Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 1. szám
Eddig a tudományos módszerességgel megfogalmazott tételek; szabad talán néhány bíráló megjegyzést fűzni hozzájuk az esszéíró kevésbé módszeres, ha nem is kevésbé felelős álláspontjáról. Régi érzésem ugyanis, hogy a parasztkultúrákhoz közeledés legfőbb hibája a múlt századból ittmaradt értékelés, amely hajlandó kiemelni, sőt szembeállítani őket a magas kultúrákkal, amelyeknek pedig szerves részei és távoli analógiák, kikövetkeztetések útján rokonítani a primitiv, vagy történetelőtti népek világával, amelyekhez semmi közük, vagy legalább is nem sokkal több, mint az egyéni alkotások, a magasabbrendű kultúra atavisztikus visszaütéseinek. A primitivség fogalma különben a legújabb etnológiai vizsgálódásokban maguknál az ősi népeknél is revizióra szorult; nem a fejlődésük kezdetén, hanem végén álló törzseket látnak bennük, nem fiatalokat, hanem elaggottakat, merevült kultúrákat, bonyolult történeti élet végeredményét. Miért kellene a történeti folyamatosság alapvető szemléletét a mai parasztsággal szemben elejteni, vagy schematizáló, rosszabb esetben metafizikumba átjátszató fogalmak mellett háttérbe szorítani, amikor a parasztság élete épp olyan medre volt az európai szellem minden áramlatának, akár a polgárságé, vagy a főnemességé. Nincs magas- és parasztkultúra; csak egyféle kultúra van és volt, amelyet természetesen helyzete, képességei, sajátságai alapján különbözőképen tör meg minden egyes réteg, megadva így a színkép teljességét.
A mesterséges szétválasztást érzelmi, romantikus okok mellett főleg az okozta, hogy túlbecsülték a kultúramegvalósítás technikai különbségeit. A szóbeliség és az írásbeliség az egyik éles határvonal, amellyel nemcsak kétféle irodalmi jelenséget, hanem kétféle kultúrát is elválasztottak. Senkisem tagadhatja a szóbeli hagyományozásból folyó eltéréseket, ezeknek jórésze azonban általános lélektani igazság, az emlékezésből továbbadás tipikus tünetei és éppolyan alárendelt szerepet játszanak a népi szellemiség lényegének a megítélésénél, mint a festésnél az olajtechnika, vagy akár az írásműveknél a megírás tényének kétségtelenül számbajövő, de semmiesetre sem döntő kérdései. A
De más, alapvetőnek feltüntetett eltérések sem olyan élesek a valóságban. Az eredetiséghiányt a legnagyobb alkotásokban megtalálhatjuk, a motivumok vándorlása az írott irodalomban még erőteljesebb, mint az iratlanban, a névtelenséget a középkori magas kultúrára éppolyan jellemzőnek érezzük, mint a népi műveltségre. (Bár nagyon valószínű, hogy mindkét esetben a hiányos ismeret szolgáltatja a jellemző jegyet.) A legújabb fejlődés során a parasztművész és nótaszerző is szívesen megnevezi magát, egyéni alkotókedvét, amely a névhasználaton túl a lényeges, a múltban is híven mutatták éppen a változatok. A szóbeliség és névtelenség minden külsőségét megtaláljuk a magasabb rétegekben szájról-szájra adott adomákban és viccekben, amelyek közöttük pontosan ugyanolyan törvényszerűségek szerint terjednek, mint a parasztság műfajai. Nyilvánvaló, hogy itt is, ott is a szóbeli hagyományozás technikai követelményei érvényesülnek, amelyekből a hordozó szubsztrátum természetére nagyon keveset lehet következtetni.
Szempontunkból azonban lényegesebb a fordított jelenség; a parasztkultúra lényegében mindazokkal a szerkezeti, lélektani, értékbeli feltételekkel rendelkezik, mint a magas kultúra; a kettő között csak fokozati különbségek vannak. Részt vesz a maga módján a történelmi élet minden változásában, átveszi egyidejűleg vagy elkésetten a szellemi áramlatokat is (a késés sem egyedül az ő osztályrésze), más osztályokhoz hasonlóan önállóan reagál rájuk, kiválasztva magából mindig újra azt az elitet, amely fent és lent egyaránt egyedül kultúrateremtő és fenntartó. Szellemiségében megvalósítja a magyar lélek alapvető vonásait és az európai századok hagyományait. Nem kell
A színek felfejtése történeti, pszichológiai feladat. A polgárság vagy az arisztokrácia jellemzéséhez nélkülözhetetlennek érezzük kialakulásuk rajzát, a történelmi események alakította jellemmel, a kiemelkedő egyéniségekkel foglalkozást, akikben a tipus időnkint testet öltött, a parasztságnál hajlandók vagyunk mindent mellőzni és helyette általános jelzőkkel megelégedni. Többé-kevésbé mindnyájan hibásak vagyunk a parasztromantikában, amely az elemzés munkáját hangulattal próbálja pótolni, hol az eszményítés, hol egy szociális aláfestésű rémkép felé irányítva érzékeny idegzetünket. A két véglet között a néprajz tudományának kellene az egyensúlyt tartani, ha őt meg el nem sodorná az elvonatkozás vágya. A népi kategóriák és a népi jelszavak között egyre várat magára a népismeret.
A magyar parasztság sorsa és jelleme elválaszthatatlan a többi osztályok és az egész magyarság történeti sorsától és jellemétől. Nem külön csoda és nem csupán az egyetemes népinek megnyilvánulása. Szellemi képéhez hozzátartozik a foglalkozásmódból, földközelségből, totális szemléletből stb. adódó általános jelleg, de mindaz az esetlegesség is, amely ezeket időnkint áttöri, gyökeresen módosítja, a kifelé és felfelé törekvés áramlatai, az alkotókban öntudatosodás, a polgárságba felszívódás, az etnikus átalakulások és gazdasági kicserélődések, egyszóval a társadalom életének reájuk is érvényes jelenségei. Mindig megkeresve persze a különleges szöget, amellyel a jelenségeket magukhoz hajlítják; hiszen az elemzés izgalmát mindenben a változatok adják meg.
*
Ilyen szempontokra ügyelve, a közösségi szerkezetnél is észre kell vennünk, hogy nem immanens tulajdonsággal, hanem történeti fejleménnyel van dolgunk. A számbavett sajátságok a parasztság rendi állapotának jellemzői, bomlásuk a rendiségből a polgári kapitalista helyzetbe átlépés kísérő tünete. Természetes, hogy a jobbágyság megszüntetésével nem változott meg nyomban a jobbágyi sorsban éltek lelki összetétele és több nemzedéknek, valamint világformáló eseményeknek kellett elmúlnia, hogy a paraszti sorsváltozások lassú üteme meggyorsuljon és a felötlő válságjelek formájában közismertté váljon. A közösségi mult (mára áthagyományozott formájában) megint nem
Funck-Brentano az ancien régimeről szóló nagyszerű munkájában a francia forradalom előtti parasztságot nagyjában hasonló vonásokkal rajzolja meg, mint a mai kutatás a magyart. A család följebbvaló az egyénnél, a családfő uralkodik, rendelkezik a vagyonnal. Nemzedéki egyesülések, az ú. n.:
Walther Darré is, a német népi mozgalom elméleti és gyakorlati megalapozója, hirdeti az analógiát a parasztság és arisztokrácia között; a nemesség fogalmának és történeti szerepének jellemzéséből indul ki, hogy megkeresse az új nemesség feltételeit, a parasztságra mentve át mindazt, ami a német nemességben bevált. Évszázados fejlődésből elvont elveket, amilyenek a szolgálatra kötelező földbirtok, a
A francia történész és a német nemzetgazda tehát egyek a parasztság iránti rokonszenvben, még a rendiség nosztalgiájában is, de már a rendiség lényegéről eltér az ítéletük, még inkább felfogásuk a paraszti sors alakulásáról. Míg az első vérbeli történészként és megcáfolva a franciákra vétkül ráolvasott racionalizmust, csak a bomlást, a rendi kötelékek lazulásának elkerülhetetlen folyamatát látja, a másik a misztikus hivatkozások mögött annál erősebb mesterkéltséggel, valósággal laboratóriumi kisérletként próbálja a fejlődés irányát megváltoztatni. Kérdés, hogy a két szélsőséges, szemlélődő és forradalmi álláspont között nem lehet-e közvetítés?
A nagy vízválasztót a rendi és a polgárosuló parasztság között az új magyar néprajz is felismeri, de alig elemzi tovább és elmulasztja alkalmazni a közösség-szerkezet megértésében. Természetes, hogy a rendi korszak korántsem egységes és egymást felváltó fázisai határozták meg a részes osztályok lelki rétegeződését. Ezeket a rétegeket felásni, lenne a parasztság jellemzésének útja is, amit itt legföljebb csak sejtethetünk. Az utolsó Árpádházi királyok alatti szabad parasztokból jobbágyságba olvadás talán a legősibb állapot, amelynek vetületét elmosódó nyomaiban ma még megtalálhatjuk. Bizonyára ide, a középkor végének szellemi forrongására mutatnak vissza azok az irracionális ösztönök, amelyek magyarázatára felesleges történelem előtti okokhoz nyúlni. Huizinga a burgundi-francia kultúráról szólva, elragadó erővel idézi fel a középkor őszét, az élet izgalmas feszültségét, amely elsősorban a néptömegeket kapta magával, a folytonos harangozásoktól, a processziók, ünnepélyek, temetések, nyilvános kivégzések idegborzoló színjátékán keresztül a valóságba lépten-nyomon belejátszó csodákig. A felindulások, exaltált érzelemhullámok, félelmek és lelkesedések, csodás hiedelmek szövevénye mély nyomot kellett, hogy hagyjon a paraszti lelkületen. Mindez, bár kisebb mértékben, nálunk is megvolt. A prédikátorok, elsősorban az exaltált képzeletű franciskánusok hatását még nem mérték fel eléggé, pedig Kapisztrán Jánostól Temesvári Pelbártig sokan és döntően formálták a még fogékony és gyúrható magyar népi szellemet. (Márki Sándor még bizonytalanul emlegette, ami kétségtelen bizonyosság: «Lehet, hogy Temesvári Pelbártnak is van része a Dózsa-korabeli népszellem előkészítésében». Ugyanő más vonatkozásban idézi Taurinus humanista költő verses életrajzát Dózsa Györgyről, ahol a népvezér így szól magáról: «Jártas nem vagyok a tudományokban, nem is értek - (Már születésemnél fogva sem) a cifra beszédhez; - Elmondom mégis, ha reám hallgattok, amikre - Ifjúságomban tanítottak szerzetesek, kik - Csuklyákat felhúzva beszéltek a templomi székről.» Dózsa maga ugyan nem volt paraszti származású, de nem sokban különbözött tőlük és az őt ért hatások az alsóbb fokon még jobban érvényesültek). A vallásos túlzások sem hiányoztak, a flagellálásra is volt példa, a szigorú bőjtök egyik egyháztörténészünk szerint még a gazdaságot is befolyásolták a haltenyésztés rendkívüli kifejlődésével. A budai zsinat 1279-ben felhánytorgatja, hogy a nép még a templomban és temetőkben is táncol; ma már ismerjük e táncok exaltált jellegét. A meg-megújuló keresztes hadjáratok, a magyar szentek közvetlen legendái csak fokozhatták az irracionális hangulatot, amely a protestantizmus első korszakában sem vesztett erejéből, legfeljebb színeiben módosult. (Gondoljunk Bornemisza: «Ördögi kísértetek» c. művére).
Másik jellemző vonása a középkorvégi parasztságnak a migrációs hajlam; a «földhöz kötöttség» rendi tulajdonsága ekkor még nem alakult ki. Állandó áramlásban van királyi és káptalani birtokok között, mozgékony, hiszen a tulajdonképeni földmívelés mellett a különféle iparűzés is a hivatása és a gazdasági cselédségben egyformán jut szerephez a szántó-vető, kádár, ács, vincellér, halász stb. A szabad költözés eltiltása ezért érződött oly zsarnokinak, mert nemcsak egy fennálló jogrendszert, hanem egy erőteljes érzületet is megtámadott; az már azután a történelem sajátságos logikája, hogy az eltiltásból, mint ősi alapból, persze más befolyások érvényesülésével is, fejlődött ki a
Harmadik - örök - sajátsága már a korai jobbágynak: a ki- és fölfelé törekvés eredeti helyzetéből. Ahogy a tenger felszíne folytonosan párolog, úgy olvad át a magasabb osztályokkal és műveltséggel érintkező része állandó ütemben, a 13. századtól mindmáig a polgárságba. A felemelkedés a legkötöttebb korokban is szabadon érvényesül és a legközösségibb szellem uralma idején is egyéni, ha néha meg is gyorsul, vagy sűrűsödik a tempója. Koronként jellegzetes az átolvadás módja; a középkor végén az alsópapság szívja fel a parasztokat, legnagyobb részük ebből az osztályból kerül ki, a reformáció századától a tizennyolcadikig a tudós pálya, a tizenkilencedikben főleg az ipari foglalkozások és a hivatali élet alsó fokai. Mindez, különösen a papi és tudós lépcső, egy-egy aránylag kis számú elitet érint, de a parasztság zöme is a gyakori nemesítések, hadi és birtokeltolódások, a városok és mezővárosok állandó sugárzó ereje következtében (végeredményben a tanyarendszer is a város köré tapadás eredménye) szüntelenül változtatja térfogatát, minden erőltetés nélkül, a nemesi múltban is, mint a polgári jelenben,
A középkorból újkorba áthajlás nagyszerű időszaka alapozza meg a vallásos, babonás hiedelemvilág mellett a paraszti műveltség más rétegét is. Kéziratos feljegyzésekben a tizenhatodik századtól kezdve szaporodnak el a ráolvasások, házi receptek, füvészmegfigyelések; kétségtelenül népi eredetűek, ha magasabb használatra írták is össze őket (a mai füvesasszonyoknak szintén a gazdag polgárok a leghálásabb kliensei). Bennük csakúgy megnyilvánul a renaissance orvosi, természeti titkokat fürkésző kiváncsisága, mint ugyanakkor a magas kultúra anatómiai érdeklődésében, az elsokasodó botanikai könyvekben és magában a kertkultúrában, amely, amint ismeretes, főúri és paraszti kertet lényegében hasonlóvá formál. A legigazibb renaissance alkotása azonban a paraszti kultúrának: a nyelve. A prédikátorok írásaiból nem a népnyelv szól hozzánk, hanem csak az akkori nyelvi állapot, bő pazarlásával, nedvdús szavaival, bonyolultságával; a kódexek nyelve, amely pedig természetszerűleg szintén közel állott a népnyelvhez, jóval színtelenebb, az elkövetkező idők népiessége tömörebb, szófukarabb, egyszerűbb. Bornemisza vagy Pázmány népi elemeinek alig van köze Arany népi anyagához; a művészi és egyéni különbségen túl alapvető stilusváltozás ment végbe magában a paraszti nyelvben.
Csaknem teljesen tisztázatlan az a nagy befolyás, amellyel a második korszakalkotó fázis, a török idő hatott népünkre. Hogy a befolyás döntő volt, azt az a gyökeres és aránylag gyors változás mutatja, amely gazdálkodási módjában, a gabonatermelésre berendezkedéssel, konzervativizmusára rácáfolón végbement. De a földmívelés, kertészség, sőt étkezésmód változásai mellett, ugyanilyen lényegeseknek kellett lenniök a szellemi téren átadott hatásoknak, nemcsak a népi diszítőművészet, költészet, de a népi jellemvonások területén is. A flegmatikusabb, passzívabb keletiséget bizonyára ekkor öltötte fel, úgyanúgy mint nyelvének virágos elemeit, alázatossági formuláit, vagy székely góbéságának kacskaringóit. Ennyi, amit ma Takáts Sándor adalékai, Gragger vázlata és Szekfű útmutatása nyomán tudhatunk. Az első feladat úgyis a magas kultúrára és irodalmiságra gyakorolt hatás felmérése, az európai barokkot specifikusan magyarrá színező török beütés rajza; ennek ismeretében könnyebb lesz az ugyanazon törvényszerűségeknek engedő, csak természetesen még jobban kiszolgáltatott népi szellem átalakulását megérteni.
Harmadik korszak a tizennyolcadik század békés, közösségformáló szelleme, a nagyarányú telepítésekkel, amelyek maguk is közösségformálók, hiszen rajokban történnek és az idegen területre plántált együttest szorosan egymásra utalják. Az uralkodóosztály eddigi katonatipusában uralomra jutnak a birtokosnak, a földhöz kötött, gazdaságával törődő, rurális nemesnek a jellemző jegyei, úgy a nagybirtokos új arisztokráciában, amely a bécsi udvar vonzása ellenére sem vesztette el a földdel való kapcsolatát, (a birtokokon nagyszámban emelt kastélyok mutatják), mint még inkább a teljesen gazdálkodásnak élő középnemességben; velük lesz rurálisabb, bármilyen pleonazmusnak hat is ez, a parasztság is, egyre jobban a földmívelésre szorítva eredeti sokszínűbb tevékenységét, a falu zárt közösségébe, vagy a birtokok egymástól elszigetelt, magukban teljes gócaiban gyülve össze a régi szétfolyóbb állapotából. Ekkor alakulnak ki a parasztság táji különbségei is, amelyek az előző századok folyamán, talán a székelyeket kivéve alig számítottak, míg ezután egyre jelentősebbek lesznek. A sváb, szerb nemzetiségi szigetek, a kevert fajtájú, vagy vallású falvak belső éles határvonalai, a vagyoni eltolódások folytán egyre érezhetőbb, osztályon belüli rétegeződések mind a csoportéletet, csoportszellemet szolgálják.
A magas kultúrához hasonlóan az öneszmélés is erősödik az eddig öntudatlan népi tömegben. A belőle kilépő számos diák és a hozzá visszatérő pap, kántor, jegyző, apró nemes, a kialakuló falusi intelligencia, mintegy közvetítő rétegként ad át leszivárgott hatásokat, de ügyel fel az eddiginél élesebben az eredeti sajátságokra is. A könyvműveltség uralkodó szelleme elkapja az egyszerűbb lelket is; primitiv írású, műveletlen, iskolázatlan gyüjtőre valló verseskönyvek maradnak ránk a korból, jelezve, mily váratlan környezetben lép fel az írásbafoglalás, megörökítés magasabb ígénye. A tanult diák persze még nagyobb kedvvel hódol a divatnak, amelybe gyermekkora, származása emlékeit tudja belevinni. Bartha Dénes [*] a 18. századvégi diák dallamaiból és a hozzátartozó szövegekből vaskos kötetre valót tudott összeszedni, fárasztó munkával és tökéletes zenefilológiai apparátussal. Ezekben a diákmelodáriumokban, - amint értékes bevezetéséből megtudjuk, - a tisztán népies nóták, pl. Szép Ilona balladája mellett megtaláljuk a diákhumor latin-magyar tréfás verseit, az átvett barokk-rokokó dallam- és szövegformákat, 1800 után az új németes jambus verset, a «dall»-t, tarka együttesben újat, régit, kívülről jöttet és eredeti termést, tudákosat és primitivet, ami - úgylátszik - a mindenkori keresztmetszete a népi kultúrának.
(Bartha Dénes a különféleség miatt megtagadja tőle a népi jelleget; de hát csakugyan a szigorú elkülönítés helyes-e, amelyre a mai tudományos álláspont törekszik, vagy a régebbi sejtés, amely azon vegyesen tálalta, amit talált? Ma is a beszivárgott, romlott, régebbi, eredeti és műelemek együttese adja a pillanatnyi képet, az eredetit többnyire csak az időbeli távolság szépíti meg, hogy elfelejtjük hasonlóan gyanús eredetét; miért ne lenne népi mindaz, amit a nép, vagy legalább egy része magáévá tesz, ugyanolyan módon, mint a társadalom bármely más osztálya, illetőleg az osztály ható és hatást befogadó elitje).
A diákok névtelenül bocsátják közre a sokszáz szöveget és dallamot; nem érezték szerzőknek magukat, ha egyes darabok tőlük is származtak, csupán lelkiismeretes sáfároknak a rendelkezésükre álló anyag felett; a közösség megszólaltatóinak, amelynek életét, szellemét, ha egy fokkal magasabb síkon is, továbbélték. A régiségben ismerjük a feldolgozók között egy Heltai Gáspár nevét, kortársaik közül Pálóczi Horváth Ádámét, mert az első a humanista, a második a birtokos nemes kívülálló érdeklődésével figyelte és örökítette meg a népies anyagot. A diákok test voltak a testből, csoport a csoportból, a kollégium falai közé átmentett kis falu. Egyszerűen papirra vetették, amivel tele volt a fejük; nem kellett ellesniök semmit.
A tizenkilencedik század a politikai tudatot hozza meg és a földesúr-jobbágy viszonyában végsőnek hitt rendezésként a szakítást; a lelki szerkezetében már teljesen rendivé vált parasztságot megajándékozza a polgárosodás jogi előnyeivel. Hogy az új elemek torlódva, késve és elsietve, elnagyoltan, akárcsak az egész magyar társadalom kiegyezés utáni képében, hogyan szüremkednek bele az ellenálló paraszti szervezetbe, hogyan törik meg az ellentállást és hogy lép a parasztság ma a maga tipikusan polgári és kapitalista stádiumába, míg körülötte a kapitalizmus elöregedett, sőt friss ellenséges áramlatokat hívott önmaga kapitalizmus elöregedett, sőt friss ellenséges áramlatokat hívott önmaga ellen életbe és mindebből milyen szellemi, erkölcsi bonyodalmak támadnak, (bonyodalmak, de nem "romlás", ami csak a kortársi szó a gyökeres átalakulásra), ez már szemeink előtt lejátszódó dráma és éppen újságánál fogva nem vázlatot, hanem külön tanulmányok sorát érdemelné. Megint csak a fiatal néprajzosokra hárítható a feladat, hogy politikamentesen elemezzék ezt a változást, mint az előzőeket és a parasztság külső (történeti, gazdasági, stb.) életéhez, amit régibb és újabb összefoglalásokból már ismerünk, hozzáadják részletesen, gazdagon szellemi élettörténetét. Mert a szellemnek nemcsak tipológiai sajátságai vannak, amelyek lassankint általánosságokba vesznek, hanem története is, amely egyénit és a változatok mögötti belső egységnek, a visszahatások törvényszerűségének útján juttat el az igazi «immanenciáig».
[*]
[*]
[*]