Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 1. szám · / · FIGYELŐ

KARDOS LÁSZLÓ: GELLÉRI ANDOR ENDRE NOVELLÁI

1. A stílusegység kritériuma az esztétika egyik legidőtállóbb normájának tetszik, s a stílusvegyítés, stílustörés kirívó és ellenszenves művészbűnnek, végzetes gyöngeségnek, árulásnak számít. Bizonyos értelemben azonban ezt a normát is problematikussá tette az idő. A stílusegység kérdése sokkal bonyolultabb valami, semmint a laikus gondolná. Kétségtelen, hogy az egyugyanazon művön belül váltogatott világlátás: - azaz: stílus - a keresztbesugárzó, egymáson átderengő fénynyalábok olyan teljes és őserejű effektusait adhatja, amelyek a homogén stílus minden értékével gazdagok, s talán azon is túl: felsőbbrendű szintézist adnak. Ha van elütő látású szem, a naturalistáé és a meseköltőé bizonyára az. A nyers illúziótlanság világa az egyiké, a csupa-illuziók varázskertje a másiké. De ime, ez a kétfajta szem most egyetlen arcból ragyog elő. Gelléri Andor Endre a jobb szemével egyebet se lát, mint fenekedő mészároslegényeket, durva napszámosokat, facér munkásokat, nyomort, pincét, műhelyek gőzét - »naturát«; a balszemével pedig ezt az egész naturalista világot tündéri fátylakba látja, öltözteti, a levegőbe emeli s ott ringatja, mint egy mesét, egy álmot. A legérdekesebb stílusjelenség, stílusbravur ez. Primitív népek életérzésében, látásában van így együtt az érdes valóság s a képzelet arany játéka. E jellegzetes, erős és egyéni látás akkor is mélyen líraiakká közelítené a Gelléri novelláit, ha nem szólnának oly gyakran első személyben s nem számolnának be személyes élményekről.

2. Amit művel, az épen nem egyszerű dolog, s titkait ellesni nem csekély feladat. Brutális súlyok hirtelen könnyed, táncszerű remegésbe fognak, néma tárgyak halkan, rejtélyesen fölénekelnek, a fakó, szomorú bútoron lágy fény csusszan el, s a világ, ez a Gelléri-féle proletárvilág észrevétlenül, gyöngéden opalizálni kezd. S ha csodák nem is történnek, de csodák szagával, csodák ígéretével telik meg a különös színekben áramló levegő. A proletárvilág gyöngéden opalizálni kezd - írtam az imént. De senki se gondoljon érzelmes, ellágyult átfestésre. Nem hamis és regényes rátoldásról van itt szó, hanem egy költői »felfedezésről«: arról, hogy minden feketeség mélyén napos fények remegnek, s minden bús szegénység alján kincsek különös csilláma izzik.

Milyen emberekről ír Gelléri?

Egy szurtos csavargóról, aki lakás híján a Hűvösvölgy füvére viszi elsőnapos feleségét; egy rozzant koldusról, aki egy elhagyott telken nyomorult viskót lopkod és eszkábál össze magának; egy izomkolosszus kikötőmunkásról, aki megszakad a teher alatt; mázoló munkásokról, akik üvegszám vedelik a flóderozáshoz kapott sört és otromba ricsajt csapnak a műhelyben; szurkáló kőmíveslegényekről, akik egy hullát falaznak az épülő házba; a nyomortelep lakóiról, akiknek »tetvek, poloskák, svábok, bolhák lakják szőrerdőiket«; egy iskolakerülő lurkóról, aki baltával hasítja szét kispajtása fejét; egy berúgott, behemót kékfestőről, aki a folyóba fullad; egy kiéhezett proletár-hadról, amely gonosz, vad tréfával ront a haldokló gyárgondnokra; egy cselédről, aki megfojtja újszülöttjét és megtébolyodik; egy írástudatlan szegényről, akinek a fia is ötöst hoz az elemiből; egy kidobott boltilányról, aki rossz útra tér; egy bolondos perec-árusról, aki felakasztja magát; a bibliai Jonatánról, aki filiszteus óriásokat öldös, véresen és kedélyesen; és a bibliai királyról, aki frissen buggyantott tulokvérben melengeti kihülő testét.

Szörnyű, keresetten szörnyű panoptikum ez.

De...

A szurtos csavargó, aki a hűvösvölgyi nász felé villamosozik az esküvő alkonyatán, úgy szedte össze, tíz és húsz fillérenkint, magaszőrű barátaitól, a villamospénzt - kölcsönben, becsületszóra, mert hitestársát röstelte a Hármashatár-hegyre vinni, ahova különben járni szokott; a szemetes telken építkező koldus asszonyt is kap vityillójába, s mikor a telektulajdonos kidobatja őket, »úgy fordulnak vissza a grund végéről, mint Ádám és Éva a paradicsom kapujából«; a kikötőmunkás nem buta kényszerből szakad meg, hanem magas virtusból, egy toprongyos élet egyetlen presztizs-lehetőségének halálos védelmében; a sörös mázolók kijózanodnak a becstelen ricsaj után és angyalian polgári tisztességtudással ütnek helyre mindent; a kőmívesek egy ártatlanul gyilkosságba esett társukat mentik az áldozat befalazásával; a baltás elemista szerelemféltésből gyilkol, egy kékszemű leánykáért, aki csak a pajtása meséjében él; a részeg kékfestő apostoli eksztázisban megy a folyónak, az igazságért, a csodahittel, hogy átlábol a hullámokon; az idétlen tréfájú, dühödt farsangolók szelid és félszeg szeretetbe lágyulnak a haldokló ágya előtt; a tulokvérben melengetőző király a parittyás, hárfás kis Dávid - - - és így tovább, és így tovább.

Ezek a szörnyű alakok csillagokat hordoznak kócos hajuk alatt, keshedt rongyaik mögött, kicserzett markukban. Vaskos krumpli-orruk hegyén titkos kis Elm-lángok libegnek...

Minden Gelléri-novellának félreismerhetetlenül egyéni atmoszférája van: rezgő, finom gőzburok takar mindent, s mögötte édes és groteszk figurák élnek és halnak.

3. Gelléri Andor Endre írói tehetsége, úgy látszik, végzetesen a novellához van kötve. Eddig megjelent könyvei - A nagymosoda, Szomjas inasok, Hold-utca s a legújabb, a Kikötő - csupa novellát hoznak. A nagymosoda is, amely regényvoltában igazán csak - novellasornak becses.

A Gelléri novellája e műfaj különös, új változata. Gelléri előtt munka közben nem a mese hatásos alaprajza, nem egy teljessé érlelt hangulat, nem is egy tudós gonddal szétszálazott lélek vagy egy tökéletes plasztikájú jellem lebeg ideálképen. Azt a pillanatot hajszolja izgatottan és művész-erői minden megfeszítésével, mikor figuráiban, e rangtalan sár-emberekben, kigyullad az égi származás rejtelmes fénye, mikor hirtelen, egy különös szemvillanással, egy meghökkentő gesztussal - isten tudja mivel - önmagukon túl mutatnak, s azonkívül, hogy vannak, jelentenek is valamit. Minden jó Gelléri-novella bátor ívben emelkedik e pillanat ünnepi csúcsa felé, ahol az anyagon átüt a lélek, mindennek »értelme« lesz, szimbolum-sejtelmünk támad, és megoldottnak érzünk valamit.

4. Persze, nem minden útja sikerül. Gelléri »őstehetség«, ösztönös alkotó, aki lemond a rutin külső fegyelméről, biztosítékáról, racionális műfogásairól, amelyek a rossz szédület tétova pillanataiban oly szerencsésen segíthetik át a művészt a szakadékon. Ügyeset, símát sohasem alkot. Amit csinál, az vagy villan és csattan, vagy ormótlanul eldől, ügyefogyottan szétfolyik. Egy író alkati vonásait, tehetsége belső irányvonalait egy félresikerült darab gyakran tanulságosabban mutatja, mint a teljes, zárt remekek. Gelléri új kötetében a Tréfa, csillagok című elbeszélés ilyen tökéletlen, rosszul záró s eresztékein a műhely zugaiba is bepillantást kínáló munka. E darabjában minden baj utóléri az írót, ami művészetét - annak sajátos természete szerint - általában fenyegetheti. Közvetlen, bájosan vagy biztonsággal lompos előadásmódja itt erőtelen, elesett - az első három mondat sehogyan se áll értelmes szöveggé, egy nyelvtani vonzatot is eltorzít a pongyola könnyedség -, Gergelyke vámkezelő, a hős, hasztalan csetlik-botlik, fontoskodik és mélyül, a csillag, a Gelléri-hősök mesecsillaga, csak nem akar kigyulladni a homlokán, - s a régi adoma, amely végül az elbeszélés súlypontjába kerül, idegen és oktalan anyag marad az egészben. Ime: stilisztikai szigorúság, spontán fakadó, lélekkel terhes hősök s belülről induló, élményesen-saját történet az a hármas bástya, amely Gelléri művészetét a romlástól megóvja.