha egyenesen azért jött volna a világra, hogy dühbe hozza embertársait.

Ezzel tulajdonkép be is fejezhetném a jellemzésemet, ha Szentkuthy Miklós unikum-voltához nem tartozna hozzá, hogy még a «szörnyeteg» kategóriába sem sorozható be teljesen, kritikai értelmével felül tud kerekedni magán, el tudja mosni monstrum-körvonalait, nagyvilágisága sem naív, önfeledt nagyvilágiság, hanem reflektált, lombikban előállított; idegen szavait és mondattöredékeit nem Széchényi mágnás-gráciájával használja, hanem filozopteri igyekezettel, bár tagadhatatlanul elegánsan; a kicsapongóan fényűző környezet, a pazar üvegház, ahol különös reflexióit tenyészti, nem egy nyilatkozata alapján talán nem is olyan fényűző; - mintha ez az ember szociális hátterét és gyökereit is maga állította volna elő, mintha az egész ember könyvek párosodásából született, könyveken nevelkedett volna, könyvekben laknék és könyveket étkezne, és mégis, mindennek ellenére meglepően élő jelenség. Mi teszi élővé? Két tulajdonsága: a neuraszténia és a mértéktelen becsvágy, ez a kettő teszi egyúttal szörnyeteggé is. Élete nagy álma a leltár, az érzelmi lexikon, amelynek minden egyes címszava magába foglalja a többit valamennyit; szeretne beszámolni a kéjeiről és számára minden szellemi tevékenység kéjérzettel jár; csak az olyan könyvek és tárgyak érdeklik, amelyek részegítőek; nem ismer átmeneti állapotot az euforia és a fásult unalom között. Szeretné megörökíteni a kicsapongásait és a mozdulatlanságát, valamennyit egyszerre, egy szuszra, nem anekdoták, hanem lényegábrázolás formájában, olyan módon, hogy valamennyi hibátlan kifejezése legyen egy bizonyos lelki árnyalatnak, de egyúttal önarckép is legyen, a saját változatlan lényének az ábrázolása. De ez nem minden: szeretné leltárba szedni a külső valóságot is konkréten, kézzelfoghatóan és szimbolikusan, szeretné megrajzolni élete állandó nagy díszleteit, kifejezni az évszakok mágiáját, a női utitársak törvényeit. Mindezt «cselekmény» nélkül filozófiai nyelven, minden feltétel nélkül, az olvasóval való minden közösség megtagadásával. Marslakók használatára. Mindebből kevés derül ki a könyvében, de az eredmény nem cáfol rá a szándékra; Szentkuthy második könyve nem kompromittáló, semmit sem bizonyít, de semmit sem dönt meg. Az öntudat minősége elsőrangú és a nyelvi-stiláris anyag a maga plasztikátlan, sejtelmes csobogásában nem díszíti, de nem is torzítja el ezt az öntudatot. Neuraszténiája néha nagyszerű trouvaille-okra csábítja: az unalom, a testi malaise egy-két páratlan ábrázolásával szolgál. Mikor a tárgy nem plasztikus, ő maga csaknem azzá válik: érdemes volna egész hosszában idézni, hogyan írja le szívettépő küzdelmét a tárgyakkal, amelyek eltorlaszolják szobája ablakát. Ezzel szemben a kötetben előforduló dráma- és novellatervekben egész hátborzongató idétlenségében jelenik meg a fényűző dilettáns; nem is ajánljuk Szentkuthynak, hogy térjen észre, javuljon meg, keresse a közönség kegyeit; az eredmény, azt hiszem, ijesztő volna. Próbálja inkább felszínre hozni saját világa tengerfenék-flóráját és faunáját. Különben is Magyarországon, ahol a fiatal irodalom oly sima, normális és okos, nagyon jól elkel egy szörnyeteg.