Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 12. szám · / · FIGYELŐ · / · Képzőművészet

Farkas Zoltán: Képzőművészeti szemle

A XIX. század magyar művészete évtizedeken át Bécs kultúráján nevelődött. Festőink, szobrászaink külföldi tanulóútjának első állomása a nyolcvanas évekig mindig Bécs volt, melynek művésziskolái európai hírt szereztek. Kazinczy korában még valami elérhetetlennek látszó magasságban tündöklött felettünk az osztrák művészet - ma, hogy az érdeklődést visszaszerezze, európai körútra indul és ellátogatott hozzánk is, az egykori mohó tanítványok közömbössé vált nemzetéhez. A «szent öreg» magánkívül lett volna a boldogságtól, ha valami csoda megmutatja neki a jövendőnek ezt a részét, amelyben képzőművészetünk a maga lábán áll, semmi köze Bécshez és európai viszonylatban jóval magasabb színvonalra ért, mint az osztrák. Ami persze nem teszi kétségessé, hogy a mai osztrákok sokkal jobban ne tetszenének neki, mint a mai magyarok, - ha ugyan a bécsiektől sem idegenkednék, hiszen ezek is messzire távolodtak el az ő szelíd és fátyolos klasszicizmusától, de ezek alkalmasint mégis kedvére valóbbak lennének, mint a mi új formákat teremtő művészeink, megérezné, hogy a bécsiek közelébb állanak a tradíciókhoz.

Első pillanatra az volt benyomásunk a Nemzeti Szalon termeiben, hogy erről a kiállításról hiányzik a fiatalság, hogy ez a gyüjtemény afféle megszokott hivatalos összeállítás és ezért maradt ki belőle minden merészebb próbálkozás. De nem tudtuk ellenőrizni, mert Ausztriának képzőművészete az elmúlt három évtizedben nem érdekelt különösebben, hiszen Klimt és talán Kokoschka voltak az utolsó osztrák művészek, akik egyénileg kiemelkedtek. De aztán egy bécsi tanár felolvasásából megtudtuk, hogy e kiállítás hű és pártatlan keresztmetszete a mai osztrák képzőművészetnek. S ha ez így van, máris megállapítható, hogy a mai osztrák képzőművészet még egyházművészeti próbálkozásaival együtt is meglehetősen érdektelen, jelentékeny egyéniségei nincsenek. Meg kellett látni azonban, hogy vendégeink mesterségbeli tudása igen alapos. Majdnem kivétel nélkül olyan gondosan és rendesen festenek és rajzolnak, mint ahogyan exponált helyen álló derék tanárokhoz illik, amiképen régi tradíciók hűvös árnyékában festeni szokás. Olyan derűs bizalommal és jókedvű szorgalommal örülve a természet szépségeinek, amint ezt a kiegyensúlyozott művészpolgártól elvárhatjuk. Ezen a kiállításon a néző csupa jól nevelt művész közé került, akik sokat láttak, sokat tanultak és óvatosan kerülik a formateremtés minden kilengését. Akár tudatosan, akár öntudatlanul is tartózkodnak attól, hogy a nézőt keményen megragadják és új világba sodorják magukkal: kispolgári ország és társadalom kispolgári művészei. Mosolygó szorgalommal másolgatják fenségesen szép hazájuk nevezetességeit, ami a legtöbb szemlélőnek úgyis egyet jelent a művészettel.

Sokfelől jöttek. Némelyikük még mintha a biedermeier világában gyökereznék, de vannak olyanok is, akik az impresszionizmus iskoláit járták, némelyiket megérintette az expresszionizmus vihara, van aki megérezte Bécs századvégi dekadenciájának bódító illatát, de mindnyájan ősi egészséggel heverték ki ezeket a veszedelmes hatásokat, az egykori szecesszió lázának ma már alig van nyoma. Megalkották a maguk műcsarnoki levegőjét és mint a felolvasó igen találóan jegyezte meg: «a szellem izgatottságát és a természetet egyensúlyba hozták».

De épen ez az egyensúly az, amely a külföldet nem túlságosan érdekli. Ez az a szalon-naturalizmus, melyből annyi van mindenfelé széles e világon. Ezért lanyhult el megdöbbentően az érdeklődés a mai Bécs művészete iránt, ezért siet másfelé tanulni a külföldi ifjúság. Ezért kellett megalakulnia a Gesellschaft zur Förderung Österreichischer Kunst in Auslande című egyesületüknek, mely ezt a kiállítást is rendezte. Az elveszett hírnevet és érdeklődést azonban csak új és erőteljes formateremtéssel lehet visszaszerezni, de ilyen egyhangú és epigon kiállítással alig. Legfeljebb a hivatalos körök elismerését lehet kivívni, vagy a kispolgári ízlésnek tetszeni, de nem ezek írják a művészet történetét.

*

Bernáth Aurél Fränkelnél rendezett kiállításán ilyen erőteljes egyéni formateremtéssel találkozhatott a látogató. Egészen különleges, erősen szuggesztív világgal, mely teljesen elüt mindenki más művészetétől. A festményei ébresztette mély gyönyörködést nehéz elemezni, színtelen szavak és fogalmak szálaira bontva aligha tesszük csillogóbbá pazar színességgel égő, bensőséges látomásait. Dícsérjük-e különösen világító, legtöbbnyire melegen derengő, de néha viszont hamvasan hűvös színeit? Összefoglalóan szűkszavú, inkább csak foltokkal sejtető, mint rajzosan plasztikus ábrázolásmódját? Emeljük-e ki azt a mély bensőséget, mellyel témáit kivétel nélkül annyira átszellemíti, hogy azok a leghétköznapibb banalitásból mindig valami teljesen zárkózott magasztosságba emelkednek? Mutassunk-e rá arra az áhítatra, amellyel alkotásait összefogja, hangsúlyozzuk-e festményeinek valósággal megszállott látományszerűségét, amely mindig ünnepélyes, de kissé bánatos érzékiséggel örvend az alkotás szépségének?

Ennél talán többet mond, ha egy emlékünket idézzük, mely évtizedek óta nem halványodva, de folyton tisztultabban kísér. A Louvre egyik remeke ez, Rembrandt emmausi tanítványai. Ez a varázslatosan bensőséges festői vizió, mely párásan aranybarna tónusával és kimondhatatlan emberiességével felejthetetlenül vésődött lelkünkbe. Bernáth belső tűztől égő, bensőségesen átszellemült festményei között hirtelen ez a festmény jutott eszünkbe. Akármennyire távoleső is, a benne égő lelkiség szikráit láttuk felvillanni Bernáth némelyik lélekbemarkoló képén.

*

Utunk aztán a Műcsarnokba vezetett, hol a Téli tárlat nyilt meg a megszokottnál is gyöngébb színvonallal, de mint rendesen néhány derék művész részvételével is. A tárlatról különben csak azért emlékezünk meg, mert két termét Székely Bertalan emlékének szentelte, ez évben lévén Székely születésének századik évfordulója. Műveinek összeválogatása és elrendezése azonban korántsem sikerült, sőt ellenkezően, hibás és fogyatékos volt. Ez annál is sajnálatosabb, mert az egykori nagy Székely-emlékkiállítás óta több mint húsz év telt el s így a fiatalabbak ezentúl is a Szépművészeti Múzeum számra kicsiny, de összeállításában kitünő Székely-kollekciójára lesznek utalva, melyet ezúttal jóval gondosabban kellett volna kiegészíteni. Igy ez a kiállítás nem igen járult hozzá a Székely-probléma megoldásához, pedig ez a kérdés ma még elevenebben jelentkezik, mint valaha.

*

A Szépművészeti Múzeum főigazgatója Csánky Dénes közzétette terveit, melyeket a múzeumban meg akar valósítani. Lényegében ez a programm Petrovics Elek elgondolásaiból és terveiből áll. A régi képtár átrendezése, melynek olasz része már kész, a magyar anyag egyesítése a városligeti épületben, amit több mint egy év előtt ezen a helyen mi is javasoltunk, egyáltalában nem új szándékok. Hasonlóképen a többi osztályok fokozatos átalakítása sem az, ilyesmi természetes folyománya olyan múzeum igazgatásának, mely élni akar. Új csak egy terv: de alapjában ez sem új, mert ez a kívánság is elégszer hallható volt: a régi magyar művészet anyagának egyesítése. Ez ma szét van szórva a Szépművészeti Múzeum, a Nemzeti Múzeum és a Prímási Képtár között. Eddig ezeket az együvévaló kincseket nem lehetett egy helyre csoportosítani. Mindenesetre örvendetes, hogy a kérdés egyedül helyes megoldását eddig halogató tényezők végre bölcsebb belátásra jutottak.

De volna egy-két szavunk az új magyar képtár rendezéséhez. Nem olyan egyszerű és nem annyira veszélytelen feladat, mint amilyennek első pillanatra látszik. Vannak ugyanis igen nyomatékos meggondolások, melyek bizonyos szétválasztás mellett szólnak, ha nem is döntő jelentőségüek. Nevezetesen a legújabb művészi termeléssel szemben némi óvatosságra van szükség. Az idő jobban rostál, mint a kortársak, ezért külföldön is szokásos a legújabb anyagot külön érlelni. Annál is inkább, mert ezzel a személyi érdekek szörnyű rohamát egy kissé mérsékelni lehet. Egyesítés esetén tehát kifejezésre kell juttatni, hogy a legutolsó évek művészi kifejlődésének termékeit bemutató termeket maga a múzeum sem tekinti annyira végleges és befejezett ítélkezésnek, mint a régebbi művészetet tartalmazókat.

Veszedelmes az erősen selejtező egyesítés pedig azért, mert különösen a mai képzőművészetpolitikai helyzetben nagyon félő, hogy benne nem csupán minőségi szempontok fognak érvényesülni. Különösen az élő művészekkel szemben nem és még különösebben a fáradt magyar akadémizmus érdekében. Erre vonatkozóan hadd ajánljuk az új főigazgató figyelmébe azt a méltatást, melyet Genthon István írt erről a kétes értékű művészetről az új magyar művészetet ismertető könyvében.

Az új magyar képtár rendezésében az új igazgató végzetes hibákat követhet el, de könnyen elkerülheti azokat, ha valóban annak szellemében kíván működni, akire programmbeszédében annyi hálás elismeréssel hivatkozott: ha Petrovics Elek elgondolásait tartja szem előtt.

*

Emlékezzünk meg végül Elek Artúr kitűnő könyvéről, melyet Liebl Ervinről, egy ismeretlenül élt festőről és szobrászról írt. Exaltált, emberkerülő, sebzett, de a maga elhivatottságában fanatikusan hívő művészlélek gyötrődését tárja fel előttünk, melynek eredménye, rajzok százai ismeretlenül maradtak a művész életében és csak halála után jutottak alig látogatott kiállításon a közönség elé. Elek megértő és elmélyedő szeretettel jellemzi ennek a különös művésznek hatalmas erőtől gyötrődő alkotásait. Liebl egy szinte határtalanul izgatott és fájdalmas lelki élet forrongó, de nem mindig kitisztult álmait iparkodott önönmaga teremtette ultrafantasztikus formákban kifejezni. Csupa túláradó, gígászi méretűvé feltorzított alakot látunk, mintha földhöz láncolt óriások vajúdnának előttünk. Óriási izmaik súlyától szenvedő, vonagló emberi, állati testeket, görcsösen görbülő faóriásokat, baljóslatú túlvilági tájakat a legrikoltóbb fortisszimókban, mindig sóvárogva a be nem következő megváltásra.

Hová vezetett volna ez a művészpálya, ha a halál útját nem állja? Nehéz ezt megmondani. Elek abban a meggyőződésben írta példaszerűen szép tanulmányát, hogy Liebl korai elmúlása nagy vesztesége volt művészetünknek. S valóban a kiadott rajzok között bőven akad olyan, mely ezt az állítását igazolja.