Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 12. szám · / · FIGYELŐ
Földi Mihály új regényében a házasság kérdéséről van szó. Ezt a kérdést a XIX. század regényírói, akik a regény maig érvényes műformáját kialakították, egyoldalúan leginkább csak a házastársi hűség szempontjából dolgozták fel, mintha abban a nézetben lettek volna, hogy férj és feleség együttélésének egyetlen fontos problémája van: a kölcsönös és kizárólagos birtoklás, amelyben a nő sexuális vonatkozásban a férfi magántulajdona és viszont s e magántulajdon felett ott őrködik a féltékenység. Földi szélesebben és mondhatni szervesebben markolja fel a témát, felgöngyölíti, szétbontja, felnagyítja, górcső alatt vizsgálja, leegyszerűsíti és összekomplikálja mindenféle elemeit, egymáshoz kapcsolja és viszonyítja ezeket - teljes és kimerítő képet akar róla adni, akár az orvos egy különösen érdekes betegség keletkezéséről, lefolyásáról és végéről.
A házastársak szerelemből házasodtak össze és tovább is, a házasság egész tartama alatt szeretik egymást, forró, nagy szerelemmel. A régi regényíró erre azt mondta: rendben van, de az eset rám nézve többé nem érdekes, boldogok s a boldogsággal én nem tudok mit kezdeni, az túlságosan egyhangú dolog s nekem komplikációkra van szükségem. Földi körülbelül ezt mondja: szeretik egymást? Ez még nem old meg semmit, két szerelmes ember együttélése még mindig annyi komplikációval járhat, amelyek végzetesen tönkretehetik a házasságot, a boldogságot, az életet. Ketten két különálló egyéniség, mindegyiknek külön, talán ellentétes multja, életideálja, megszokása és moralitása, ízlése és akarata lehet s ez a különállás annál végzetesebb lehet, mennél szerelmesebbek, mert a szerelem teljes, maradéktalan, tehát elérhetetlen összeolvadásra szorítja őket. Két ember között, ilyen szoros kapcsolatban, okvetlenül kifejlődik bizonyos pontokon többé-kevésbé erős összeférhetetlenség, szögletek, csúcsok, érdes felületek képződnek rajtuk, melyek egymásba ütődnek, összeakaszkodnak, vágnak, szúrnak és horzsolnak, sebeket ütnek, érzékenyekké válnak, fájnak, úgy, hogy a két ember az egész házasságból már csak ezt a fájdalmat érzi. A szerelemből, ha még oly kölcsönös is, nemcsak idill fejlődhetik, hanem tragédia is.
A kölcsönös őszinteség, a hazugságok és titkolózások kizárása nélkül nincs boldogság a házasságban. Hogyne. De lehet-e két ember teljesen, fentartás nélkül őszinte egymáshoz? Kíméletesség, gyöngédség, szánalom, röstelkedés, a konfliktus-lehetőségek kerülése, kellemetlen eshetőségek leplezése - egész sereg ok szinte kényszerít a hazugságra, takargatásra. Ha a tökéletes őszinteség lehetetlen, akkor a két fél nem is ismerheti egészen egymást s megjelenik köztük a félreértés, majd az ingerült félremagyarázás. Nem ismerik egymás gondolatait, ideges vagy izgatott órákban félreismerik és a valósággal ellentétes gondolatokat imputálnak egymásnak. Földi ezt újszerű írói fogással szemlélteti: párhuzamosan, hasábos egymás mellé állításban mutatja meg a házaspár gondolatait, amint azok elkanyarodnak egymástól és a valóságtól. Azokon a hézagokon át, amelyek a két ember őszinteségén és egymást ismerésén támadnak, kényelmesen befurakodik a bizalmatlanság, gyanú, gyűlölködés. Ingerült pillanatok keserűsége felnagyítja a képzelt hibákat és végzetes elhatározásokra ragadhat. A fiatalasszony a férje irodai személyzetétől megtudja, hogy a férj legénykori szeretőjénél van. Más állapotban van, ideges, ingerült egy előző napi csekély félreértéstől, nem gondol meg semmit, nem jut eszébe, hogy ha a férje szerelmi találkozóra ment volna a másik nőhöz, ezt nem adta volna tudtára az irodakisasszonynak, csak a tényt látja legdurvább formájában. Irtózatosan feldúlja a vélt felfedezés, azt hiszi, örökre, menthetetlenül meggyűlölte férjét. Ilyen embertől nem szülhet gyereket, megszakíttatja terhességét egy vaktában talált, ismeretlen orvossal. Pedig a férje főnöke megbízásából, üzleti ügyben ment tárgyalni a másik nőhöz. Földinek, úgylátszik, általában az az élettapasztalata, hogy az emberek között a legnagyobb bajokat az egymás nem ismerése, félreismerése s az ebből fakadó folytonos gyanakvás idézi elő. Gyógyíthatatlan tragikumunk, hogy nem látunk bele egymás szívébe és agyába.
A romantikus felfogás szerint a szerelem mindent kiegyenlít, elsimít, harmóniába hoz. Földi máskép tudja: a szerelem össze is tud kavarni, szétválaszt és összezilál. Testi vonatkozásaiban a két partner általában vagy alkalmilag különbözőkép reagál rá, az egyiknek felhevültsége egyidejű lehet a másiknak hidegségével, az egyiket alkalmilag felfrissítheti, mikor a másikat elfárasztja. A szerelem nem független a szerelmes ember karakterétől, nevelésétől, multjától, megszokásaitól s ezek különbözősége ismét nagy szenvedések forrása lehet. Mennél hevesebb ez a szerelem, annál szorosabb szomszédságba kerülhet az exaltáció csúcspontjain a gyűlölködéssel. S mennél magasabb oltárára az imádatnak helyezi a szerelmes a partnert, annál inkább bánthatják apró szépséghibái, rossz szokásai, emberi furcsaságai. Az állandó izgalom, amelyben a szerelmes él, fokozottan és indokolatlanul érzékennyé teszi ezek iránt. A képzeletben a szeretett lény minden tökéletesség kútfeje, de ha a valóságban a férj észreveszi, hogy az asszonyának tyúkszeme van, az asszony pedig röstelkedve látja, hogy az ura nem tudja, hogy kell a rivierai előkelő étteremben a pincérnél vacsorát rendelni? Pillanatnyi temperatura dolga, hogy ezen mosolyognak-e vagy ingerült, sokáig fel-felfakadó sebeket ejtenek egymáson.
Földi házaspára attól szenved legtöbbet, hogy szeretik egymást. Túlságosan szeretik s kicsiny, hétköznapi emberek arra, hogy a nagy szenvedélyt kibírnák. Ezért alig egy-egy pillanatra tudnak az élet normális, nyugodt állapotában maradni, szűntelen felfokozottságban élnek, az idegrendszer valami különös ingerlékeny állapotában. És nem tudják egymást egy pillanatra sem nyugodt közömbösséggel nézni, szüntelen vizsgálják, ítélik egymást s mennél jobban törődnek egymással, annál jobban félreismerik egymást. Mindig az érzelmi szélsőségekben mozognak, a szerelem legmagasabb csúcsain, vagy a gyanú és harag legnagyobb mélységeiben. Életük mérlege szüntelenül ingadozik, nem tud egyensúlyba jutni. Túlságosan szeretik egymást s méreteik nem méltók ehhez a nagy szerelemhez. Csak a végén hozza őket szoros közelségbe egymáshoz a szenvedés és megaláztatás, - kicsit a haladó idő lehülése is. Akkor végre a két emberből elválaszthatatlan egység keletkezik. De mekkora és milyen keserű út vezet idáig!
Ez a házasság? Ilyen a házasság? Írónak joga van egy különleges, talán egyetlen esetet megragadni, ezt megnagyítani, részleteit szétszedni és összerakni, a fantázia laboratóriumában tiszta tenyészetet csinálni belőle. Hogy amit így lát, általánosítható-e? Haller Antónia és Bittó Zoltán házasságának története bizonyára egyéni eset, mint ahogy az orvosnak egyéni eset minden bármily gyakran előforduló betegség minden egyes betegen. De az eredmény, amelyre eljut, bizonyára általánosítható. A Földi esetében a házaséletnek az a magas felfogása: férfi és nő teljes összeolvadása a házasságban, mint az emberi boldogság leggazdagabb forrása. Haller Antónia és Bittó Zoltán sokat és csaknem kibírhatatlanokat szenvedtek, amíg ehhez a forráshoz elérkeztek, de szenvedésük szép volt, mert ha néha kicsinyes és méltatlan jelenségekben is mutatta magát, az emberség legmélyebb rétegeiből fakadt s a cél, melyet végül mégis elértek, megérte a szenvedést. Két eredetileg kicsiny és jelentéktelen ember naggyá magasztosult a szerelem kínjaiban és elragadtatásaiban.