Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 1. szám

FIGYELŐ

ILLÉS ENDRE: KOMOR LÓ
Móricz Zsigmond új novellái - Athenaeum kiadás

A magyar regényből száz éve nem múlik valami makacs nyújtózás, a túlságosan magasra csavart láng ágaskodása: igazán fényleni sokszor csak kormozva tud. Más ugyan ez az erőfeszítés Eötvösnél és Keménynél, akik - nyelvi, kifejezésbeli, kompozíciós fogyatékosságaik ellenében is - a század legmagasabb csúcsaira akarták felgördíteni a magyar regényt. És más ma, amikor a magyar író - európai példáktól alig érintetten - a műfaj feladatai elől egy-egy epizódba menekül; a harc, elég méltatlanul, egy-két forróbb helyzetnek könyvvé duzzasztásáért folyik; pillanatokra felvillanó szikrázások kívánják nagy pusztai tűzvészek illúzióját kelteni. Ma a legmagasabb példával lehet csak védekezni a műfaj olcsósága ellen. Egy Babits Mihály vagy egy Kosztolányi Dezső végtelen kényessége és igényessége, s mint legutóbb az Erdélyben Móricz Zsigmond roppant feladatvállalása, azért oly alkura bírhatatlan, mert az assignata-sorsra jutott magyar regényt akarják megnemesíteni.

És amíg száz év alatt a magyar regény örökös várostrom, - elbeszélésünk megszállott falu. Almanachjaink és divatlapjaink óta a magyar elbeszéléstől idegen maradt mindenfajta láz. Novellánk a legkényelmesebb és legnyugodtabb közlési forma. Csendes lefelé ereszkedés szelíd lankán. A magyar elbeszélőt sohasem izgatta túlságosan a vágy, hogy csillagokba lőjje nyilát. Inkább alább adta, egyre alább. A terjedelmesebb beszélyből húsz év alatt kisebb sugarú, de ügyesebb és hatásosabb rajz lett. S újabb két évtized alatt - a kiegyezéstől a századvégig - a rajzból tárca. «Olyan mű, melynek terjedelme meg van szabva, mint a zsemlyének» - írta Gyulai Pál.

Móricz Zsigmond új novelláskötetében is találunk néhány fénylő és megígéző írást, - de hol van itt az a szándék, amelyben például csak az utolsó Móricz-regény, a Boldog ember fogant? Milyen megejtő szédület áradt abból a könyvből, a magyar létnek milyen felejthetetlen gazdagsága és bősége volt az a regény, különös, izgatott, telhetetlen optimizmus, amely éppen a gyökereiben vált váratlanul s az írást megmagasítóan kesernyéssé, - a Komor ló darabjai meg elbeszélések, azzal a kényelmes nyugalommal elbeszélések, amely a magyar termést annyira jellemzi.

Őszintén megvallom, valami elégedetlenség-féle van bennem ezzel az új Móricz-kötettel szemben. A legnemesebb és legtisztább elégedetlenség: miért nem csavarja Móricz magasabbra a magyar novella lángját? Inkább kormozzon az néha, de ágaskodjék és nyújtózzék szünetlenül. Miért nem tesz meghasonlottá és elégedetlenné mindannyiunkat a tökéletes példával? Ki kergessen neki a vizesároknak és a magas falnak, ha nem ő? Ki szégyenítse meg és hallgattassa el az ügyeskedőket? A magyar novella falain belül tőle várja ezt mindenki. Megtette ezt már a Hét krajcárral, és megtette a Barbárokkal. De magyar föld ez, - s itt minden nap új példára és új bizonyságra van szükség. A prédikátorok harca ez, akiknek minden beszédükkel újra kell kezdeni mindent.

Jó és szép kötet a Komor ló. De az egyes írások csak az erőt idézik, a formáló készséget, a biztos kezet, a leheletet, amely az agyagban kigyújtja a lelket. A tizenöt darab mégsem az a tizenöt példa, amelyre ma olyan nagy szükség volna. És amelynek csodáját Móricz Zsigmond annyira tudja.

De a mai magyar tájakról és életről olvashatunk itt megint néhány olyan helyzetjelentést, amelyek vázlatosan is - lélekzetállítóak. Sokszor az az érzésünk, hogy Magyarországot ma egyedül Móricz járja, ezeket a figurákat csak ő jegyzi fel a noteszébe, hírt csak ő ad róluk, - s megremegünk a távoli morajtól. Minden politikai és társadalomelméleti aktualitás nélkül az örök, s valamiképen mégis a keservesen mai szenvedés és nyomorúság torzója például az a pár oldal, amely egy falusi asszony három szülését idézi (Sok kínok asszonya), - vagy a megválthatatlan szegénység, korlátoltság, ostobaság és gyanakvás szimbóluma az unokája iskoláztatásáért pénzt kérő öreg magyar paraszt figurája (A stipendium). Lávadarabok ezek, amelyek még nem hültek ki, - forrók és égetnek. Idézik is - hűen és megrendítően - egy nagy lávaömlés lángoló patakjait és szikraesőjét. De ezeknek a kisebb írásoknak kötete mégsem maga a félelmetes látvány, csak utalás rá.

Az ilyen helyzetjelentések - bármilyen remek is akadt közöttük - műfaji igénytelenségükben gyakran és könnyen válnak riportszerűvé, azaz valóban adatokkal megtűzdelt jelentéssé (Ugorka és paradicsom, Gyerektelenek), vagy könnyed anekdotává (Disznótor). El kell-e újból mondanom ebből az alkalomból is, milyen remek elbeszélő Móricz? Milyen tökéletesen, milyen úri és írói mértéktartással mondja el anekdotáit? - s mennyire megdöbbent, amikor a publicista felvet egy problémát, amelyre egyelőre Istennél a megoldás? Mindezt Móricz tökéletesen tudja. S mindezt hiánytalanul tükrözi új kötete is.

Legkevésbé talán az a néhány nagyobb novella tetszett, amelynek balladaszerű szaggatottsága és lekerekítettsége a Barbárok ismétlése (Komor ló, Jégzajlás, Zsiványbecsület). A lélek - talán éppen az ismétlésben - nem tud itt átizzani; csak a történet bont szárnyat, nem a figurák; minden szín, szó, alak utalás egymás mellé kerül s inkább csak külsőségnek érezzük; végül pedig hiányérzés támad: elmaradt a belső átváltozás csodája.

De mindez mégsem kifogás. Ez a néhány sor inkább tisztelgés Móricz Zsigmond előtt, akitől elmondhatatlanul sokat kaptunk, s - telhetetlen követelődzők - annyi mindent várunk még. Nem kritika, - a legtöbbet-várás attól az írótól, aki mintha most ért volna meg az utolsó Vörösmarty-versek megrendüléséig, szilajságáig, gordonkahangjáig, akivel nem tudunk s nem is akarunk könnyen és gyorsan betelni.