Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 12. szám
Qui vitam saxis dabat et spirantia signa
Coelo formabat proh dolor hic situs est
Nunc te Praxiteles Phidias Polycretus adorant
Miranturque tuas o Nicolae manus.
Az árkádok városának emberömlésében mintha a csöndességnek kezdete volna a keskeny utca, amely régi házak két sora között igyekszik kifelé a zsivajgásból. Keskeny utca, magas házak szegik be, századéves házak, méltóságos paloták, rozsdaveres téglatestűek. Egymáshoz szorulva sorakoznak befelé, s ott egyszerre megakad a soruk. Ott egy kis térré öblösödik a múzeumok utcája, hosszúkás négyszöggé, amely az utca tulsó oldalába mélyen bevágódik. A térnek egy ősrégi árkádos épület a háta. Jobbkézfelé a középkornak maradványa egy magas ház. Erkélyének téglából rakott mellvédje csuklóban szögbetörő fekete fagerendákkal fogódzik a ház falába.
Egy kicsiny templom kedvéért tágult itt térré a szűk utca, azért, hogy ünnepnapokon a híveknek legyen hol összeseregleniök és körmenetre fölsorakozniok. A terecske végéből jól látszik a templom. Barok a képe, elkésett barok, amikor már a nyugtalansága megnyugodott, megmerevedett és klasszicizmussá kezdett komolyodni. Réteges kőpárkány két emeletesre osztja a homlokzatot és korinthusi fejdísszel megkoronázott lapos pillérek sávozzák a falát. Barátságos, ízléses homlokzat, de az ódon környezetben, a szorosan hozzásímuló házak sorában különösen újdon hatású. Mellette és véle szemben messzi évszázadok íze és szaga szorong az ősi téglafalakban. A kis templomnak alig százötven esztendő lehet a kora és másfélszáz év micsoda ebben a sok századéves utcában! De nem mindig volt olyan újdon a képe, mint ma. Ősiség dolgában nem alábbvaló ő sem a szomszédainál. Valamikor a kis templom egy nagy kórháznak, az életadó boldogságos Máriáról elnevezett ispotálynak volt a kápolnája. A kórház eltünt, a kis templom pedig másfélszáz évvel ezelőtt beomlott. Akkor épült a réginek helyén, a régi alapfalak maradványán az új templom.
Belül is olyan tiszta, takaros, újdon hatású, mint kívülről. Az ember sejtelmetlenül lép belé és néz körül a belsejében. Nincsen ott semmi különösebb látnivaló, se szobor, se festett kép, titokzatos sincsen benne semmi, mint az ó-templomokban. A tágas kupola üveges magas laternája mind beléje gyüjti, beléje szűri a megfinomított világosságot.
Milyen szép és előkelő templom. Ide bizonyára csak úri nép jár, a környék palotáinak lakói, fekete ruhás idős hölgyek egy kis vigaszért és fiatal leányok egy-egy segélykérésnyi fohászra, egy-egy esedező könyörgésre.
Most senki sincsen a templomban. Akkorra a csöndesség benne, amilyen éjszakának idején lehet, amikor a kapuja zárva és minden őrző szelleme mély álomban. Nagy a csöndesség, de nem teljes. Valahonnan, mintha nagyon messziről jönne, füllel alig elfogható halk hangok szüremlése hallszik. Mintha valaki önmagába bújva és torkában az alakuló hangot fojtogatva, nesztelenül sírna, sírdogálna.
Nehány lépcsőfokon a szentélybe jutni. Ott a főoltár, csöndben, elhagyottan. Tőle jobbkézfelé egy kis oratórium sötétlik. A kupola világosságából oda már kevés jut, barna homály terped benne. Az a fajta homály, amelyben a szív összeszorul, mert rosszat sejt, - nagy fájdalmat, a meg nem változtatható ítéletet, a végzetet.
A terem sarkát körív alakú fal gömbölyíti le; a fal előtt emberi alakok csoportja. Vasrács rekeszti el őket az élő emberektől: a járókelő, aki messziről jött csodálkozni, megállani kénytelen és megvárni, amig riadt szeme keresztüljárja a homályt. S akkor egy ruhátlan, fiatalos szép testet lát elnyúlva maga előtt. Egy fiatal férfinak teli formájú karcsú testét. Párnán nyugszik hullámos hajú, gyöngéd szakállú feje. Állban meghegyesedő, vékonyuló finom orrú, nemes alakú szép fej, rajta olyan békesség dereng, mint az alvóén, aki nemsokára fölébred. Annak, amit elszenvedett, semmi nyoma rajta. Az ostorcsapások helye elsímult a testén; homlokát a töviskorona úgy fogja körül, mint a megdicsőültekét az örökzöld koszorú. Eltüntek róla a sebhelyek és annak a mindennél szörnyűségesebb három órának nyomai, amit a keresztfára szögezve töltött. Még nemrég múlt, hogy levették róla hű emberek és hogy idehozták, nyugágyra fektették, fehér lepedőre, a feje alá puha vánkost toltak és két lábát, a szegátjártát, puhára tették. Két keze egymásra téve pihen és mellén, mintha félig nyílt száj volna, ott tátog a lándzsanyitotta seb, a római zsoldos kegyelemdöfése. A fejénél térdepel szenvedésének titkos tanúja, az, aki utóbb testéből a szögeket kihúzta, József, az arimathiabeli. Mint egy ó-német kovácsmester térdepel bozontos sűrű körszakállával, övében a harapófogó, félkezében a rettenetes szögek, a másikban a kalapács. Térdepel, mint aki imádkozik. Barázdás arca szembefordul minden közeledővel, mintha várná azokat, akikről tudja, hogy bizonyosan eljövendők lesznek.
A hegyre, az emberkoponya alakúra, nem bocsátották azokat. Nehéz órájában a szenvedőnek senki sem volt a közelében azok közül, akiknek a világon mindene volt. Se rokon, se tanítvány, - csak csúfolkodó sokadalom. A hegynek tövében volt egy barlang, abba rejtették jólelkű emberek az asszonyokat. Ott állt meg fölöttük az idő, ott multak felettük a napoknak és esztendőknek tetsző percek. Nem beszéltek, még is tudták egymás gondolatait. A gondolatuk egy volt: Ő. Mi történik vele? Megfaggatták, kivallatták, megverték ostorral, megkoronázták tövisággal, azután halálra itélték. Ennyit ők is tudtak - az egész város tudta, az egész földkereksége. De lehet az, hogy elitéljék azt, aki mindeneknek a bírája? És lehetséges-e, hogy elveszejtsék azt, aki maga az örökkévaló élet? Nem. Már bizonyosan készülőben az Isten csodája, amely kiszabadítja a gonoszok kezéből és megszégyeníti ellenségeit. Aki annyi csodát tett, bénát, vakot bélpoklost meggyógyított, az olajkorsót soha el nem fogyó olajjal, a borosvedret soha el nem fogyó borral töltötte meg, aki holtakat keltett életre és tanított meg beszélni, járni, az Urat dícsérni, csak el nem hagyhatja Az, aki erre a földre küldte, hogy megtanítsa az embereket szeretni, hinni és bizakodni. Hogy volna az lehetséges? Ilyenre még gondolni sem szabad. Csak ne remegne úgy a szívök! Csak ne fojtogatná valami úgy a torkukat. Miért, hogy a lelkük egyetlen nagy, egyetlen végtelen rettegés? Mitől félnek? Mitől kell félteni azt, akire: a kedves fiára, az Úr vigyáz?
Fönn a hegytetőn már minden elvégeztetett, ami ember hatalmától telik. A gyászoló felhők földig ereszkedtek és mindent sötétségbe borítottak. A fekete égen kialudt a názáreti csillag, bölcs királyok és jámbor pásztorok útmutatója.
Ekkor a barlang elől, amelyikben a kesergő asszonyok a maguk órájára vártak, félregördült a szikladarab.
- Kijöhettek, jó asszonyok. Elmehettek Hozzá. Ő most már szabad. Kiszabadult az emberek és gonosz harapófogójuk, a törvény hatalmából. Hozsánna, hozsánna.
És az asszonyok fölkerekednek. Négyen vannak. Mind Máriák. Az első a Jézus anyja, Szent Annának és Joákimnak későn lett gyermeke. A másik Szent Annának második urától lelkezett gyermeke, a kleofási Mária. A harmadik Szent Annának és Salomasnak gyermeke, salomasi Mária. Egy anyától való három testvér. A negyedik nem testvér, fiatalabb is mindnyájuknál, a Magdalából való Mária, akit Magdolnának is neveznek. Mind egy hazából valók, galiléabeliek, onnan követték Mesterüket ide, a meggyötretés hegyére.
A bíztató szózatra elindulnak. Elől megy, aki legidősebb közöttük, az anya. Megy a fiához. Nem gondol semmire, csak a fiát kívánja látni. Égő vágyódással kivánja látni. A többi asszonyt arra kéri, hogy hagyják előremenni. Megy, megy a lassan sűrűsödő setétben és egyszer csak megpillantja a térden álló arimathiabeli Józsefet. Előtte valaki mozdulatlanul fekszik a földön, kinyujtózva, ruhátlan testtel.
- Nagyisten! - jajdul föl az anya és fia felé rohan. Megáll mögötte, összecsapja két kezét, ujjai görcsösen egymásba markolnak. A feje, egész dereka féloldalt billen, a szája rettenetes jajgatásra nyílik, a szeme lecsukódik. A művész talán a tulajdon édesanyjának képére mintázta a Boldogasszonyt. Egyszerű falusi asszony, az arcát ráncba törte a gond és a kemény munka. Homlokába mély ráncok vésődnek be, összehunyorodott szeme körül mély gyűrődések. A ruhája is paraszti ruha: vastag szövetű, súlyos és nagy ráncokat vető lepel, amely egyben köpeny és fejkendő is.
Jajszavára rohanva érkezik a többi Mária. Első közülök az idősebbik féltestvér, a Kleofás lánya. Ő is falusi asszony, a ruházata, annak a kelméje is ugyanolyan, mint testvéréé. Megáll a halott feje mögött, a fájdalom összehúzza, meggörbíti a derekát, két kezével a combjába markol és görcsösen gyűri köpenyét. Jajgatása, mélyhangú sírása összevegyül az anyáéval.
De már itt van Magdolna. Megérezte, kitalálta azt, amit a többi csak a szemének hitt el. Sikoltása belehasít az éjszakába. Száguldva érkezik, mozdulata a még meg nem állott rohanásé, rohanás közben a visszahőkölő megrettenésé. Két tenyerét a halott felé fordítja, mintha el akarná takarni azt, ami ott vár reá, mintha el akarná hárítani a borzalmast, ami onnan feléje igyekszik. A kétségbeesés az ő száját is úgy kinyitja, hogy szép arca eltorzul belé. Fején a kendőt vad szél kapdossa és ugyanolyan nagy indulat szele fujja és rángatja a ruháját is. Benne telhetett a művésznek legnagyobb kedve. Patyolatingszerű áttetsző kelmét borított reá, amely keskeny, vékony gyűrődésekben tapad testére és domborúra mintázza a két keblet. Hátravetett ballába köré is ugyanolyan kelmét csavart a szobrász s alakját a régi görögök szobraihoz tette véle hasonlatossá. Szépnek akarta mutatni a megtért bűnöst, akiben hét gonosz lélek lakott és hét ördög tombolt és hét démon vijjogott.
Vele együtt ért a gyász helyére - a harmadik Mária, akinek Salomas volt az apja. Őt is városi nőnek öltöztette a szobrász, valamint Magdolnát. Ő jön legmesszebbről, a leghevesebb rohanással. Az ő vállkendője és fejkendője lobog legvadabbul, mint tengervészben a kötelekről leszakadt vitorla. Mintha a tenger vihara fúna reá szemközt, az tapasztja testére a ruha kelméjét. Két kezének olyan a mozdulata, mintha rárohanni készülne a halott Krisztusra. Szinte várja a szem, hogy rávesse magát. Az ő száját is nagyra nyitotta a fájdalom, orra cimpájától szája sarkáig kétoldalt mély barázda vágódik az arcába.
A két síró nővel szemközt a két őrjöngő fájdalmú nő. Középütt, mint a szünetnek élő jele a hangok háborgásában, az evangéliumíró Szent János alakja áll, szikáron, sokszoros nehéz mély ráncokba vetemedő köntösben. Áll mereven egyhelyt, állát tenyerébe hajtja és hangtalanul kesereg. Körötte a szenvedélyek óceánja. Ő áll soványan, mereven, mint fából faragott kép, csak fején gyűrűznek és vonaglanak a fürtök, mintha kígyók volnának.
Egyszerű ember mind, a falu kérges markú népe, amely fájdalmában nem szépül meg. A fájdalom eltorzítja közülök még azt is, akinek ifjúi és szép volna az ábrázata.
Körülállják a holt fiút, a halott mestert.
- Fiam! - búgja az anya hangja. - Én egyszülött, szerelmetes fiam, akit hét fájdalommal neveltelek, életednek útján száz rettegéssel kísértelek.
- Nem, nem lehet, hogy ne légyen az, aki maga volt az élet, az út és az igazság, - sírja mély hangján testvére, a kleofási Mária.
Magdolna hangja az égre rikolt föl:
- Hogyan engedhetted, hogyan tűrhetted!
Mint a kétségbeesés oratoriumi éneke, zeng a sirató asszonyok kardala immár ötszázadik esztendeje. Annyi ideje lesz, hogy alakjukat és fájdalmukat meggyúrta agyagból Szent Domonkos koporsójának szobrásza. Honnan került belé az az erő, ami ekkora vad fájdalom kifejezéséhez kellett? Hol érhetett meg olyan vihart, melyik tengerén a földkerekének, amilyennek sirató asszonyait tudta megtölteni? Ki volt, hol született, senki sem tudja. Bizonyosan olyan hegyek között, ahol vad szelek fúnak és borzasztóak az emberi szenvedélyek. Sok szenvedést láthatott és sok keserves sírást. Talán valamikor, ifjan, úgy állott apjának kiterített teste előtt, mint itt a templomban Szent János Krisztus teste előtt és olyan tehetetlen fájdalommal hallotta anyjának és nénjeinek jajgatását, mint amaz a Máriákét. Az tehette az emberi kétségbeesés nagy szobrászává. Talán a legnagyobb szobrászává.