Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 12. szám

Márai Sándor: Jules Renard naplója

Egy francia kiadócég testes, nyolcszáz s egynéhány oldal terjedelmű, sűrűn nyomtatott kötetben kiadta végre Jules Renard francia író naplóját. Jules Renard ezerkilencszáztízben halt meg, fiatalon: negyvenhat évet élt. Nevét a nagyközönség alig-alig hallotta; két ismertebb műve, az «Écornifleur», - (magyar címe: «A smokk») - s a «Poil de carotte», - egy rút, vörös kölyök szomorú-groteszk története -, a mult század vége felé jelentek meg; irodalmi körökben emlegették, sokan a kortársak közül remekműveknek tartották ez írásokat. Szerzőjük korai halála végzetes volt e művek életére is. A művek néha együtt halnak meg szerzőjükkel, néha a szerző előtt halnak meg, s néha, szerencsés esetekben, túlélik a szerző mesterséges halhatatlanságát. Mert megesik az is, hogy egy író műve a halhatatlanság jegyével indul el az időben, ezzel az előkelő értékjelzéssel kallódik vagy félszázadot; aztán, az utókor meglepetésére, egyszerre csakugyan föltámad, élni kezd, mintegy túléli tulajdon halhatatlanságát. (Ilyfajta titokzatos örökkévalósági tisztítótüzön esik át most Victor Hugo műve.) A halhatatlanságnak nincs biztosítéka, még a közvetlen utókor elismerése sem az. Ismerünk halhatatlanokat, akik díszes kriptáikban, a nagy könyvtárakban és a klasszikus könyvjegyzékekben tökéletesen elfeledve mállanak széjjel. És másokat, akik e másfajta, utólagos halálból is életre kelnek, néhány évtized, vagy évszázad közönye után szárnyára kapja őket a rejtélyes divat, az utókor szellemi ízlése rokonnak érzi az eltünt, halhatatlanságába beleavasodott művet, új életre hívja, a korszerű kereslet és kínálat kirakatába állítja; s ezek a feltámadott halhatatlanok néha veszedelmes vetélytársai a divatos, kései utódoknak. Az irodalmi halhatatlanság bonyolult folyamat. Az író halála után, - de néha még a szerző életében, - a mű kiválik a korszerű irodalmi piac légköréből, s valamilyen légüres térben, a jelenkor érdekei s az utókor tétova értékjelzései között, időtlenül lézeng; afféle szellemi tisztítótűzben senyved, az idő titokzatos vegyanyaga elemeire bontja, megmutatja, mi benne a lágy anyag, mi az idegen, kölcsönkapott, melyet különválaszt és visszafogad magába az irodalom ősanyaga; s szilárd részei aztán megmaradnak az emberi emlékezés örökkévalóságának. Az író számára a halhatatlanság legalább olyan talány, mint a halál és az élet. Sokan mesterséges eszközökkel készülnek reá, mint a fáraók földi porhüvelyük örökkévalóságára; baráti kezek kritikákból piramist építenek számára, az irodalom főpapjai idejében megtisztítják a művet romlandó anyagoktól, a laza részleteket utólagosan, titokban szalagokkal göngyölik át, hogy jól összeálljanak, s afféle múmiát hagynak az utókorra, irodalmi múmiát, amely mesterkélt és rikító merevségében, kis vagy nagy népek nemzeti múzeumainak üvegketrecében, csakugyan látványosság marad néhány évezredre. Igaz, az effajta múmiákat elébb ki is kell ásni valakinek... S aztán vannak művek, amelyek a szerző halála után eltünnek a könyvkereskedések polcairól; pincébe, zsibárushoz vándorolnak, a ponyván tengetik árnyéletüket tovább; s mégis hatnak, jelentőségük nem múlik az idővel, hatásuk kitapintható. Ilyen titokzatos könyv Jules Renard naplója.

Az irodalom nemcsak az, ami kilátszik belőle, ami hangos, vagy messzefénylő, vagy példátlanul népszerű; mégcsak nem is az, ami példátlanul népszerűtlen. Az irodalom nemcsak a nagy tömeg, a névtelen és kis írók szellemi termékeinek áradása, amely megtölti a kirakatokat és szakmányba abrakoltatja az olvasókat. Az irodalom nemcsak a bestseller, a nagy siker, amelyet, kritika és céh-összeesküvés segitségével, vagy néha annak ellenére, a siker pillanatában mindenki kénytelen tudomásul venni, hogy aztán a pillanat multával, legtöbbször a kutya se törődjön többé vele. Az irodalom nemcsak a fémjelzett, iktatott, hivatalosan nyilvántartott remekmű, melynek sorsa néha hasonlít a közterek szobrainak sorsához: az avatási ünnepség után pillantás nélkül haladnak el mellettök a járókelők, mindenki tud róluk, senki sem bámulja többé. Van az irodalomnak láthatatlan élete is; s talán ez a valóságosabb. Egy író megjelenik és eltünik az időben; nevét a közönség alig-alig hallotta, talán nem is jegyezte meg; de messze, a mélyben, az irodalom titokzatos birodalmának rejtett tartományaiban, emléke él és hat tovább, mintegy boncok és táltosok áldoznak neki, minden betűjét számontartják, fölfejtik, magyarázzák, s hatásukat, mely olyan rejtélyes, hogy néha talán azok sem tudnak róla, akikre hatott, mindegyre ellenőrzik. A fiatal író, aki ma regénykézirata fölött görnyed, legtöbbször maga sem tudja, hogy a hang, a forma, a szemlélet, mellyel regényéhez odaáll, néhány tizennyolcadikszázadvégi, tizenkilencedik századbeli angol esszéíró öröksége. Egy lélek hangot ad az időben; aztán elhallgat; s néha évszázad mulva szólal meg a visszhang. Az irodalom csakugyan «egységes», mint Babits írja irodalomtörténetében; világirodalom; Dantét szólítja Vergilius, mondja Babits, s hozzáfűzhetjük: lehet, hogy ismeretlen, másodrangú Danték szólítanak életre, az időben, terek és nemzetek fölött, kis és nagy költőket, akik mit sem tudnak e rokonságról? Van névtelen irodalomtörténet is... Az irodalom nagy áradását néha titokzatos tavak táplálják, a bőségnek afféle elrejtett tengerszemei, mint a Nilus-t táplálja mostanában a sokat emlegetett Tana-tó; létezéséről sokáig csak a földrajztudósok és a benszülöttek tudnak, de ez a ködös ismeretlenségben rejtőző tó táplálja a nagy folyamot, amely a sivatag kietlenségéből életet és civilizációt varázsol elő. Ilyen láthatatlan, csak a beavatottak által ismert tengerszem Jules Renard naplója is. Huszonöt éve suttognak létezéséről. Akadtak rettenthetetlen kutatók, akik fölkeresték, megismerték természetét, följegyezték méreteit, szépségeit. Egy könyvnyomtató-művész, drága, műkedvelő alakban, kiadta évtized előtt; a becses könyv ritka kiadása eltünt a gyüjtők féltékenyen őrzött, hét lakattal zárt könyvesszekrényeiben. Most, a népies kiadás jóvoltából, végre megközelíthető, boldog-boldogtalan hozzáférhet. Egyik kritikusa felkiáltott: «Most végre nincs ürügy a hallgatásra, nem tagadhatja le többé senki Renard naplóját!»

Huszonhárom esztendő napjairól ad számot ez a könyv. Az első bejegyzés 1887 júniusából való; az utolsót néhány nappal 1910 május 22-én bekövetkezett halála előtt vetette papirra. Az első bejegyzés így hangzik: «Baudelaire mondata súlyos, s mintha villanyos áram járná át.» Az utolsó: «Ma éjjel fel akartam kelni ágyamból. Tagjaim súlyosak. Egyik lábam tehetetlenül lelóg az ágyról.» Ezek utolsó írott szavai. Ami e két mondat között felgyült e nyolcszázhatvanegy sűrűn nyomtatott oldalon, észrevételben, idegrezzenésben, megállapításban önvádban és mások vádolásában, boldog sóhajban, kétségbeesett felkiáltásban, tervezhetésben, a jellem öntudatlan megnyílvánulásaiban, a félelem hörgéseiben, az unalom ásításaiban, mindez, együtt, huszonhárom esztendő, pontosabban egy emberi élet, egy ifjúság s egy férfikor története. Megismerünk egy lelket. Olyan tájakra jutunk el, ahová műkedvelő, vasárnapi kiránduló soha nem vezethetne. Ez a lélek, mint minden lélek, végtelen és formátlan, mint a mindenség. Tele van szakadékokkal és magasságokkal. De sehol, soha nem üres: mint a természet, ez a lélek is irtózik az űrtől. Naplójának nincs «célja». Nem akar megtisztulni, mint Tolsztoj. Nem akar tájképet festeni koráról, mint a Goncourt-fivérek. Úgy írja ezt a könyvet, huszonhárom éven át, mint ahogy lélekzik. Nem is figyel különösebben oda. Mégsem üres, egyetlen sora sem üres. Őszintesége nem szándékolt. Gondolt-e reá, mikor huszonhárom év magányos, kétségbeesett, boldog, vagy elkeseredett pillanataiban e sorokat papírra vetette, gondolt-e reá, hogy az egész együtt «mű» lesz, olvasmány, emberek martaléka? Azt hiszem, igen; Renard feltétlen író volt, s az író minden sorát, még magánleveleit is a nyilvánosságnak írja. Írni annyi, mint a legpontosabb szavakkal, csaknem megváltozhatatlanul fogalmazni. Ezzel a pontossággal, ezzel a megváltozhatatlansággal írta Renard naplóját, leveleit, ugyanolyan öntudatlanul, s ugyanakkor keserves műgonddal, mint amilyen odafigyeléssel regényeit, értekezéseit írta. Levél a háziúrhoz, egy pontosvessző elhelyezése e levélben, a megszólítást követő szó lejtése, egy jelző megválasztása az író számára éppen olyan árulók, jellegzetesek, s mindenestől ugyanabból az anyagból készülnek, mint amelyből Dante az Isteni komédiá-t szőtte. Az író számára nincs kis és nagy feladat. Ez a napló is, Jules Renard naplója, műgonddal készült. Közvetlenségének titka éppen az, hogy az író akar közvetlen lenni; szándékosan és agyafúrtan közvetlen... Szándék nélkül nincs irodalom; csak, a goethe-i tanács szerint, nem szabad észrevenni... Az író a sorok mögül, - akkor is, ha anyjának ír levelet, s akkor is, ha «szigorúan bizalmas» naplót ír - hunyorít az olvasóra. A bejegyzések páthosza, a mondatok megformáltsága, a központozás, egy mesterségbeli vélemény, egy-egy emberi arcél odavetettsége, vagy műgonddal felrajzolt jellegzetessége, mindez természetesen nem magánügy: van benne kajánság, túlzás, kacérság, düh, bosszúvágy, őszinteség, s van benne szándék, mindezt pontosan így, e válogatott, gondozott és megmunkált közvetlenséggel adni át a láthatatlan közönségnek, az utókornak. Nem hiszek az írók «bizalmas feljegyzéseiben», melyek éppen csak valamilyen olthatatlan írásdühöt akarnak csillapítani, - az író, aki naplójában, vagy egy magánlevélben írói eszközökkel megmunkál egy mondatot, titokban számít reá, hogy e bizalmas sorai is odatartoznak majd egyszer művéhez. Ez a vágy érthető, emberi. Nem is lehet másként. Nagy festők is gondosan megőrzik a kezük alól kikerült művek minden hulladékát, gondosan elraknak mappáikba minden firkát, egyformán becsesnek éreznek minden rajzolt vonalat, mely felfed és megörökít valamit művészi készségükből és egyéniségükből. Nyugodjunk bele, hogy az író, a művész menthetetlenül a nyilvánosságnak él és hal, minden szavának, minden megnyilatkozásának megköveteli az emberi visszhangot, - akkor is, ha ezt a visszhangot az utókor adja csak művének. A semmibe csak az őrült harsogja bele szavát. Az író, mikor szobája magányában «bizalmas naplót» ír, az utókor színpadán képzeli magát, egyáltalán nem viselkedik természetesen, s egy-egy jólsikerült bizalmas bejegyzés után hajlong és megköszöni a messze jövőben késő tapsokat.

Így kell olvasni ezt a naplót is, Jules Renard bizalmas, az író életében soha közzé nem tett feljegyzéseit: mi, kései olvasók, mi vagyunk a címzettek, akikhez a napló írója e sokáig rejtegetett sorokat adresszálta. Lehet, hogy e szándék öntudatlan. Az író nem magyaráz naplójában, nem indokol, nem mutatja be alakjait, nem fed föl rejtett összefüggéseket. Arcképek és gúnyrajzok, ábrándok és felkiáltások lazán követik egymást a napló lapjain; ami keretet ad e följegyzéseknek, ami összetartja ezt a laza és rendetlen élményanyagot: egy ember életének belső kerete, egy író lelkének, jellemének titokzatos kohéziója. Milyen gazdag ez a lélek! Milyen szerény! S ugyanakkor milyen dölyfös, sérült, igényes és gyermekes! Milyen bölcs és kételkedő, mikor az élet teljes fényében sütkérezik meg, s milyen méltóságteljesen riadt, mikor a halál árnyéka elborul fölötte! Huszonhárom év külső és belső történetét ismerjük meg, egy élet, egy szemérmes, nagy író alig-ismert életének belső tájképére pillantunk a napló madártávlatából. Miért írja ezt a naplót? Meg akar szabadulni kételyeitől? Nem bízik műve tökéletességében? Miért csavarog el mondanivalójával a kötetlenbe, a formátlanba, a napló felelőtlenségébe, mikor tudja, éppen ő, Jules Renard, kínos-aggodalmas lelkiismeretességgel tudja, hogy a forma, az jórészt a tartalom is; a tartály, az kissé a folyadék is, amelyet őriz, - forma nélkül nincs művészi közlés, mérték nélkül nincs mélység, keret nélkül nincs végtelenség az irodalomban. Minden napló menekülés. Ez a tiszta, elfogulatlan lélek olyan hűséggel vándorol naplójához, mint a szerzetes gyóntatójához, nap mint nap, a lélek minden vágyával, kételyével, olcsó bűnével, fenséges haragjával, gyáva megrettenéseivel. Jobb akar lenni? Meg akar fürödni e vallomások gyógyvizében? Renard naplója nem árul el ilyen kegyes szándékot. De olyan akar lenni, amilyen, feltétlenül, alkudozás nélkül, minden következménnyel. Tudja, hogy író, lelki alkat és vérmérséklet szerint való, igazi író, - s tudja, hogy valami hiányzik. Életének, művének, gondolatainak és álmainak természetesen központi sérülése ez a bizonyosság. Mi hiányzik ahhoz, hogy tökéleteset, igazit alkosson? Irálya tiszta, érett. «A világosság» - mondja egy helyt, - «az érthetőség az író udvariassága». Tudja, hogy ez a világosság, ez az udvariasság bonyolult eszközökkel készül az író műhelyében; az igazi érthetőség, a feltétlen egyszerűség nem valami pogány és barbár közvetlenség, néha különös, összetételeiben és szerkezetében csak az író által ismert, homályos szűrőkön kell átbocsátani a lélek sugarát, az egyszínűt elébb fel kell bontani a spektrum minden színére, s aztán, csak aztán mutat egységes színt a lélek kristályában. Tudja, hogy úgy tud írni, mint a legnagyobbak, minden mesterségbeli titkot ismer, - s tudja, hogy ez a nagy bölcseség kevés. Pogány lélek, megvet minden babonát, vajákosságot és divatot; de tudja, hogy talán az álom is kell az íráshoz, a köd, a szorongó lélek olcsó ködképei... «A stílus» - kiáltja, - «mi az? Pontosan az a szó, amelyre szükségünk van. Minden más bliktri!» De ez a gőgös fölény és aggodalmasság sem feltétlen titka az írásnak; néha talán az a szó is kell, amely laza és nem is olyan pontos... Tudja, hogy az író elveszett az élet számára; rejtélyes módon veszett el, valahogy úgy, hogy ő szeretne minden napihír és minden vezércikk hőse lenni. «Az írás betegségéből nem gyógyít meg más, csak valamilyen igazi, halálos betegség, s végül a halál» - mondja fogcsikorgatva, szomorúan. De ugyanakkor őszintén szeretne polgármester lenni, halott apja helyében, vidéken. Apja agyonlövi magát: néhány sor a naplóban; később «átírja» naplója számára e sorokat, egyes jelzőket kicserél, központozásokat megváltoztat. «Micsoda szörnyeteg!» - kiáltja a gyanutlan, jóindulatú olvasó. Igen. Ő is úgy érzi, hogy az írás, emberi erkölcs szerint, nem éppen illedelmes valami. Mi hiányzik művéből? A nagy érzés? A pontos megismerés? A megélt kaland viharos légkörének pára-lecsapódása? De hiszen érez, kalandozik és megismer, s mindent visszaad, fukar lelkiismeretességgel, a műnek, a naplónak. S egy napon észreveszi, hogy regényei és színdarabjai mellett ez a félelmes szörnyeteg, ez a «mellékes» napló ijesztően nő keze alatt; igen, talán ez a «mű», ez a zagyva fölösleggel megrakott hombár, ez a napló, melyet csak úgy «mellékesen» vet papirra, talán ez az igazi feladat, - s minden más, amit kétségbeesett műgonddal alkotott, elvész az időben; de ez a melléktermék megmarad. «Talán mégis ez a napló életem legkülönb alkotása!» - írja megrendülten a följegyzések egyik utolsó szakaszában. Különös írói tragikum! Egy író mindent belead műveibe, melyek elkallódnak, áthullanak az idő szitáján; s amúgy félkézzel, mellékesen alkot valamit, ami formátlan, nyers, igen, a szó bonyolult értelmében művészietlen; s egy napon észre kell vennie, hogy ez a felemás szörnyeteg életének igazi, egyetlen műalkotása!

Mert a napló csakugyan műremek! Egy lélek alkudozás nélkül, minden erejével, minden szándékával kifejezi magát e lapokon. Műremek, talán, vagy éppen azért, mert nem készült annak, - mert nem készült semminek. Csak a műkedvelő ül le elhatározott szándékkal, kegyetlen eltökéltséggel, hogy no, most aztán megírja a század nagy regényét! Az író mindig, minden felelősséggel és következménnyel ír; ugyanazzal a kétellyel és becsvággyal, ugyanazzal a reménytelen eltökéltséggel, tudja, hogy minden sornak önmagáért kell helytállania, s végül is nem az egyes sorok, vagy sikerültebb részletek számítanak, hanem az egész, az a különös és zagyva egész, amely összeáll majd műnek az időben! Tolsztoj harmincöt éves korában megírta a «Háború és béké»-t; bizonyos, tudatában volt feladata jelentőségének, de bizonyos az is, hogy a regény írása közben nem gondolt a «Háború és béke» címen ismert remekmű jelentőségére. Shakespeare, tudjuk, gyakran írt alkalmi darabokat; ez «alkalmi darabok» összessége jelenti ma Shakespeare műveit. Jules Renard naplója nagy példája az írói végzetnek. Az író nem mindig tudja, mi a «műfaja» - igen, néha szégyelli is azt a műfaj-változatot, amelyben tökéletes. Ismerünk nagy színpadi írókat, s tudjuk róluk, igazi műfajuk a kroki, amelyben tökéleteset alkotnak, s melyet természetesen megvetnek és méltóságukon alulvalónak tartanak; mániákus regényírókat, akik a valóságban tehetséges lírikusok, de röstellik a líra szemérmes páthoszát; elkeseredett szépírókat, akik véletlenül megmutatták, hogy tökéleteset csak a tanulmányban tudnak alkotni. Nem is lehet ez másként. Ritka, szerencsés, egészséges és boldog ember, aki az életben tudni, megvallani és vállalni meri hajlamait és vágyait; valahogy hasonlóan ritka jelenség az irodalomban az író, aki vállalni meri a lelki alkata és tehetsége szerint neki való, hozzája illő műfajt! Az író kétségbeesett-elcsodálkozott felkiáltása, aki élete alkonyán csaknem irtózattal veszi észre, hogy szándékolt remekei már porosodnak, de ott és úgy alkotott remeket, egy naplóban, ahol nem volt szándéka, s mikor oda sem figyelt: ez a visszás írói kaland a Jules Renard-i napló tanulsága. Az ember nem élhet, de nem is alkothat természete rejtelmes, valóságos törvényei ellen.

Renard szemérmes természet. Őszinte és szókimondó, nem éppen finnyás, a szavak válogatásában számára csak a kifejezés hűsége, írói lelkiismerete a mérték; nem is szavaiban szemérmes, mint inkább magatartásában. Mindent elmond, s mintha tudná, hogy még a naplóban sem lehet mindent elmondani. E mágikus színpadon, a napló oldalain, felvonulnak az asszony, a gyermekek, a szülők, a család, a kortársak, barátok, írók, pennával és gyilokkal kezükben, az «irodalmi élet» kalandorai és hivatalnokai, napszámosai és arisztokratái; a kifejezés, a megelevenítés ereje meggyőz róla, hogy az író hűséges arcéleket rajzol, nem titkolja indulatait, gyűlöl és udvarol, de ő maga, a naplóíró, mindenestől kissé tartózkodó távolban marad, mintegy ellenőrzi a vallomást. Mi érdekli ezt a lelket? Igen, a felhők, a nők, a vetélytársak gyöngéi, a céhélet pletykái, a kor társadalmi mozgalmai, minden, ami egy emberi lélek mélyvizét hullámzásra késztetheti, - minden nyomot hagy e lélek felületén, egy, a láthatáron átszárnyaló madár szárnycsapásának árnyéka, egy korabeli író szerencsés hanglejtésű verssora is, - de ami tragikus bensőséggel érdekli, az a mesterség. Minden gondja, becsvágya, féltékenysége ide hull vissza, a műhely forgácsai közé. Mindent, amit az élet ad, ide cipel, itt vizsgál meg, a mesterség eszközeivel; a mesterség számára őriz meg minden hulladékot, amit az élet közterein talál, s könyörtelenül elhajít mindent, ami «használhatatlan»: embert, kiszólást, történetet, érzést, állapotot. Kegyetlenül író, csak az; tudja, hogy nem lehet másként. Tudja, hogy az író a közösséget akkor szolgálja leghívebben, mikor legtökéletesebben elkülönzi és kifejleszti egyéniségét. «A művész» - írja naplójában - «Az, akinek nincs célja, akinek nincs más gondja, csak művészete». Ez a megismerés amolyan «egyszerű igazság». De egy élet minden szándéka, munkája, csalódása és erőfeszítése után jut csak el hozzá. 1895 január elsején följegyzi bűneit. Ezt írja: «Nem dolgoztam eleget: túlságosan óvatos, tartózkodó vagyok a munkában. Én, aki az életben inkább pazarló vagyok... az irodalomban, mihelyst tollat veszek kezembe, túlzott lelkiismeretességgel kezdek tétovázni. Nem látom többé a szép könyvet, csak a rossz oldalt, amely tönkretehetné a szép könyvet... s már nem tudok írni.» Ugyanitt írja: «Sokat ettem, sokat aludtam, túlságosan féltem a zivatartól. Sok pénzt költöttem: nem elég többet keresni, okosabb, ha kevesebbet költünk.» És: «Sokat beszéltem, ó, igen! túlsokat! Sokat beszéltem Pascalról, Montaigne-ről, Shakespeare-ről, s nem olvastam eléggé Shakespeare-t, Montaigne-t, Pascal-t. Túlságosan dícsértem a kis, irodalmi folyóiratokat, melyeket soha nem nyitok föl, s túlságosan szídtam a napilapokat, pedig ötöt is elolvasok mindennap. Túlsok chartreuse-t ittam.» Ilyen mondatok után megszeretjük. Néhány nappal halála előtt ezt jegyzi föl: «A derű: szemérem, a szellem játéka. A derű a szellem hétköznapi, erkölcsi higiéniája». Ilyen mondatok után tiszteljük. És rögtön e sorok után, közvetlenül halála előtt, egy költőtársa halálára ezt írja: «Meghalt Moréas. Költő volt, megcsalta hazáját, néhány szép verset írt, s engem hülyének tartott.» Ilyen mondatok után nem szeretjük, nem is tiszteljük, de megrendülten szemléljük ezt a reménytelenül író magatartást; az író, aki halálos ágyán ilyen tárgyilagosan ítél a kortárs és vetélytárs fölött, csakugyan alig-alig emberi jelenség többé. Talán nem is akar az lenni. Beéri, különös gőggel, vagy különös alázattal, ha megmaradhat életében és halálában, művében és utolsó gondolatában is írói jelenségnek.

Naplóját nem lehet «elolvasni», egy szuszra, mint egy regényt, vagy önvallomást; nagyszerű hagyatéka nem tartozik semmiféle műfajhoz. De mindenestől, tévedéseivel és szertelenségével, aránytalanságával, féltékenységeivel, gyermekes félelmeivel és fenséges megrettenéseivel, mesteremberes aprólékosságával és költői áhítatával összeállott műnek e sokezer apró bejegyzés; s ez a mű hozzátartozik az európai irodalomhoz. A ritka könyvek egyike, amelyek magányosan és rejtőzőn, idő és közönség véleményétől függetlenül, élik a maguk termékeny és titokzatos életét. Jules Renard naplója az írók könyve marad. Afféle pogány breviárium, szakemberek részére. Tragikus könyv: szerzője minduntalan az «életről» akar beszélni, s az élet reménytelenül betűvé változik át keze alatt.