Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 1. szám · / · FIGYELŐ
Földinél a két szerelmes párviadala végül valami melancholikus összetörődésben oldódik fel. Szenes Piroska esetében az inkompatibilitások szakításra vezetnek s mind a két fél soha teljesen ki nem gyógyuló sebbel kerül ki a harcból. Igaz, hogy ez a két fél kezdettől fogva nagyobb távolságból, két külön, egymással érintkezni is alig tudó rétegből kerül össze. A leány proletár-sorban élő kisvárosi zsidó család gyermekeként kerül a budapesti egyetemre orvostanhallgatónak, a fiú ugyanabból a kisvárosból való előkelő keresztény család fia, szigorló orvos, tanársegéd az anatomián, nagy orvosi karrier várományosa. A szerelem a végzet ellenállhatatlanságával jön rájuk: már odahaza a kisvárosban, mikor még személyesen nem is ismerték egymást, valami öntudatlan vonzódás sodorta őket egymás felé s amint az egyetemen újra találkoztak, ez a vonzódás azonnal, robbanásszerűen vad szerelemmé lett bennük. Aztán néhány hónapon át a szerelem legmagasabb extázisában élnek, megismerik a legnagyobb gyönyört, amit az élet adni tud, de nem ismerik, nem ismerhetik meg a boldogság egyszerű nyugalmát. A leány érzékeny, gyanakvó, sérült, szüntelenül résen álló, makacs, nézeteiben megalkuvást nem ismerő, eszére gőgös zsidólány. Zsidósága miatti fogyatékossági érzését folyton nyilvántartják az egyetemi antiszemitaheccek sérelmei. Szocialista, nem ideológiából, hanem érzelemből; a szociális igazságtalanság láttára lázadása nem bír magával. A fiú osztályának igazi gyermeke, öntudatos, erélyes, magában mindig biztos, önmagából, a saját légköréből kilépni nem tud, tehetséges és világszemléletében korlátolt, a meglévő társadalmi helyzetet magától értetődőnek tekinti, ami szociális ösztöne van, az kizárólag a saját osztálya felé fordul, nem agresszív antiszemita, de úgy gondolkodik a zsidókról, mint a keresztény magyar úriemberek jobb része, idegenséggel és fölénnyel. Rettenetesen szeretik és időnként rettenetesen megkínozzák egymást. Amíg a szerelmüket élik, az extázisig menő örömöket adnak egymásnak, amint másról kezdenek beszélni, eltávolodnak egymástól, s mindig marad bennük valami keserű érzés. Különösen a lányban, mert ő szellemi struktúrájánál fogva az állandó bizonytalanság állapotában él, a szüntelen talajrengés izgalmában. A fiú a maga biztonságos fölény-érzésében könnyen átsiklik az olyan dolgokon, amikért a leány álmatlanul rágja a párnáját. Ő jóhiszeműen úgy képzeli, hogy a dologból, ha annak ideje elérkezik, házasság lesz, jóhiszeműsége inkább a biztosra várható akadályok komoly meggondolásának könnyed elhárítása, fajtájának kényelmes optimizmusa. A leány sohase tud a házasságban bízni, soha nem tud teljesen hinni s ha három napig nem látja a fiút, már halálra gyötri magát képtelen rémképekkel. Kettejük közül a lány éli intenzívebben a szerelmet is, a kínjait is.
A világ is közéjük lép. A fiú családja, amely megrémül a szegény zsidólánnyal való szerelemtől, a professzora, aki hozzá akarja adni a lányát, az egyetemi ifjúság közhangulata, mindaz a kényszer, amit az emberre a környezete gyakorol, mind ráomlik a szerelemre, az ingerültség köztük egyre nagyobb, a leány gőgje és érzékenysége kereken visszautasítja a fiúnak egy gyáva kompromisszumtervét, a szerelmi vágyódás a felháborodott idegeken keresztül dühös szavakkal fejeződik ki, a szakítás, amely kezdettől fogva a levegőben volt, jóvátehetetlenül bekövetkezik. A leány az elviselhetetlenségig szenved, de gőgösen tartja magát, csak későn, elkésve tesz egy félénk közeledési kísérletet, s a fiút, mikor az megpróbál visszatérni hozzá, végérvényesen elriasztja magától. Ebben a jelenetben világosodik meg, hogy a leányban dolgozó lélektani motívumok között ott van az öntudatlan mazochizmus is. Úgy szenved, hogy szinte már keresi a szenvedést. De jellemző reá, hogy az öngyilkosság gondolata legelviselhetetlenebb szenvedése közben sem férkőzik közel hozzá. A fiatalság szívós életereje - talán ez csapkodott ki szerelmének lobogásából is - lassan kigyógyítja. Egy rövid epizód egy zavaros forradalmár költővel, amelyet maga is zavarosan él át, amely a férfira sötét tragikummal végződik, - aztán, évek mulva, teljes lehiggadás, doktori diploma, elhelyezkedés, házasság egy arravaló férfival. Az írónő megadja hősnőjének, akit ennyire feltárt előttünk, azt az elégtételt, hogy közvetlen házassága előtt elhozza hozzá még egy utolsó látogatásra a fiút, aki ilyeneket mond neki: «Szeretem a feleségemet, el sem tudom képzelni az életet nélküle. Ám azért lehet, hogy így még tudnék szeretni mást is. De úgy, mint magát, senkit többé.» És megadja neki, tíz évi keserves kínszenvedés ellenértékéül, azt a filozófikus megnyugvást, hogy mindig ő maga maradt, egyetlen élete az övé volt.
Nő írta ezt a regényt nőről, talán ebből is érthető, hogy a leányban, szerelme közben, sohase támad erkölcsi gátlás. A napló formájú elbeszélésben, amely feltárja a napló írójának legtitkosabb gondolatait, egyetlen egyszer sem vetődik fel az a kérdés: odadobhatja-e magát egy leány ennyire minden tartózkodás nélkül a szerelem testi kapcsolatainak. Sőt mindjárt a napló elején csaknem provokáló módon elmondja, hogy az érettségi utáni szünidőben egy leendő kollégával, aki nem kap többé szerepet a naplóban, egyetlenegy alkalommal megszabadította magát leányságától. Igaz, olyanok a családi körülményei, hogy a társadalmi erkölcs nem jelent számára komoly akadályt, nincs félteni való pozíciója. Ahhoz az új leánytípushoz tartozik, amely - nálunk legalább - a háború után lépett az életbe s amely skrupulus nélkül él szabadságával és e mellett erkölcsileg ép és egészséges tud maradni. Ez a tipus tudtommal Szenes Piroska regényében lép először részletesen, kimélyítetten ábrázolva irodalmunkba.