Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 1. szám
Először két kis kezét látom, gyámoltalan
barna kislánykezek az asztalon.
Madarak finom csontja jut eszembe, nézem
magányos ujjait, szép csontváza lehet
gyöngéd és tökéletes, mint a csipke.
- Még most is sokszor álmodom róla,
hogy szoptatok - mondja lágy gyerekhanggal.
Nézem ajkán a valószínűtlen szavakat,
hangja kibontott fátyollal leng, de szája
mint dermedt rügy, dacos és tudatlan.
Álomban beszél és lelke többet tud,
mint mire kis teste emlékezik.
Szeme már árnyékos, barna ködökben úszik
szép tekintete. Már szenvedett, de még
nem élt. Keskeny vállaiból serdülők
fanyar varázsa árad. Még csupa épülő
sejt, ismeretlen ígéret. Derekán lefutó vonal
nem tudja, fiút rajzol? vagy leányt?
Két vékony karja bizonytalan -
szállni fog vele? vagy ölelni?
Még vár és készülődik. S az évek multával
lezárt titkai ijedten nyugtalanok.
Álmos, sáros, lapos kisváros
mindennel egyforma utcáin jár.
Otthon, nem tudom hogyan él.
Konyhában pepecsel, nagytakarít,
s olykor csöpp hangon riadtan énekel.
Vagy aranyos homlokát az ablaknak szorítva
nézi reménytelen az ólmos eget?
Már nagy lánya van, válláig ér.
Emlékszik rá, hogy egyszer rég testében
hordta s táplálta ijedt kis mellein.
Asszony, s felnőtt férfiak kézcsókkal
köszöntik. De könyörgő mosolya elárulja,
hogy sorsáról nem döntött még,
s nem tudja, mire felnő, melyik
álmából szeretne felébredni?