Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 1. szám

GELLÉRI ANDOR ENDRE: UKRÁNOK KIVÉGZÉSE
A Nyugat pályázatán díjjal kitüntetett novella.

Most a két ukrán kivégzését akarom elmondani, úgy, ahogy az történt. Ezt a két ukránt, az egyik talán huszonegy, a másik huszonnégy éves, a statáriális bíróság elé utalták, mert összeesküvést szőttek az elnyomott ukránok felszabadítása érdekében.

Tegnap ragasztották ki a sarokra a statáriumot hirdető plakátot; nagy tömeg vette körül, melynek élén a zúgolódó Piták vitte a szót. Ő olvasta fel a hirdetmény szövegét: - Látod Morav, fordult egy púpos emberhez, - ne vágj engem pofon, mert aminő erős te vagy, a pofonodtól kimúlhatok. S akkor: halál!

- Aztán barátocskám -, rezzentett rá az utcai suszterra, aki ha felöntött a garatra, alaposan elnadrágolta a feleségét -, te se üsd, verd az ágyasodat, mert elmén, följelent és fölkötnek.

- Egyáltalán, emberek, semmit sem szabad mától kezdve csinálni! A köhögésért két évi áristom jár; ha valakinek egy úr társaságában morogni kezd a gyomra: tíz évi kényszermunka. Engem már hétfőn kötöznek, mert a három boldogult cár maskaráját kint hagytam és megcsunyultak az esőben.

Ekkor meglátott engem is ez a bátor és eszes fecsegő: - No te Károl, te se ellenkezz az atyáddal, mert fölköttet.

Összerázkódtam: honnan tudja ez a Piták, hogy én magamban folyton folyvást ellenkezem az atyámmal? S mint akit rajtakaptak, elsomfordáltam.

Mikor a hirdetményt néző tömeg eloszlott, újra visszasompolyogtam. A betűk eleinte összefolytak a szemem előtt; nehezen olvastam a szigorú szöveget, amely kötél általi halált ígért mindenre. Az utcánkból épp a minap fogtak el egy tolvajsága mellett is jámbor embert: Bilaskót. Szelid mesterember, csúnya sárga felesége van s rendkívül sok gyereke. Pincében laknak. Bilaskónak igazában szabóság a mestersége, de mivel kissé furcsa természetű: vevője alig akad. Ugyanis megtörténik, hogyha valakinek szépen elkészítette a holmiját s az illető egy cigarettát adott neki s szívből dícsérte a munkáját; rátukmálta fizetség nélkül a munkát, sőt elkísérte egészen az utcasarokig s elégedetten, felfujtan ment haza. Ha meg valami kis hibát mert felfedezni a rendelő és neki is rossz kedve volt, ollót ragadott s azzal kergette ki. Gyakran álldogáltam a pinceajtóban s el-elnéztem a sok nyüzsgő gyereket. Ott bujkáltak a szabópad alatt: kutyát-macskát játszottak, mezétláb futkostak öltögető atyjuk körül, aztán mindenféle bohó kérdést intéztek öregükhöz. S az rögvest abbahagyta a varrást, odahúzta magához elégült arccal a legkisebbiket, s olyan aranyosan locsogott vele, hogy nekem könny jött a szemembe. Atyámra gondoltam, akihez nem mertem sohase szólni, kérdezni tőle valamit: atyámhoz, aki azt akarta, hogy jégszívű legyek. Itt, gondoltam, mennyi a gyerek, ni most is, a fiú megy el s nincs nadrágszíjja: - Atya, - mondja, - te add ide a nadrágszíjjadat! - s én figyeltem, hogy mit szól hozzá a szabó, így beszélni egy apával... - Vedd, - mondta a szabó nevetve, - de vigyázz, mert szűk lesz neked!... Ennek a Bilaskónak persze kis duzzadt pocakja volt, a fiú meg sovány, mint a deszka.

El sem mondhatom, milyen szívvel tértem haza innen a szabótól, akinek pincéjében a nyomor átalakul macskává, simogatják s eljátszanak vele. Nálunk örökös, nagy sóhajtozás folyt a rossz élet miatt, fukarkodtunk, nem ehettünk húst anélkül, hogy drágaságát atyánk ne emlegesse. Idelent a pincében Bilaskó letett egy pfund kenyeret, aztán kék korsóban vizet s poharat melléje: - Na srápekok - mondta, - ebédeljetek!

- Má' megint víz van -, duzzogta a kicsike lány, a szabó kedvence.

- Hát aztán? - mondta az a fiú, aki minap atyja szijját vette kölcsön - ettől lesz kövér a Visztula is.

Bilaskó szívből kacagott ezen és odafordult hozzám: - No hát mit szól ehhez a tücsökhöz, fiatalúr? - Láttam, hogyan melegszik át a boldogságtól, amikor a rajkók nekiláttak a kenyérevésnek és a vízivásnak. Mennyi nevetés, mennyi huncutkodás... aztán a szabó közbeszól: - Gondoljatok anyátokra is.

- Gondolunk - zengték kórusba a gyerekek, - gondolunk mi magára is.

S láttam a szabót, minő örömmel veszi azt a darabka kenyeret, amit a kislánya nyújt neki...

Szóval ezt a Bilaskót is lecsukták mostan, mert már kenyérre se tellett neki s egyszerűen elment lopni. Először kért valamit a boltostól, az nem akarta odaadni, mert mint mondotta, nem ismeri őt... erre Bilaskó azt felelte, adjon neki, megfizeti majd... mire a kereskedő: hogy mért éppen őt választja ki koldulásra... és így tovább, míg csak Bilaskó dühbe nem jött és fejbe nem vágta az atyafit.

Bilaskóra gondoltam, amikor a statáriumról szóló hirdetményt végigolvastam... hátha még őt is felkötik.

Aznap - amikor a két ukrán a bíróság elé került, sárgás volt a reggel, újabb hóra kilátás - mintha lámpafény derengett volna mindenütt. Már korán megjelentek párosával a rendőrök. Némán lépkedtek a nehéz csizmákban; hatalmas bundájukban óriásoknak látszottak. Erre s arra pillantgattak: az egyik rám vetette a szemét s én elhúzódtam az ablaktól. Mikor újra kinéztem, atyámat láttam a rendőrök között, amint beszélt velük valamit; aztán Pitákot az utcán, aki igazában ukrán volt, akárcsak mink. Piták valahonnan előszedett egy fekete ruhát és egy öreg, kemény kalapot; arca, - amint kivettem - halálosan komoly volt s aggodalmaskodó. Az egész város izgalomban volt. A két ukrán mindent tagadott. Apám, aki itt élt Varsóban, maga is beszélt arról, hogy a lengyelek elnyomják az ukránokat; Piták sem átallotta ki-kijelenteni ezt, hiszen sínylett maga a lengyel szegénység is, hát még az ukrán nyomorultak, akik nem voltak kedvencei a mostani kormánynak. Én fiatal fejjel úgy fogtam fel a dolgot, hogy a statárium nemcsak az ukránok ellen irányul, hanem az itteni szegény nép megfélemlítését is célozza. Ugyanis városunkban fényes nappal rablók támadták meg a jobban öltözött embert; ez félős és ijesztő volt, de Piták tudott egy kifogást: az éhes embernek elmegy teljesen az esze.

Lehet - s éppen ezen a napon vettem a fejembe, hogy nem fogok enni máma. Kipróbálom magamban, hogyan megy el az éhes ember esze: hadd lássuk igaz-e?

Azzal a kifogással, hogy a tegnapi hurkától, ami atyám kedvenc étele volt, elrontottam a gyomromat, félretoltam a reggelit. Apám csak pislogott felém s az ujságját bújta. - Föl fogják kötni őket, hála Istennek, - mondotta a reggeli végén.

- Úgyis annyi a gond, a szegény népet csak szuronnyal lehet féken tartani s ezek még bujtogatják, lázítják őket.

- Héttől kezdve folyik a tanácskozás a bíróságon - folytatta, a rádió bejelenti délben az ítéletet.

Rám nézett.

- A taknyosok, - tette még hozzá.

Anyám, a feketehajú, eszes asszony csak hallgatott. Itta a kávéját, ő is rámnézett, vártam, hogy újra kínálni fog étellel, mert nem szerette, ha nem eszem, de most említést sem tett erről: csészéjére hajolt.

- Itt volt a Piták - szólalt meg végre is -, azt akarta, hogy mi ukránok fogjunk össze, térdenállva kérjük meg a bíróságot, hogy irgalmazzon ezeknek a szegény fiatalembereknek - és rámnézett ismét.

- Piták ide be ne tegye a lábát - csapott az asztalra apám, s olyan rettenetes volt, amikor ezt kiabálta.

- Elég nekem a saját kölyköm! - és fulladozva a dühtől elhallgatott, aztán felugrott.

Vérveres volt az arca, a szeme is vörös lett; én rá sem mertem nézni, a harag reszketett bennem. Mit akar tőlem, miért céloz rám? A szám majdnem kinyílt: hát igenis az ukránok el vannak nyomva, igenis - fel akartam állni, rettenetes erővel - azokat nem fogják kivégezni!

De csakhamar átláttam, hogy mindez csak szó, hiú ellenkezés: egy szakasz acélsisakos katona vonult végig éppen ekkor trombitaszó mellett az utcánkon... Engem levert erős zajuk, apám pedig egész gőgösen kihúzta magát.

S én emlékezni kezdtem: hogyan ült atyám valamikor lentről érkezett szakállas rokonaival együtt, s hogyan szidta, szapulta a lengyeleket; apró gyerek voltam én, igaz, a házunk sem volt még meg - de abban az időben még atyám is kívánta az akasztófát a hatalmasoknak és a szabadságot a népnek. Mint mondta, ő még a cár alatt ifjú korában lázadozott, s éppenhogy elkerülte a börtönt... jaj, olyan kedvem lett volna elfutni a rendőrségre s elmondani mindezt.

Elresteltem magam. Megver az Isten. Egészen biztosan megver, mert ilyeneket gondolok, de hát nem gyűlöletes, hogy éppen az én atyám olyan vérszomjas a fiatalemberek életére. Ha Bilaskó szabó itthon lenne, az zokogna és a gyerekeit magához szorítaná. De az én apám nem szeret engem - fekete erdő az apám, nincsen benne utam.

Apám odalépett a rádióhoz és bekapcsolta. Halk búgással kezdett zümmögni. Már szakadozottan folytak a hírek; valami villamosösszeütközésről volt szó. A bírósági tárgyalásról még semmi. Csak déltájban szoktak újabb híreket adni, de mi azt vártuk, hogy előbb is hallani fogunk róluk valamit. Az ujságban benne volt a műsor: tizenegyig zenélnek, tizenkettőkor a harangozás után: hírek.

Cipovszkytól játszottak valamit: olyan bánatos volt ez, hogy rosszkedvem csak nőtt. Ott ültem konyhánk sarkában, néztem a tűzhelyen gőzölgő lábasokat és vártam, hogy egyszer csak elhallgat a zene és megszólal a bemondó nő kedves hangja. Olyan drága, behízelgő hangú nő volt újabban a bemondó, hogy el sem tudtam képzelni, hogy ez a csilingelő beszédű ki tudja ejteni száján a halálos ítéletet. Vége volt a zenének, apró recsegés hallatszott, - majd - és a szívem nagyot dobbant - mély férfihang jelentette, hogy tíz perc szünet következik.

Ezalatt jött be hozzánk Piták.

- Engedelmet kérek - lépett be szerény kopogtatás után - engedelmet kérek tisztelt háziúr, hogy zaklatom - most felcsendült a rádió harangozó szünetjele - nincs semmi hír? - fordult hirtelen anyámhoz.

Anyám megingatta a fejét s ez alatt Piták egy gyűrött ívet nyitott szét: - Tisztelt háziúr - így szólítgatta apámat -, ugyebár ukrán maga is? S mivel a bírák elé térdeplésnek már elmúlt a divatja, kéretik ide egy aláírás, az elítéltek megkegyelmezése érdekében. Ha ugyan egy kis fecsegésért halálra merik őket ítélni az Isten színe előtt.

Atyám szótlanul átvette az ívet és bólogatva mormogta az aláírottak nevét: összetépi, ez volt az érzésem, s ez jobban tetszett volna, minthogy visszaadta Pitáknak ezzel: - Mi nem avatkozunk bele az ilyesmibe.

Szigorúan nézett rám, aztán az anyámra s Piták előtt kitárta az ajtót: - Ebben a házban ne gyüjtögessen - mondotta még, - mert rendőrt hívok.

Piták azonban nem ment, hanem hozzám fordult: - Hány éves az úrfi? - kérdezte tőlem.

- Húsz - leheltem s a szívem vert.

- Kár - csak ennyit mondott és bevágta maga után az ajtót.

Ettől kezdve atyám piszkálni kezdett engem.

- Mi az kölyök, velük tartasz? Ahá! kitiprom belőled a lelket - s megrázta az öklét.

Anyám csititotta: - Károly, csitulj, az Isten nevére csitulj, árt a szívednek.

- Nem bánom - s dobogott a sarkával -, az én házamban nem tűrök meg ilyen kutyát.

Közbeszólt a rádió: - A rögtönítélő bíróság folytatja a vádlottak kihallgatását. Az ukránok tagadnak. Tizenkettő után újabb hírek.

S künn is sűrűn vonultak a hallgatag rendőrök, majd még egy katonacsapat... apám csendesen nézte őket, aztán kisietett az utcára. Ezalatt mi kettesben maradtunk az anyámmal. Ismét zene szólt, alig vártam a végét, de uralkodtam magamon és hallgattam.

- Kegyelmet fognak kapni - mondta anyám és sírva fakadt.

- Jön a papa - suttogtam sebesen, s erre anyám gyorsan letörölte a könnyeit.

- Nem történhetik semmi - ezzel tért vissza az apám -, semmi sem történhetik a városban, értitek? Mindenütt rendőrség, csendőrség, géppuska. Két embernél több nem mehet együtt az utcán, értitek-e?

Még ilyesmit sohasem láttam. Szinte reszketett az egész város. Táncoltak a házak s mintha most puskalövés hallatszott volna... Legszívesebben ledőltem volna az asztalra sírni.

Piták nyitott be ismét: - Tisztelt háziúr, mindenki aláírta, írja alá maga is.

- Amit megmondtam, megmondtam - mormogta atyám csendesen, - ha mindenki aláírta, az én nevemre semmi szükség.

S mikor Piták elment, apám teljesen hallgatag lett. Leült a díványra, az újság apróhirdetéseit nézegette, aztán tenni, venni kezdett.

De maga a rádió is furcsa volt: a zeneszámokat felcserélték, kihagyták, úgy rémlett, a bemondónak remegett a hangja: mintha élne ez a rádió. Lehet, hogy valamelyik pillanatban megáll a zene és bemondják: - az ügyet áttették a rendes bírósághoz - akkor, és ettől félni kezdtem, atyámat megüti a guta. Láttam, hogyan várja az ítélet hírét, az ítéletét, amely bebizonyítja majd igazát.

Én meg azt vártam, hogy valami csoda történik, hirtelen itt terem millió ukrán állig fegyverben s megszólalnak a trombiták, ahogy a mesékben szokott történni a szabadulás.

Most mély hangon jelentkezett a bemondó: - A rögtönítélő bíróság vétkesnek találta Vaszilij Timovot és Sergej Zubint és kötéláltali halálra ítélte. Az ítéletet ma este hatkor végrehajtják.

Atyám egészen kinyitotta a rádiót, úgy hogy bömbölve harsogott.

Az udvaron szinte összeroskadva Piták állt és behallatszott panaszos zokogása. Ajtók csapódtak fel, sírás, szenvedő hangok, aztán csönd. Éreztem, hogy lázasan tüzel az arcom, éreztem, akkorát kell kiáltanom, hogy megszakad a szívem, de hallgattam, mert atyám kivörösödve, karját keresztbe fonva, diadalmasan és elégülten bámult rám. De az anyámból vékony, panaszkodó sírás tört ki, mindjobban erősödött és többször buggyant ki a száján: - Virágocskáim... Máriám...

Atyám egy szót sem szólt, hanem odalépett az ablakhoz és nézte az udvart, ahol lakóink összegyűltek.

Anyám szipogva a konyhaszekrénybe nyúlt, aztán megfordított egy kis tányért, majd kivett két gyertyát. Most az égő gyufával megmelegítette a gyertyák talpát s egyiket a másik után ráragasztotta a tányérra. Aztán meggyújtotta őket: - Az ő szegény életükért - mondotta fennszóval s úgy állt a két gyertya fölé, védőleg, szemben az atyámmal, mintha két élő lélek lett volna a láng, amelyet nem enged halálba fújni.

Állt, összekulcsolt kézzel, szüntelenül imádkozva s a meggyújtott gyertyák fénye egyre jobban nőtt.

Atyám csak nézte, aztán feltépte az ajtót s becsapta teljes erejéből maga után. A szél suhintásától majdnem elaludtak a gyertyák, de aztán az elhajolt lángocskák megint kiegyenesedtek és csak égtek tüzes lobogással az ártatlanokért.