Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 12. szám
Lehet, hogy egyazon pillanatban ébredtek, de egyelőre semmi bizonyosat nem tudnak egymásról. A fiú a belvárosban lakott a szüleinél, a lány is a szüleinél lakott, de kijjebb a periférián, mert az ő apjának nem volt szőrmekereskedése, mint a fiú apjának. Csak a jobbmódú emberek telepednek meg a belvárosban, ez már a világ rendje, a szegényebbek kihúzódnak a végekre. Nekik ott is jó, a gyárkémények árnyékában, a szűk, macskakövekkel bevetett uccákban s akiknek a belvárosban akad dolguk, azok gyalog bekocognak, vagy felzsúfolják magukat a sárgaszínű, rosszagú villamosokba és estére holtfáradtan térnek vissza otthonukba. A fiú keveset tud erről a vidékről és még kevesebbet a hosszú gyaloglásokról és a kínos villamosutazásokról. A lány azonban, mint a benszülött, minden részletében ismeri a tájat, a gazdasági bajokat és az emberek szokásait is errefelé. Itt született, itt nőtt fel és innen jár be naponta az egyetemre. Vasárnap reggelenként innen indul el túrára a közeli hegyekbe, vagy nyáron hajnalban csónakázni a folyóra. Nem egyedül, hanem egy fiúval, aki huszonnyolcéves és építészmérnök. Ma is találkája van vele a pályaudvar előtt, a kis járdaszigeten. Jókor ébredt és siet az öltözködéssel, nehogy a másik sokáig várakozzon rá.
A fiú, Győri László építészmérnök, már ott állt a kőszigeten vastagtalpú szandálban, térdigérő nadrágban, hajadonfőtt és kis élelmi zsákkal a hátán. Nemcsak, hogy el nem aludta a pontos találkaidőt, de jóval előbb is érkezett. Kissé álmosan, idegesen nézelődik a négyfelé ágazó, ébredező uccákba. A villamosok éppenhogy megindultak, innen-onnan előszalad egy sárga dromedár, ablakszemei ragyognak a felkelő napban, kerekei élesen csikorognak a fordulóknál. Egy váltóigazító ember most helyezkedik el őrhelyén, az ívlámpa vasoszlopának tövében. Lassan mozog és úgy rendezkedik, mintha örök életre ezen a helyen akarna foglalatoskodni. Festetlen, nagy deszkasámlit állit az oszlop tövébe, nekitámasztja vasdurungját, amivel majd a váltót igazgatja, aztán egy bádogcsöbörrel, amiben kulimász van, odakullog a sínhez, megkenegeti a váltó csapjait, hosszan, hangosan fölásít unalmában s végül visszamegy az oszlophoz és leül a sámlira. Kezdődhetik a forgalom, ő mindenre elkészülten várja a teendőket.
Lassan, nyúlósan mozdul az élet. Néhány pillanat mulva autók tűnnek fel, az állomás indulási oldalához robognak s gyalog is érkezik néhány ember. Valószínűleg most fut ki majd az első hajnali vonat. A fiatal mérnök nézi az érkezőket és azon gondolkodik, kik ezek az izgatott emberek, hová és miért utaznak el ebből a városból. Másutt talán jobb dolguk lesz, mint amilyen itt volt? - Szamarak, - mormogja maga elé félhangosan. Ő úgy tudja, hogy az élet mindenütt egyforma, kicsit jó, kicsit rossz, de minden esetben nagyon nehéz kibírni. Van, akinek itt gyereke születik, aki tizenhatéves korában majd egy fejszével agyonveri a saját anyját és van, akinek amott meghalt az apja, aki után százezreket örököl s ezen az alapon most elkezdheti élni a saját életét. S még történnek egyebek is, valahogyan máskép is a világban, de mindez csak egyre megy ki. Bolondság az egész. Egyszer valamennyien meghalunk s aki meghal, annak már hiába fujnak port a szemébe. Önkéntelenül legyintett a kezével, megrántotta balvállát, hogy a hátizsákot jobban egyensúlyba hozza s aztán megindult, hogy mozogjon ide-oda kicsit a szigeten. Vén szamár, hogy ilyen korán elszalad hazulról. Legalább még félórát alhatott volna. A pályacsarnok órájára tekint, a két mutató, mint két csillogó bronzdárda ötóra tizet mutat. Megnézi a saját óráját is. Apró, négyszögletes fémszerkezet, zöldes, világító számocskákkal, úgylátszik, karcsú, ezüst mutatói öt perccel elmaradtak a hivatalos idő mögött. - De most már igazán jöhetne, - gondolja. Cigarettára gyujt, nem azért, mintha kívánná, ilyenkor, kora reggel undorodik a gyomra a nehéz, csípős nikotiníztől, de mit tehetne egyebet? Nagy slukkokat szív le a füstből, a két orrlikán ereszti vissza és áll mozdulatlanul abba az irányba meredten, amerről Ellának kellene érkeznie.
A lány még mindig nem jött, de kinyitották a közeli mészárszékeket, sajt-, vajkereskedéseket, a gyümölcsös boltokat és egyszerre megjelentek a legyek, valósággal rajokban bujtak elő láthatatlan fészkeikből. Émelyítő, komisz szagok keverednek a levegőbe és nincs menekvés az éhes legyek elől. Az arcáról mégcsak elkergeti a szemtelen dögöket, de nem teheti, hogy állandóan kapkodja a mezitelen lábaszárát. Egyre idegesebb és türelmetlenebb lett. Kómikus, hogy egy felnőtt ember így várakozzon valakire félórája! Ha előre tudja, hogy a másik majd ennyit késik, akkor bement volna az állomás büfféjébe és megiszik egy stampedli gyomorkeserűt. Szereti ennek az italnak fanyarkás ízét és valóban jót is tesz a gyomrának. Németországban majdnem szenvedéllyel rászokott ere a félig sósborszesz, félig pemetefűfélére, vagy mi az ördög kotyvalékra. Akkor már gyomort fájdító idők jártak Berlinben. Az új építészeti iskolák felszámolóban voltak s úgy hajnalfelé, a hosszú vitatkozások után mit tehetett volna egyebet az ember? Elment gyomorkeserűt inni a Café Romanisches-be. Valóságos nemzetközi csürhe járt ebbe a hodályba, orosz emigránsok, akik megszöktek a bolsevik végítélet elől, jugoszlávok, akik nem tudták diadalra vinni a parasztpártot és magyarok, akik eljátszották forradalmukat, holland gyémántkereskedők, kokaincsempészek, filmemberek és lázbeteg börzespekulánsok szinte egy kalapban összerázva, mint valami papír- és rongyhulladék és az a néhány művész, akik még a pirkadó hajnalban is szürrealista versekről, Picasso új, klasszicista hóbortjáról és a jövő városépítészet lehetőségeiről vitatkoztak. Ilyenkor ő már nem ült közéjük, külön kerek kis asztalkánál egyedül kóstolgatta fanyarízű pálinkáját. Még most is szájában érzi az ízét. S határozottan nemcsak iszákosság, hanem egyben egészségügyi kúra is volt az ott. Egyre nagyobb lett benne a kívánkozás a zöldes, sűrű gyomorkeserű után. Éppen elhatározta, hogy átszökik a pályaudvar büfféjébe, mikor az egyik villamosról, amely az északi kerületből futott be a szigethez, leugrott a lány.
- Halló! - kiáltotta már a villamos lépcsőjéről. - Mióta vársz, barátocskám?
A fiú kedvesen, mosolyogva lépett hozzá:
- Éppen most futottam be én is, - mondta és kinyujtotta a karját, hogy kezet szorítson Ellával. - Sejtettem, hogy elkésel.
- Szervusz, barátocskám!
- Nagyszerű figura vagy! Nézd meg, én úgy festek melletted, mint a majom. Mintha most szabadultam volna ki az őserdőből.
- Csak nem éppen az én kedvemért?
- Nem tudom, - felelte a fiú derűs ábrázattal. - Kijöttem, mert ott már nagyon elúntam, a majomkisasszonyok között. - Anélkül, hogy elengedte volna a lány kezefejét, kissé megemelte a karját, hogy azt a saját jobbkarja alá fűzze. Nem sikerült. Ella kisiklott és egy lépéssel hátralépett. - Nem akarom, - mondta. - Majd kijjebb.
A fiú némi sértődöttséggel zsebredugta a kezeit és csak úgy mellékesen mondta:
- Gyerünk hát.
- Nem értetted meg, Lacikám, hogy miért mondtam? - kérdezte a lány és egy pillanatig még állva maradt, szemben a másikkal. Kerek, barna szemei, mint a gyémántok ragyogtak ovális formájú, kreolszínű arcában. Nem volt semmi kihívó árnyalata a hangjának, inkább játszott, semmint kötekedett. Ezt a fiú is megérezte és elnevette magát. Nem valami született pipogya természet, de hogy itt áll a lány előtt, csodálatosan gyámoltalanná és nevetségesen engedékennyé változik. Elkáprázik a szeme, ahogy tekintetük összeakad. És gyönyörűség látni a lány egész alakját, a könnyű nyári ruhácskában, feje tetején a kis vörös sapkával. A karjáról sodort zsinóron kék gumitáska csüng alá. A ruha alapszíne fehér, nagy, kerek pettyek kéklenek rajta és derékban vörös spárgaöv fogja át. Nincs rajta semmi kihívó és mégis feltünő. Két vékony, egyenes lábával úgy állt a kősziget peremén, mint valami művészi szinezetű exotikus virág. Mit felelhetne neki egyebet, minthogy megint ránevet és gyerekesen, csábító szemhunyorítással megbiccenti a fejét, hogy induljanak.
Gyalog vágnak neki az egyre zajosabb, népesebb úton a folyó felé. Ha az előbb még savanykás kanális- és poros aszfaltszag terjengett a levegőben, most ezer mindenféle illat és bűz sűrűsödik egymásba. A zajok is felszabadultak, s anélkül, hogy egyetlen élesebb hang ütközne ki az együttesből, a kábító zsongás lassan, szinte észrevétlenül, idegbomlasztó, általános lármává fajul. És olyan ez a lárma, mint az úttalan dzsungel, ha száz évig él is benne az ember, akkor sem találja meg pillanatnyi nyugalmát. Körülbelül ezt érezhette most a lány is, amig egyenes tartással, előre-hátra vetődő karokkal ott haladt a fiú mellett, aki kopogós járással lépegetett és halkan, a fogai között, mint a vásott uccagyerekek, valami divatos dal ritmusát fütyürészte.
- Hallod? - kérdezte a lány. - A költők ezt a pokoli órát nevezik a város ébredésének. Walt Whitmann alighanem süket volt, ha ezért a lármáért lelkesedni tudott.
A fiú megáll, hallgat egy kicsit, aztán, miközben a fejebúbját vakargatja, azt mondja:
- Érdekes. A modern ember, a «technika századának gyermeke» irtózik a lármától.
- És te komolyan csodálkozol ezen?
- Csak megállapítom. Annál is inkább, mert a modern építészet egyik alapproblémája, hogy a város lakóterületéről kiűzze a zajt. Jó levegőt, napfényt és csendet akar adni az emberiségnek.
Ella élénken közbevágott:
- Idehallgass! Életemben egyszer voltam falun, de azt a néhány napot sohse felejtem el. - Kissé meglökte a fiút, az útirányba fordította, hogy haladjanak tovább. - Este érkeztünk meg a vonattal s aztán vagy egy óra hosszat kellett gyalogolni, hogy beérjünk a faluba. Olyan csenddel, amilyen ott fogadott bennünket, se a hegyi túrákon, se csónakázás közben még nem találkoztam. Mintha ólmot öntöttek volna az ember fülébe. A falu völgyben feküdt és ahogyan az országúton haladtunk, a puha, fehér porban, mintha a metafizikai űrben tévelyegtünk volna, pehellyel kitömött dunnákon lépegetve. Ne nevess! Ilyen felemás világ volt az ott. S hogy az első éjjel lefeküdtünk, azt hittem, megáll a szívem verése a csendben. Valósággal irtózat fogott el. A magányosság irtózata és mégis milyen felejthetlenül nagyszerű volt az egész. Nappal kimentünk a határba és ott is csak az érő, sárguló gabona zenélt valami egészen halk, hogy úgymondjam, valami édeskés hangon és a virágok is, mintha zenéltek volna kicsit a színükkel. Igen, ott is hallottam hangokat, de mintha az az egész csak a csend sóhajtása lett volna.
- Siessünk, - mondta a fiú. - Ha idejében kiérünk, akkor még ott is hallhatod, ahogyan a víz fölött «zenél» a csend.
- Nem tudod felfogni a nüánszkülönbségeket.
- Ha így tipegünk, sohse jutunk ki a vízre.
- Mindjárt hat óra.
- El is mult.
Jobban kiléptek, s valami másról, valami kevésbé érzelmes dolgokról kezdtek beszédet. Csakugyan későn volt már. A házmesterek is megjelentek hatalmas vesszőseprüikkel és felkavarták a port a házakelőtti járdán. Az üzleteket nyitogatták, a redőnyök csikorogva szaladtak föl az ajtók fölé szerelt búvóhelyükre, a kirakatok villóztak a napban s még lármásabb és bűzösebb lett a világ. Az egyik kapun egy idősebb, kövér hölgy jött ki csöppnyi kutyuskájával. A fehér pincsi vékony ezüstlánc végére volt odacsomózva és úgy gurult az asszonya után, mint valami eleven vattagomolyag. A hölgy megállt a járda közepén, balkarját a csípőjére tette és végigtekintett az uccán. Valószínűleg, mindazt, amit látott, helyénvalónak találta, mert jóleső ringással megindult a közeli facsemete felé, amely egy ócska vasketrecben zöldült a járda szélén. Megállt, az ezüstláncot kicsit rövidebbre fogta s miközben ritmikus, érthetetlen sziszegő hangokat hallatott, látható gyönyörűséggel nézte, hogy a pincsi hogyan végzi el, reggelente végezni szokott öntöző munkáját.
Laci és Ella éppen mellettük haladtak el, hangosan összenevettek a kómikus látványon. De nem vetettek oda semmi megjegyzést. Ami mondanivalójuk lett volna a kövér hölgyről és piciny kutyuskájáról, azt illedelmesen elintézték önmagukban.
Felértek a hídra s a fiú nem tudta megállni, hogy újból ne kisérletezzen Ellával. Először csak úgy, ahogy egymás mellett lóbálózott a karjuk, a kezét fogta meg, mintegy merő szórakozottságból, egyenként játszogatni kezdett az ujjaival, s hogy a lány hagyta, felemelte a kezét és a karját a maga karja alá fonta. Ami az előbb erőltetve sem sikerült, annak most semmi akadálya nem volt. Hogy a hídon jöttek-mentek az emberek, nem törődtek vele. Már kint voltak a város központjából, átkerültek a megszokottság határán, itt már az elmult vasárnapok emlékei kisértettek bennük. A lány nagyon jól tudta, mi a másik szándéka azzal, hogy csak úgy véletlenül megfogja a kezét, de hagyta. Hiszen az előbb sem azért vonakodott belekarolni, mintha éppen szívből ellenére lehetne így egymásbafonódva lépegetni. De hiába szereti, ha a fiú, a barátja, aki egyszer majd a férje lesz, néha-néha melegen hozzásúrlódik, így az uccán is, beszélgetés közben a könyökével néha-néha hozzáér a melléhez, hiába kívánja tagadhatatlanul, mégis vigyáznia kell magára. Nem feledkezhet meg róla, hogy még az iskoláin sincs túl, találkozhatnak valakivel, aki gonosz szándékossággal számonkéri tőle cselekedeteit. De erre kijjebb már ő sem tud ellentállni a kisértésnek. Szorosan hozzásímul Lacihoz s minden kívülökvalóról megfeledkezve, haladnak tovább. Most tényekkel, példákkal, világos számadatokkal sem tudná előttük senki bebizonyítani, hogy az élet nehéz s hogy az erőteljes fiatalság után a sorvasztó öregség következik. A nap már kibujt a magas, kormos házak mögül és jóleső melegséggel sugároz a hátukra. Ha a híd egy-egy pillére fölé érnek, hallják, ahogyan a víz a kőoszlopokhoz csapódik s zenél, de nem úgy, mint a falusi csendben az érő gabona, hanem vadul és erőszakosan és félelemkeltőn zúdul bele az emberi lélekbe.
- Egy pillanatra, - mondja a fiú és megállnak. - Nézz csak oda, milyen gyönyörű így a magasból a folyó. Egyes helyeken, ahol végigfekszik rajta a napsugár, mintha aranyból lenne. Alig látni, hogy folyik, inkább az az érzésem, mintha én mozognék előre.
- Mintha repülőgépen szállnánk a víz fölött, - mondta Ella s mintha félne kicsit, erősen magához szorította a fiú karját. - Még nem ültem repülőgépen, de körülbelül így képzelem el. A hegyek, völgyek, fák és vizek egyhelyben állnak és mi a levegőben úszunk fölöttük. Nem szeretnél pilóta lenni?
- Nem mondhatnám. Valószínűleg azért lettem építész, mert szeretem a stabilitás érzését.
- Jó lenne ég és föld között repülni.
- Mint a galambok! Éppen ott száll egy fehér csapat.
- Inkább sirályok azok.
- Határozottan galambok. Igaz, hogy ilyesmit csak ritkán láthat az ember. A galambok nem szoktak a vizek fölött cikázni, de úgylátszik, ha folyó közelében élnek, akkor mégis megteszik. Átveszik a sirályok és egyéb vizimadarak szokásait.
- Hű, de okos vagy te, barátom! Úgylátszik, nemcsak az új építészetről, hanem a galambok természetrajzáról is tudsz valamit beszélni.
- Ha ez tudásnak számít, ennyit könnyen összelopkodhat az ember az életben. Még gyermekkoromban figyeltem meg például, hogy a börzepalota bejárata fölött varjúk és galambok tanyáznak s hogy ez a két különböző fajta össze-vissza párosodik egymással. Varjú hím, galamb tojóval, hát nem érdekes ez? Ha egyszer majd megépítem a magam egyemeletes kertes villáját, akkor kisérletezni fogok különböző állatok párosításával.
- Ha majd megengedem, - nevetett fel a lány. - Nem mondom, hogy nem engedem meg, de majd akkor, ha már öreg leszel. Addig inkább csak szeress engem és építsél szép, nagy házakat.
A híd vaskorlátjának dűlten, szorosan egymás mellett álltak. Könyökük rajta feküdt a hűvös, gömbölyű vason s a lábuk mozdulatlanul feszült neki a betonpadlónak. Arrafelé néztek, amerről a folyó ereszkedett neki a hídnak. S látták, hogy a galambok még mindig ott cikáznak a ragyogó tükör fölött. Messzebb néhány csónak ereszkedett ki a vízre, s mint könnyű dióhéjak ringatóztak fölfelé, szemben a folyó irányával. Tőlük jobbra új, szines házsorok emelkedtek, előttük parkok zöldültek, itt-ott vörösrefestett padokkal, néhány sor törpe gömbakáccal s valahol a középütt egy karcsú, magas rúdon zászló lengett, amivel folyton ingerkedett a könnyű reggeli szellő. Emeletes házak voltak azok, igazi parkok és fák és mégis így messziről holmi játékskatulya limlomjának látszottak. Groteszk látvány a távolból és magasból. Mind a ketten arrafelé tekintettek és úgy tettek, mintha a látottakon kívül semmi egyéb nem érdekelné őket. Szép a táj és itt a folyó színe fölött üdítően tiszta és friss a levegő. Ha lehet, a két fiatal ember még szorosabbra bujt egymáshoz. A lány alsókarja puha odaadással a fiúén pihen s a fiú le-lekapja szemét a tájról és rápillant a lány mezítelen karjára, a szépformájú kezefejére, a hosszú, vékony ujjaira, arra is, amelyiken egy sodrott kis arany gyűrű csillog, közepén barna kövecskével, finom csipkézett foglalatban. Szép ez a kis gyűrű, de a lány kreolszínű, hosszú, majdnem gömbölyűre modellált ujjai még szebbek. Igy, mozdulatlanságukban is szinte megfogják az ember szívét, csábítják és izgatják azt, aki látja őket. S a fiú már nem tud ellentállni a csábításuknak. Kissé lejjebb hajtja a fejét, kissé feljebb emeli a tenyerét, benne a lány kezét és csendesen, hosszan megcsókolja. Ella nem mozdul, mintha észre sem venné, hogy a másik mit csinál. Egy ideig még csendben bámulja a tájat, aztán hirtelen mozdulattal elrántja a kezét, mintha féktelen düh öntötte volna el, nagyot dobbant a betonra és azt mondja:
- Ne ravaszkodj, Lacikám, mert nyakonütlek!
- Milyen kár, hogy felébredtél.
- Úgy? Azt hitted, hogy aludtam. Én pedig, megvallva őszintén, azt hittem, éppen azon töröd a fejed, hogy milyen állatokat szerezz be majd a palotádba. Tehát így bánnál el velem, ha egyszer véletlenül elaludnék a közeledben.
Úgy tett, mintha komolyan pörlekedne, de a szemei huncutul ragyogtak és a fiú láthatta bennük, hogy szó sincs itt haragról. Nem gyerekek már, de azért így incselkednek, ingerkednek egymással állandóan. És titokban mindketten úgy vélik, hogy ez így nagyon jól van. Ez az őszinte közvetlen pajtáskodás az, ami a szerelmükön túl is elválhatatlanul egymáshoz köti őket. Ha majd összekerülnek s ha néha nyugtalanító, elválasztani akaró bajok fészkelődnek közéjük, akkor is majd a pajtáskodó természetük lesz az, ami újból összebékíti őket, erőszakolás nélkül is kiegyenlíti köztük az ellentéteket. De ezekről a gondolataikról, elképzeléseikről és vágyaikról nem igen beszélnek hangosan. Minek komolykodjanak, minek készüljenek neki jövendő életüknek, mint valami nyaktörő hegymászásnak. Ahhoz pedig, hogy megtérjenek egymással, hogy kiegyenlítsék ellentéteiket, elegendő egy játékos gesztus, egy szemérmesen kétélű tréfa. Most is így történt. Még mondanak egymásnak néhány gúnyolódó szót, aztán karöltve, mintha semmi sem történt volna, megindulnak tovább.
A hídon túl, az üres, homokos part mentén még közelebb kerülnek egymáshoz. Fárasztó állandóan egyazon pózban tartani magukat. A fiú most átfogja a lány derekát úgy, hogy a jobbtenyere a csípőjén fekszik és minden lépésnél érzi a fiatal test ritmikus mozgását. A lány a fiú nyakába karol s a felső testével egészen rádül pajtására. Nem is a földön járnak, úgy érzik, mintha a tenyerükön vinnék egymást, könnyűek, frissek és jókedvűek.
- Jó lenne virágot szedni, - mondja a lány, mert olyan helyre értek, ahol oldalról a mezőn tarka virágokat látni. - Szeretném, ha egy nyalábbal magunkkal vinnénk a csónakba.
Kiszaladtak a mezőre és versenyezve tépdesték a sárga, lila, zöld, piros, kék virágokat. Néha meg-megszagolták és túlzott hangossággal prüszköltek, így jelezve, hogy semmi szaguk nincsen ezeknek a tarka gyomoknak. - Nem baj, - mondta a lány. - Ha otthon lennék, megöntözném őket kölnivel. De itt, barátocskám? Mire való lenne a komédia?
Mikor már eleget összekapkodtak, Ella nyalábjába fogta az egészet és visszatértek a partra. Nem fogták át egymást újból. A lány a virágok rendbeszedésével bajlódott, a fiú hosszúra nyujtott lépésekkel járt mellette és hangosan énekelni kezdett. Olyan volt, mint egy fiatal, gondtalan diák, a nótáit is valahonnan a multból szedte elő és kieresztette a hangot a torkán, hogy megzengett tőle a táj. Ha a víz felé fordultan énekelt, akkor majdnem azt mondhatta volna, hogy lájta, amint az egyes szavak testet öltenek s mint a madarak szállnak tova a folyó fölött. Elkeverednek a fehér sirályok és a bunkótestű, hosszunyakú vadludak között, amelyek sötét vonalban húztak el a tulsó part felé. Végre a csónakház is feltünt a tekintetük előtt. A távolból úgylátszott, hogy csupa mezitelen ember sürög-forog a deszkabarak előtt. A nap ragyogott felettük és élesen megcsillogtatta a bőrüket. A folyón, mint óriási vizipókok, seregesen indultak el a csónakok.
Ők már otthon felvették fürdőtrikójukat s most csak a felsőruhákat kellett ledobniok magukról és máris ott álltak majdnem mezitelenül a forró homokon, sugárzó testtel és fesztelenül, mint a többiek. A kétszemélyes, könnyű csónakot a fiú hozta ki a barakból, izmos karjaiba emelte és rugalmas léptekkel haladt vele lefelé a parton. Ella az evezőket vitte, egyiket az egyik vállán, másikat a másikon. Sürögtek és lármáztak az emberek, mintha a közeli víz láttán kicsit összezavarodott volna az eszük. S az építészmérnök úr is, hogy félig vízreengedte a csónakot, pajkos örömmel ugrott egy nagyot, karjait megforgatta a levegőben s végezetül hangosan, rikácsolón kukorított, mint aki, félelmetes vad ember, a felkelő napot köszönti a pusztában. Ahogy a vízhez közelért, a lány is visító indiánná változott, szédült körtáncban járt a két evezővel a fiú körül. Lármáztak és nevettek s mielőtt a csónakba ültek volna, derékig beszaladtak a vízbe és kétszer-háromszor lebuktak, hogy pillanatokra eltüntek a szem elől. A fiú sűrű, drótszerű haja lucskosan összecsapzódott, a lány fején piros gumisapka volt és élénk ezer színben ragyogtak rajta a vízgyöngyök.
Majdnem egyenes vonalban a folyó közepe felé eveztek s aztán megindultak szemben a víz mozgásának irányával. Különös érzés így kint a nagy folyó közepén ringatózni a könnyű, kis csónak öblében. A közelben sehol egyetlen szilárd megfogható tárgy. Szemmel láthatóan mozog és változik a világ, lent a kékesszürke víz és fönt a kékarany ég, amelyen ritkaszövésű felhőrongyok lebegnek nyughatatlanul és folyton változó alakzatokban. Aki visszatekint a felébredt városra, az csak most tudhatja meg igazán, hogyan élt évek és évtizedeken át. Szürke mély ködök kóvályognak arrafelé a levegőben és néha már nem is ködnek látszik ez a szürkeség, hanem valami reménytelen, kásás anyagból épült falnak, ami szétbonthatatlanul és súlyosan ráfekszik az emberi életekre. A fiú evezett, ő tehát arccal ült a város felé és látta a szürke ködfalat, látta a magasbanyúló gyárkéményeket, a tornyokat, amik vakon csillogtak s mivel ő építész volt és olyan ember, aki a mestersége fogásain túl is belelát a világba, el tudta képzelni mindazt, ami ott történik a távolban. A gazdagok könyörtelen jómódját, a szegények reménytelen vergődését, a megválthatatlan jelent és a bizonytalan igéretekkel közelgő jövendőt. Nem szokott politizálni, nem tartozik semmilyen párthoz, vagy érdekcsoporthoz, s mégis állandóan keveregnek benne a keserűségek, vádol, ha kinyitja a száját és követel akkor is, ha csak megállapít. Most a szociális gondjairól és terveiről szeretne beszélgetést kezdeni a lánnyal, de látja, hogy az egészen odaadta magát virágai rendezésének. Későbbre halasztja mondókáját. Nem, mintha úgy gondolná, a lányt nem érdeklik az ilyen dolgok. A közgazdasági egyetemre jár s nem egyszer beszéltek már társadalmi reformokról és a forradalmakról, amikben nyakig benne volt Ella öregje is. Az ő apja idejében megszimatolta az idők változását és kiutazott Svájcba. Sem a forradalmakba, sem az ellenforradalomba nem keveredett bele. Amit lehetett, azt idejében pénzzé tette s mikor néhány hónap multán visszatért, ott kezdte, ahol annakidején abbanhagyta. Ma ismét egyike a leggazdagabb kereskedőknek. Nem zsidó, valami távoli örmény és porosz vérkeveredés sarja és egyforma adagolásban megvan benne az örmény ügyessége és a porosz nyers akaratossága. Bükkfafej, - szokta róla mondani a fia, - de azért békességben megférnek egymás mellett. Meddig? Mi lesz akkor, ha eléáll nősülési szándékával? Az öreg valószínűleg már régen kiszemelte a kedvező partit. Közöttük is felvetődik majd a generációs probléma, de azért Elláról semmi esetre sem fog lemondani. Minek is töri magát ezekkel az ostoba gondolatokkal? Kijöttek a szabad levegőre, egyelőre nem érdekli az, ami volt és az sem, ami lesz. Keményen markolja az evezőket, a pórusai valósággal hangosan lélegzenek, karizmai feszülnek és ugranak, mintha gumiból lennének. Különben megelégelte a virtust, a folyó közepéről oldalt kanyarodik a part felé. A lány, mintha csak erre a pillanatra várt volna, feltekint a játszadozásából és megkérdezi:
- Elfáradtál? - Némi gúny és gyerekes pajkosság csendül a hangjában. - Felválthatlak, ha akarod. Vagy inkább csináljak neked egy szép kis koszorút kék vadnefelejcsből és sárga kankalinból? Ha akarod, tüskés bogáncsfejet is fonhatok bele!
S már neki is kezdett a koszorú megfonásának. Húsz éves s még mindig valóságos kislány. Komoly feladatok előtt áll, komolyan küzd az életéért, de nem akar elsavanyodni. Mintha két arca lenne egyszerre, az egyik az, amelyikkel a mindennapi küzdelemben gyötrődik, a másik pedig az, amelyikkel Laci felé fordul, kedves nyugtalansággal és bizakodó derűvel a vonásain. Most is úgy csinálta, mintha csak a pillanatra várt volna, hogy kötekedni kezdhessen a fiúval. Így mutatta, közben azonban a virágok rendezgetésével foglalatoskodott, gondolataival a multban és a jövőben kalandozott. Arra a multra is gondolt, amire nemcsak az eszével, hanem az egész életével emlékszik és arra a jövőre, ami olyan sötéten és feltárhatatlanul áll előtte, mint valami végtelenbe tünő alagút. Sok mindenről beszélt már a barátjával, de úgy hiszi, még mindig nem mutatkozott meg előtte egészen. És nem is teszi meg. Mért zaklassa fel a másik nyugalmát, mért búsítsa el szerelmes tekintetét? A nehéz körülmények, amik között felnőtt, nemcsak megsanyargatták, hanem meg is keményítették, olyan a teste, mintha acélrúgók feszülnének a csontjaiban, minden porcikájában akaratos és céltudatos. A közgazdasági egyetemre is azért iratkozott be, hogy megismerkedjen a világ materiális összetevőivel, nem csak a lélekre, hanem az anyagra is kíváncsi és mindent összevetve az élet teljes valóságára. Hiszen most is milyen nyomasztó emlékek és alig körvonalazható tervek járnak az eszében és mégis játszi kedvvel virágkoszorút köt a másik homlokára. Játékból, mert a játék szép, kedvet derítő s aki játszani tud, az tud csak igazán dolgozni és harcolni is. Ujjai között engedelmesen fonódnak egybe a virágok gyönge szárai, árnyalata sem látszik rajtuk a hervadásnak. Élettel tarkállanak a napsütésben és szinte felkínálják magukat a két fiatal ember játékához. Ella fölpillant a fiúra, aki szép, kifejlett felső testével előre-hátra dülve, megfeszített izmokkal húzza az evezőket s a ritkás hajakkal benőtt mellkasa ritmikusan süllyed és emelkedik a szívós, egyöntetű munkában. S ahogy így fel-felpillant, megint valami huncut gondolatsor akad az eszébe. Arra gondol, hogy milyen nevettetően kómikus figura itt előtte ez a nagy darab fiú, akit az emberek tisztelettel mérnök úrnak neveznek. Komoly, szép nevet adtak neki, de ha ő jól meggondolja, hogy a Laci miben különbözik a csacsitól, amelyik az állatkerti pázsiton szokott legelészni, úgy látja, hogy jóformán semmiben. Az egyik a hátán visel egy csúnya nagy szőrkeresztet, a másik pedig a mellén. Ez a különbség szót sem érdemel. Különös felfedezését épen el akarja mondani a másiknak, mikor az váratlanul megszólal:
- Talán nem is tudod, hogy milyen szép vagy te, amint itt fekszel a csónakban. Nézlek, nézlek és nem tudok betelni veled.
- Hát akkor fordulj el. Még utóbb is belém szeretsz. Kár lenne minden fáradságért.
- Pedig én már megfogtalak és nem engedlek ki a karmaim közül.
- Nem-e? Gondold meg, egyelőre nem vagyok egyéb egy gyatra, kis diáklánynál. A hét végére Ricardo pénzjáradék elméletéből kell készülnöm, Adam Smithről is beszélnem kell és így tovább.
- Az semmi. A télen azért mégis elveszlek feleségül.
- Képzeld el, Marxxal is foglalkoznom kellene.
- És kicsit talán velem is.
- Mondtam, ha jó leszel, koszorút kötök a homlokodra. Készen is vagyok. - Belekapaszkodott a fiú két karjába, föltérdelt, s a virágfüzért, mielőtt még a másik védekezhetett volna, a homlokához illesztette.
- Megint el akarod játszani az alkalmas pillanatot. Elhatároztam, komolyan szeretnék veled beszélni a jövőnkről.
- Jó! - mondta Ella. - Majd legközelebb. Egyelőre földíszítlek a koszorúmmal, legközelebb pedig beszélünk a jövőnkről úgy, ahogyan azt az okos bácsik és nénik szokták tenni. - A fiú gyöngéden védekezett, de ő nem engedte magát eltolni. A füzér két szárát hátul átkötötte egymáson úgy, ahogy hosszan lecsüngtek s elől a koszorú odasímult a fiú magas-barna homlokához.
- Szép vagy! - mondta a lány nevetve. - S most gyerünk tovább.
- Nem akarsz komolyan beszélni?
- Nem. Vasárnap csak apró, kis gonoszkodásokra vagyok kapható.
Laci meghúzta az evezőket, s közel a parthoz kitartó, egyenletes tempóban haladtak fölfelé a vizen. Amíg az előbb hallgattak s ő majdnem csodálattal nézegette a lányt, csakugyan elhatározta, hogy ma beszélni fog vele, eligazítják egymás közt, ha van még eligazítani valójuk, s lehetőleg az esküvőjük idejében is megállapodnak. Úgy érzi, hogy nem tud tovább várni, állandóan idegesebb és nyugtalanabb lesz s valószínű, ha egészen maga mellett érezné Ellát, szakmabeli nehézségeivel is könnyebben meg tudna birkózni. Ha úgy akarja, mint fiatalasszony is járhat tovább az egyetemre, de az ő számára egészen más lesz az, mint most, mikor valósággal darabokra szakad az élete. Se itt, se ott, se vele, se nélküle. Eddig egyetlen kis vikend-házon kívül egyebet még nem épített, de ha megesküsznek, pénzt kér az apjától és belekezd valami nagyobb vállalkozásba. Egyszerre hangosan mondja:
- Elhatároztam, ha megesküszünk, veszek néhány kisebb telket és építek rájuk modern, egyemeletes villákat. Fölépítem őket a magam kedve szerint és bérbe adom.
- Hiába akarsz beugrasztani, erről ma nem beszélek.
Nem elutasítón, de azért keményen és határozottan beszélt a lány. Az arca nyugodt, a szemei mosolyognak, a hangjában azonban benne van a makacs elhatározottság. Virágcsokorral az ölében, egyenes tartásban ül. Barna, könnyűszálú haja hullámosan szétbomlik a szélben. Magának sem tudná megindokolni, hogy miért nem akar beszélni a fölvetett kérdésről. Gyáva lenne talán, nem mer elszakadni a multjától és nem mer elibe menni a jövőjének? Nem valószínű. A fejében egymást kergetik a gondolatok, de egyetlen okos mondat nem tud belőlük kialakulni. Ilyen hirtelen kitérővel mégsem lehet a másikat elhallgattatni. Oktalanság lenne szeszélyből megbántani azt, akit legjobban szeretünk a világon. Közeledni szeretne hozzá, de úgy, hogy egyelőre ne essen szó a jövőjükről. Kényelmetlen érzéssel mozgolódni kezd, majd kinyúl a csónakból, oválisra formált tenyerével vizet merít, meglocsolja vele az arcát, aztán mégegyszer merít a folyóból és azzal szembe öntözi a fiút.
- Haragszol? - kérdezi kicsit félénken, majdnem ügyetlenül.
- Fáj, hogy nem akarod komolyan venni a szavaimat.
- Talán éppen az a baj, hogy túlságosan komolyan veszem. Úgy érzem, nincs itt még az ideje, hogy beletévedjünk az ilyen tanácskozásokba. Talán beszélj valami másról. Ezenkívül is vannak terveid.
- Minden tervem össze van kötve teveled. Persze, hogy vannak még terveim. Ha egyszer híres építész leszek, akkor megtervezem az én új városomat, amiről már annyit beszéltem. De, hogy egyszer híres lehessek, ahhoz is terád van szükségem.
- Igen, egyszer majd együtt fogunk dolgozni. Én a közgazdaságban, te pedig az építészetben. Tudod, hogy ez a két foglalkozás nagyonis összevág.
- Az új városnak új politikai és új gazdasági előfeltételei vannak. Néhány évvel ezelőtt Stuttgartban hallottam Gropiust és Le Corbusiert beszélni erről a problémáról, csodálatos volt. Mindketten túlozzák a saját álláspontjukat, egyik az esztétizmus felé hajlik, másik inkább a mérnöki technizálódás felé, de mégis mind a ketten tudósok az építészet kérdésében és egyben társadalmi forradalmárok is. Én inkább Le Corbusier követőjének vallom magam s ha megépíteném az új városomat, akkor az ő cölöp-rendszerére alapoznám. A házakat, amelyek, mint mondtam, cölöpökön állnának, hogy a teherszállító forgalmat alattuk lehessen elvezetni, hosszú szalagsorokban rendezném el. A bankokat, nagy áruházakat és a közigazgatási épületeket a központba építeném, a gyárakat pedig távol a várostól.
- Félős, hogy rideg, falanszter város lenne belőle.
- A falak nagyrésze üvegből lenne, a házak előtt a teret parkíroznánk épen azért, hogy az emberek fölszabadulhassanak a mai mechanizált életükből. Az új városépítészet nélkül el sem tudom képzelni a mainál emberségesebb társadalom kialakulását. Napfényt és levegőt az embereknek, hogy kedvük legyen az élethez.
- Napfény - mondta a lány - napfény és levegő. - Megváltoztatta az előbbi merev tartását, ülő helyzetéből elnyúlt a csónakban, karjait a feje alá hajtotta és fölbámult a magas, tiszta égre.
A fiú még folytatta lelkesülten a fantáziálást:
- Mozgó járdák lesznek a városomban, fölöttük üvegtetővel, hogy a lakósság esőben is zavartalanul közlekedhessen.
- Milyen különös az ég - mondta a lány. - Ha valaki most lefestené, csak giccset festhetne. De, ami a vásznon giccs, az magában a természetben még igazán gyönyörű lehet.
- Majd meggyulladok a forróságtól.
A lány jóleső nyugalommal mondta:
- Szeretem a napot. Ha fölégetné a bőröm, akkor is csak szeretni tudnám.
Körülbelül két órája haladtak már a vizen fölfelé. A város, ahonnan elindultak, messze mögöttük maradt. Két oldalt a partok, helyenként üresen, kopáran benyujtóztak a láthatárba. Néha kis tanyák tüntek föl vörös, cseréptetős házakkal, amiken szikrázott a nap, a víz szélén tehenek álldogáltak, libák és kacsák hevertek a homokban, bolond kutyák ugattak a csónak felé, valahol egy kis harang kongatott a délelőtti misére. S még tovább szürke kőszigetek bukkantak elő a vízből, keskenyek és egyenetlenek, összegyűrtek voltak, mint a szétdobált szalagok. A levegőben varjak szálltak, a kőszigeten pedig apró sirályok és hosszú lábú, hosszú nyakú gémek álldogáltak, mint egy idegen világ előretólt őrszemei. Hogy közelebb értek valamelyik szigethez, a madarak ijedten menekültek, elrúgták magukat a földtől s a kiterített szárnyukkal ellenkező irányban ellebegtek a fényben. Néha sikoltottak és krúgattak, hogy jelet adjanak figyelmetlen társaiknak.
A lány hanyattfekve halkan dudorászott. A fiú is elfelejtette már az előbbi keserűségeket, szorgalommal húzta az evezőket s a fogai közt sziszegő füttyszóval kísérte a másiknak így halkan is a magasba röpülő szoprán hangját. Nemsokára a kis fűzfaerdőn túl beérkeznek a célba.
A zöld lombok mögött már látszik a sziklahegy óriás, idomtalan teste, amely lenyúlik egészen a folyóig. Öreg paraszti városka húzódik meg az oldalában, ferdén kapaszkodó uccákkal, rendetlen, össze-vissza házsorokkal. Nem megszokott strandoló hely ez, túristák nem járnak erre és a csónakosok is ritkán kötnek ki a parton. Ők is inkább csak úgy véletlenül határozták el magukat erre a látogatásra.
Nagy személyszállító hajó tünt fel a folyó kanyarulatában. Terpedten, lassan ringatózik lefelé a vizen, kéménye sűrű bodrokban eregeti a füstöt, zászlója vídáman lebeg a szélben. Ütemesen elnyujtott énekhangok szűrődnek át a levegőn. A fiú kíváncsian szemléli a jövevényt és felismeri, hogy balkánhajó. Így oldalról már a felírása is látszik: ZAGREB. Túlzsúfoltan úszik a folyó közepén.
- Milyen boldogoknak látszanak az emberek, ha olykor megfeledkeznek magukról, - szólal meg a fiú és keményen meghúzza a balevezőt, hogy egészen parthoz vezesse a csónakot.
- Várjunk még - mondja a lány.
- Helyben vagyunk, nem látod?
- Játszani szeretnék a hullámokkal.
- Jól van - egyezett bele a másik és kikanyarodott a hajó felé. Valóban mindegy, hogy néhány perccel előbb vagy utóbb ugranak ki a partra. Igaza van Ellának, a valamire való csónakos nem tér ki az élvezet elől, ha ráengedheti magát a fölkevert hullámokra. A hajó már egészen közel van, az emberek, akik a korlát mellett szoronganak, kendőkkel integetnek, férfiak a kalapjukat lengetik és értelmetlen szavakat kiáltoznak feléjük. Ella két kezével integet nekik vissza és ő is átkiabál.
A hajó végében nagy társaság verődött össze, ők azok, akik énekelnek. Úgy hallani, mintha horvátul énekelnének, s látni, harmonikás is áll a csoportban.
A víz erősen felborzolódott, a hajókerekek szétverik a hullámokat s az egész folyó hegyet-völgyet hempereg a könnyű csónak alatt. Akik a hajó fedélzetéről nézik ezt a játékot, azok úgy láthatják, hogy a gyönge alkotmány olykor egészen a víz alá kerül, pillanatokra semmi sem mutatkozik belőle. Aztán újból előbukkan s ekkor ott hintál az egyik hullámhegy taraján. Halálkísértés ez így a messziből, de akik a csónakban ülnek, semmi veszedelmet nem sejtenek a játékban. A pillanatok gyönyörűségének élnek. Átengedik magukat az elemek szeszélyének, a fiú ügyesen egyensúlyoz az evezőkkel, Ellának lobognak a fürtjei és két hosszú karjával még mindig, majdnem magafeledten integet a távozók felé.
- Szerencsés utat! - kiáltozza. - Viszontlátásra, kedvesek! - Úgy érzi, nekik is szerencsés napjuk van ma. Ezen a délelőttön minden jóból kijutott a részük. S ő nem is kíván magának többet ezeknél az apró boldogságoknál. Arra sem kíváncsi most, hogy mi vár rá holnap. Ma kijátsza magát kedvére, éjjel nyugodtan fog aludni a kellemes fáradságtól és holnap reggel frissen és elszántan áll majd az új nap új feladatai elé. És látja, hogy a fiú is jól érzi magát. Derűs az arca s a homloka körül elevenen színesednek a koszorúbafont virágok.
Lármásan, mint valami nomád törzs tagjai, mint az új honfoglalók ugrottak ki a partra. A fínom, puha homok zizegett a talpuk alatt, a nap ragyogott fölöttük s a víz kéken, tisztán ki-kiloccsant a partra.
- Egyedül vagyunk! - mondja a lány ujjongó örömmel s miközben pajkosan topog, majdnem táncbakezd a homokon, újra és újra elmondja: - Egyedül vagyunk! Úgy érzem, mintha az egész világon egyedül lennénk!
A fiú kihúzza a csónakot a partra és ő is megelégedetten áradozik:
- Tudod-e mi jutott az eszembe? Gorkij Malva című elbeszélése.
- Folytassam? Egy asszony, az a bizonyos Malva, vasárnap délelőtt egy halászbárkán kimegy a szeretőjéhez. A tengeren megy hozzá, ki a távoli halászszigetre. Az ember ott ül a parton s anélkül, hogy valami bizonyosat tudna felőle, órákhosszat üldögél és várja az asszonyt. Öreg ember már...
- És az asszony csakugyan megjön és ekkor mi történik? Összeadja magát az öreg fiával, aki történetesen szintén kilátogatott a szigetre.
- Igen - mondja a lány, de már nem beszél olyan hangosan, féktelen jókedvvel, mint az előbb. - Így szól az elbeszélés, de ilyen kegyetlen történeteket csak a férfiak tudnak kitalálni. Az ő szemükben a nő mindig valami gonosz, megátalkodott teremtés.
- Nem minden nő, de Istenem...
Ella türelmetlenül közbevágott:
- Nietzsche, Strindberg, Weininger, sőt még a holdkóros költőcskék is mind, mind egyhúron pendülnek, ha nőről van szó.
- Dante és Ibsen például egészen máskép beszél róluk.
- Végeredményben épen úgy, mint a többiek. Az egyik úgy beszél a nőről, mint valami irrealitásról, a másik pedig úgy, mint a tehetetlen rabszolgáról, aki csak sajnálatra érdemes és akit a belátó férfiaknak fel kellene szabadítaniok. Ebből a megbecsülésből sem kérek a magam részére.
Az órákon át tartó gondtalanság, játékosság után valami érthetetlennek látszó ernyesztő szomorúság fogta el mindkettőjüket. Miből is eredt az egész? Boldogságukban véletlenül egy kis könyv jutott az eszükbe és ez elegendő volt ahhoz, hogy hirtelenében fejetetejére álljon bennük a világ. Mintha sohsem lennének mértéktartók. Mintha a véletlen hangulatok állandóan egyik végletből a másikba dobálnák őket. Pedig hát, minden látszat ellenére is, komoly, gondolkodó emberek ők, és összehangolt természetek, külön-külön talán el sem tudnák képzelni az életüket. S mégis most itt állnak egymás mellett majdnem idegenül és majdnem ellenségesen. De mégsem idegenség és mégsem ellenségesség ez. A túláradt jókedv visszahatása. Nem egymás ellen lázadnak, csupán magukban nem tudják megtalálni önmaguk ellentmondásait, a kiegyensúlyozó érzést és hangot. Önmaguktól riadtak meg pillanatra s csak egy önkéntelen, váratlanul adódó mozdulat kellene ahoz, hogy újból maradék nélkül összetalálkozzanak.
A fiú mozdult el elsőnek a helyéről. Mondani akart valamit, de elkésett.
- Most fürdeni fogunk - mondta a lány. - A víz fárasztott el s a víz megint föl is frissít bennünket. - Elővette vörös gumisapkáját, ráhúzta a fejére úgy, hogy a száraz, loknis haját egészen eltakarja.
- Igaz, hogy nevetséges vagyok ebben a sapkában, de útálom, ha a víz eláztatja a hajamat.
- Szép vagy, - felelte rá a fiú már nevetve. - Sapkában és sapka nélkül is te vagy a legszebb! - Odalépett hozzá és kitárta a karjait, hogy magához ölelje.
A lány villámgyors mozdulattal lehajolt kicsit, egy ugrással előreszökött és beszaladt a vízbe. A másik is utána. Fröcskölték egymást, hancúroztak s aztán a fiú széles lendületekkel beljebb úszott a folyóba. Ella nem mert utána ereszkedni.
Szerette a vizet s mégsem merte rábízni magát. Ravasz, eleven ellenségnek érezte, aki úgylátszik egy engedelmes háziállat szelídségével alkalmazkodik az ember akaratához, de a báránybőr alatt farkas húzódik meg mindig készen az alattomos támadásra. Emlékszik rá, gyerekkorában történt vele. Kint játszottak a folyónál, a fiúk horgásztak a tutajról s egyszer ő is odaült melléjük. De nem úgy, mint a fiúk a sodrás irányában, hanem szemben a folyóval s alig, hogy a lábait beleeresztette a vízbe, az ár elkapta és rémítő erőszakkal le akarta sodorni a tutajról. Az elmúlás szele érintette meg ebben a pillanatban s a fiúk csak nehezen tudták őt visszaráncigálni a feneketlen semmiből. Sohsem felejti el, mennyire közelébe került akkor a halálnak. Később megtanult úszni, de magafeledten még sohsem úszott el a parttól. Laci is hiába csábítja és hiába ingerkedik vele. Halálfélelem fogja el, ha csípőjén felül emelkedik a víz. Így egyedül, most is a part közelébe húzódik, mint a gyerekek és négykézlábon mászkál ide-oda. Néha alábukik, aztán felkapja a fejét, hangosan prüszköl, játszik, de aki látná, észrevehetné, hogy milyen tétova, meghatározhatatlan ijedtség zavarja össze a tekintetét.
A fiú közben hanyatt fekszik a folyón, hagyja, hogy a sodrás lefelé vigye, alig is mozdítja a tagjait. Jó messzire került már, mikor átfordul és szabályos mellúszással iparkodik vissza a lányhoz. Egy ideig még viháncolnak egymással, aztán kilépnek a partra s anélkül, hogy meggondolnák, merre és hová, elindulnak. Egyik oldalról kitárulkozik előttük a táj, másik oldalról meredek hegység emelkedik a magasba. Különös így hegyet és vizet, földet és eget összefogni egyetlen tekintettel.
Jobbra fekszik tőlük a hegyi kisváros, nem kíváncsiak rá. Valahol gyerekek kiabálnak, iskolás nótákkal zajongnak, a tutaj kikötőjénél egy gramofon rikácsol s mintegy szikrával és hamupernyével hinti be a tájat.
A szürke homokhegy ijesztő magasságig nyújtózik fel a part mentén. A folyó itt ketté válik. A főág, amin csónakáztak, hidegen kékszínű, a mellékág olajosan szennyesnek és sűrűnek látszik. Nyugalmas vidék, de mégis, van benne valami kifejezetten nyugtalanító. A szagok, határtalan távolságok, fények és árnyékok, mintegy összevontan és egymásbaszerkesztetten. Ez az egészséges, nyers bőség majdnem elbírhatatlan most a két fiatal embernek. Talán épen azért, mert ennyire az élet közepében vannak, nagyon is közel érzik magukhoz a halált. A sugárzó nap és a párázó föld felforralja agyvelejüket és elnyomja a szívüket, kifárasztja a tüdejüket. Egyre inkább erőt vesz rajtuk valami belső nyugtalanság, villamosság sugárzik a bőrük alatt, mintha mágnes vonzaná őket össze s ha érintik egymást, túlzott érzékenységgel arrébb lépnek egymástól. Milyen kétségbeejtő lenne a számukra, ha mindazt pontosan tudnák, lemérnék és a nevén neveznék, ami így egyetlen napon történik velük. Elbírhatatlanokká válnának egymás számára. Végül is kételkedni kezdenének szerelmük őszinteségében és természetességében s talán nem csak egymással, hanem önmagukban is meghasonlanának. Jó, hogy a dolgok nem mutatkoznak meg előttünk a maguk valóságában, jó, hogy néha lelohadnak bennünk a kíváncsiságok, jó, hogy a vágy nem fáklyával járó lakáj, hanem elvakult, vérszomjas ragadozó, jó, hogy kiszolgáltatottak vagyunk, mert néha csak a véletlenek szabadíthatnak ki bennünket kétségbeeséseinkből s csak a véletlenek segítségével teljesülhetnek be vágyaink. S ki nem érzi magát kiszolgáltatottnak így kint a természet túlzsúfoltságában? A két fiatal ember majdnem mezítelenül kószál a hatalmas, ragyogó ég alatt. Nincs itt semmi rendkívüli módon új a számukra, de olyasmi sincs, ami a megszokottság terhével nehezedne rájuk. Szempillantás alatt változik a táj, bárha senki sem tudná a változás formáit, eltérő vonalait és metszőpontjait lényegükben meghatározni.
Itt állnak a magasságokba nyújtózó hegy tövében és borzadály fut át egész testükön, hogy felpillantanak a csúcsra. Hallottak már egyetmást erről a szikláról. Kósza mende-mondák nyomán először csak homályos elképzelések élnek bennük az öngyilkossági történetekről, amik ezen az irtózatos színpadon játszódtak le, aztán pontos jelenteket vízionálnak maguk elé s olyan érzés fogja el őket, mintha nem is a helyre tekintenének fel, hanem onnan a magasból merednének le egy feneketlen, kútszerű mélység fölé. Alig szólnak egymáshoz. Hallják a szívük verését és ugyanakkor, mintha a mélység kiáltását is hallanák. Valami kicsiny, tehetetlen állat szűköl a szívük alatt s egy fáradt, megriadt öregember tekint ki a szemükből. Erőszakkal lépik át a bűvös kört s végre újból érzik a köldökzsinórt, amivel oda vannak kötve a mindenséghez.
Ócska szerpentinúton, fárasztó kőhulladékok között kapaszkodnak egy ideig felfelé. Térség áll eléjük, amin régi várromokra akadtak. Nem érdekelte őket, itt-ott hosszú szalmaszálak lógtak ki a falak repedéseiből, az eldugott fészkekben csipogtak a fiatal verebek. Az építész, hogy valami hozzáillőt is tegyen ezen a helyen, közel ment a romokhoz, megtapogatta, megnézegette a köveket, a falak összekötő anyagát, de anélkül, hogy holmi szakszerű magyarázkodásba kezdett volna, tovább indultak. A hegy nem széles, vagy háromszáz méter után a lefelé vezető lejtő következett. A csúcs árnyékában bolyongtak, de innen nem volt olyan borzongattató a látvány, a szem megpihenhetett a lejtős ereszkedésen. Már a füves oldalon botorkáltak, mikor a fiú, hogy szóljon valamit a várromokról, azt mondta:
- Mennyit fecsegünk a technika fejlődéséről, a modern vegyészetről, egyebekről és végeredményben annyit sem tudunk, amennyit valamikor az őseink tudtak. Azt a várat ott évszázadokkal ezelőtt építették s még mindig nem tudjuk, milyen anyag az, ami összetartja a falait. Változik körülöttünk a világ, de örök kérdés marad, hogy egyértelmű-e ez a változás a fejlődéssel?
A lány zöld ágacskát szakított magának az egyik cserjebokorról, közben letördelte róla a vékony, tűhegyű tüskéket s most nyugtalanul csapkod vele a levegőben. A levelek zizegnek a felidézett szélben s ha egy-egy leszakad a száráról, imbolyogva száll tova a bokrok felett. Játszik a gallyal s mintha egészen máshova gondolna, feleli a fiú szavaira:
- Úgy tudom, Spencer a differenciálódást értelmezi fejlődésnek.
- Más a filozófiai elgondolásunk és egészen mások a gyakorlati eredményeink.
- Nem tudom, mi a fejlődés, de a dolgok változása nélkül nem bírnám el az életet.
Akármilyen témába kezdtek, néhány mondat után elakadtak a szavaik. Lehet, hogy azért van ez, mert az erősen összehangolódott lelkeknek nincs szükségük bővebb fejtegetésekre és magyarázkodásokra, mint a világítótornyok, néhány fényjelből is megértik egymást. De lehet, hogy éppen a fölfedhetetlen mélységek, egybekapcsolhatatlan távolságok voltak azok a két ember között, amik minduntalan összezavarták az érzéseiket és széttépték folyamatos gondolataikat. Mintha csak a játékra teremtődtek volna egymás mellé. Ha folytatnák a beszélgetést, könnyen kötekedéssé fajulna, de hogy a lány mosolyogva meglegyinti a gallyal, a fiú is visszamosolyog rá és könnyed ugrásokkal iramodnak le a hegy oldalán. Innen nagyszerű a kilátás, lapos sík terül el előttük, sárguló gabonaföldekkel, nem messze egy pásztorkunyhó barnállik a búzatáblák szélén s a ház körül fehéringes gyerekek játszadoznak.
A hegyláb fordulójánál vagy száz darab kecske legelte a sziklahasadékokból kisarjadt füvet. Lusták voltak, alig nyujtották ki nyakukat az eledel után, fehér, nagy tőgyük minden mozdulatnál meghimbálózott a hátsó lábaik között. A tőgyeik duzzadtak voltak s a csontjaik élesen kiálltak tarka-barka szőrzetük alól. A két fiatal ember még sohsem látott együtt ekkora kecskenyájat s éppen nem így a hegy lábánál. Az ilyesmi inkább csak a vén, olajnyomatú képeken, mintsem a mindennapi valóságban létezik. A lányból, hiába volt egyetemi hallgatónő, hiába tudja idézni Nietzschét és Adam Simth-et, Dantét és Spencert, most mégis kibujik az érzelmes kislány, a gyerek, aki nem tud ellentállni annak a pajtáskodó érzésnek, amely az állatok felé vonzza őt. Óvatosan, lábhegyen közeledik a kecskék felé, mintha félne tőle, hogy szétriasztja őket jelenlétével, de aztán látja, hogy nem félnek tőle, oldalt feléje fordítják a fejüket, kedvesen mozgatják a füleiket és rámekegnek, mintha sajátságos idegen nyelven kérdeznének tőle valamit.
- Hallod! - mondja a fiú felé. - Beszélgetnek velem. Óh, Istenem, ha megérthetném, amit mondani akarnak. - Közel hajol az egyikhez. - No, mondd csak, mondd, talán meg is értem.
- Bizonyosan azt mondja, hogy szép lány vagy.
- Nem! Ezeknek nem jár ilyesmi az eszükben.
Az egyik kődarabon öreg, szárazképű, lógósbajszú ember üldögél. Eddig úgy tett, mintha rájuk se hederítene az idegenekre s most alázatosan köszönti őket.
- Dicsértessék az Új Jézus - s aztán azt mondta: - Ne tessenek félni tőlük, igazi kecskék ezek, nem ördögök.
Megindul köztük a beszélgetés. Először csak a kecskékről, aztán sok minden másról is. Az öreg egyszerű szavakkal szól s a másik kettő is megpróbál igazodni hozzá. Nem igen sikerül nekik ez az átváltozás. Úgy beszélnek az öreghez, mint ahogyan némely anyák gügyögve és megnyomorított szórendben beszélnek a kisgyerekeikhez. S az öreg, mintha észre is vette volna az ügyetlenkedéseiket. Sunyin, hunyorogva néz ki a széles kalapja alól, látni rajta, hogy szeretne nekik mondani valamit, talán valami csipős tréfát, talán kérdezni szeretne tőlük, de nincs hozzá elég bátorsága. Kurtán felelget a másik kettőnek, végül ő is rászánja magát, hogy kérdezzen.
- Aztán honnan tetszettek errefelé jönni?
- Onnan a városból - felelte a lány s karjával a víz folyásának irányába mutatott. - Majdnem félnapi idő csónakkal.
- Már hallottam az előbb is, hogy jár valaki a hegyen. Rossz jel az, ha a fiatalok oda föltévednek! Legjobban tennék az urak, ha valami korláttal körülvernék az egész sziklát.
A fiú nevetve mondja:
- Nincs bennünk semmi rossz szándék, öregapám.
- Nem mondok én ilyet, de hát épen vagy két hete vetette le magát megint egy orvos. Szép, fiatal ember lehetett, de mikor rátaláltam, olyan volt, mint a rossz kapca. Úgy mondják, először bekötötte a szemét, aztán fejbelőtte magát s aztán úgy hullott le a földre.
Nyugodtan beszélt, botja végével a sziklahasadékokat böködte és föl-fölpillantott a két fiatalemberre, akik majdnem mezítelenül álltak előtte. Nedves, kis szemeivel áthatóan vizsgálgatta őket, mintha a bőrük alá is be akart volna látni. Nem tudott semmi különösebbet kivenni belőlük, de azért nem nyugodott. Hátha mégis rosszban törik a fejüket. Újból elismétli:
- Azért jó lenne, ha az urak korláttal vennék körül az egész sziklát!
- Ne beszéljünk róla - mondta a lány. - Gondolni is borzalom ilyesmire.
- Az az orvos is onnan jött a tulsó partról a komppal. Előbb ribizkebort ivott a kocsmában, aztán eljött ide meghalni.
A lány elhúzódott az öregtől, odalépett az egyik fekete-fehér kis kecskéhez, amelyik kényelmesen, hason fekve hevert a köveken, lehajolt hozzá és barátkozón megcirógatta. A geda nem riadt meg az idegentől, hagyta, hogy játsszon vele, mekegett s a hegyes pofájából, mint valami vörös bársonyszalagot, kinyujtogatta a nyelvét. Üres, halszerű szemekkel nézett a lányra. Az gügyögőn beszélt hozzá s közben egészen megfeledkezett a másik két emberről. Később két érdekes, szinte megdöbbentően különös figurát fedezett föl a nyájban. A két bak volt ez, de ő csak azt látta rajtuk, hogy egészen más az alakjuk, más a tartásuk, mint a többieknek. Meredten állnak egyhelyben és szó nélkül, mint két halálrafáradt aggastyán. A lánynak gyerekkori bibliás könyvének ábrái jutottak az eszébe. A szent próféták képeire emlékeztették a kecskék. Meg is tudná nevezni őket. Az a rozsdavörös ott, valószinüleg Iskarióti Judás, aki harminc ezüstpénzért eladta Jézus Urunkat a poroszlóknak, a másik pedig a nagy, fehér szakállával, ellapított orrával és fogatlan szájával, alighanem Szent Péter lehet. Odahívja a másik két embert és nevetve mesél nekik.
- Inkább azoknak az öreg zsidóknak a lelke szállt beléjök - mondja a pásztor huncutul -, akik ott laktak a hegy másik oldalán, a városkában. Rabinus lesz az mind a kettő. - Lehet vagy nyolcvanéves az öreg, de még mindig tele van élettel. Elmondja, hogy valamikor gazdag paraszt volt, de az árvíz elvitte a gabonáját, meg a nyáját s aztán nem tudta magát többé összeszedni. Ezek a kecskék is már a fiáé meg a menyéé, ő csak pásztorkodik náluk, mint a kenyérpusztító gyerek. A fia meg a menye amott laknak a barna házikóban három gyerekükkel. - Nem panaszkodik, csakúgy beszél, szaporán lefetyel a szőrös szája, hunyorog a szemeivel s valami huncutságot még akkor is utána kiált a lánynak, mikor az már jó messze jár tőle.
- Aludni kéne kicsit - mondta a fiú. - Láttuk a mesebeli öreget, a szerelmesek szikláját, a kecskéket...
A lány fejezi be a mondatot:
- És a prófétákat is! Júdást a vörös szakállával és Szent Pétert a fehér szakállával. Szeretném, ha eljönnének hozzám álmomban és megszólalnának az ő ékes nyelvükön. De a szikláról ne beszéljünk többé. Tudod-e, hogy én néha komolyan gondolok a halálra s olyankor nagyon szenvedek. Olyankor megérzem, hogy semmi támaszpontja nincsen az embernek a világban, semmi bizonyosat nem tudok magamról és arról sem, ami körülöttem van. Az egyik este kinéztem az ablakon és láttam a csillagokat az égen. Vajjon mi tartja azokat ott a magasban? - kérdeztem magamtól. - A filozófia, az asztronómia és az összes tudományok egyetlen kérdésemre nem tudnak megfelelni.
- Úgy gondolom - feleli a fiú -, ezek a kérdések csak a fiatalság kérdései. Egy bizonyos koron túl feleletet kapunk rájuk, anélkül, hogy kérdeznünk kellene. A dolgok értelme nem kívülünk, hanem bennünk van.
- Majdnem olyan bölcs vagy, mint a két öreg kecske a hegyen.
A fűzfaerdő szélére értek, a fiú levetette magát a fűbe, kényelmesen elhemperedett és nem akart tovább vitatkozni.
A lány is odaült mellé s ő sem kívánta folytatni a beszélgetést. A fáradt ember akkor veszi igazán észre fáradtságát, ha pillanatra átengedi magát a pihenésnek. Az álom és a halál lesben áll ránk s ha nem vigyázunk magunkra, hatalmába kerít és elmerít bennünket a semmibe. De milyen nagyszerű érzés már maga az is, ha csak így közelébe kerül az ember a semminek. Mert ez a semmi tulajdonképpen a lélek együvéválása a mindennel. Nem kétséges, hogy a két fiatalembernek csak a teste fekszik most itt a bársonyos gyepágyon, mint a halott, kidöntött fák elnyúltak egymás mellett. Úgy tünik, mintha egészen egyedülvalók lennének és tudjuk, láthatatlan gyökereikkel talán sohsem kapaszkodtak bele jobban a mindenség életébe, mint éppen most. A vér kering az ereikben, lehúnyt pilláik alatt sokkal többet látnak, mint mikor nyitott szemmel néztek szét maguk körül. Alig hogy ledültek, máris álom és ébrenlét között lebegtek. A dolgok képe összemosódott előttük, az egyforma rózsaszínű ködben nem ismerhetők fel a határvonalak, itt senki nem ültetett tilalomfákat, a legnagyobb távolságokat is át tudja fogni az ember egyetlen öleléssel. A fiú, aki eddig hanyatt feküdt, most oldalra fordul s a rózsaszínű ködből, amit a nap sugarai égettek a szemhéjára, egyszerre elmerül valami vak, feneketlen sötétségbe.
Úgy hallja, mintha nevén szólítanák. De ez lehetetlenség. Szeretné kinyitni a szemét s nincsen ereje hozzá, ijedtség fogja el, előre akarja nyujtani a karját, hogy védekezőn maga elé tapogatózzon s ehhez sincsen ereje. Leszögezték a szempilláit és a földhöz kötözték a karjait. Érzi, hogy belülről valami tüzes nyugtalanság mozgásba hajszolja s kívülről burok szorítja le, csak hosszú kínlódás után jut annyira kényelmes helyzetbe, hogy teljes tüdővel fellélegezzék. Ella lépett elő a sötétből és kéretlenül is egészen közel húzódik mellé. Megérinti. Gyógyító áram sugárzik a kezeiből s a két ölelő karjával egészen közel vonja magához, hogy a másik megérzi testének minden porcikáját. Érzi a bőre alól izzó forróságot, a formák plasztikus domborulatait és a saját megbomolt testét is érzi, ami szintén izzik a forróságtól s amit nem lehet többé gyatra meggondolásokkal lecsendesíteni. Valami ismeretlen fajtájú csúszó-mászó tekerődzik a lába előtt, menekülni szeretne, ijedten, vad kétségbeeséssel rug bele a levegőbe. Ettől a görcsberánduló és hirtelen kivágódó mozdulattól egyszerre felébred. Szédül a feje, az első pillanatban nem is tudja megérteni, hol lehet és mi történik vele. Ella oldalt fordultan ott fekszik mellette, mintha nyugodtan aludna. Így látja s ezért csendesen, majdnem súgva megkérdezi:
- Alszol?
A lány, mintha már órák óta erre a kérdésre várt volna, rögtön feleli:
- Nem - és megfordul. Csakugyan nem aludhatott, a szemei élénken ragyognak, ajkai kissé nyitva vannak és kivillannak alsó és felső fogainak szélei, mint habfehér csipkézet. - Nem tudok aludni. Hallottam, hogy te nyugtalanul vergődtél. Valami rosszat álmodhattál.
- Rólad álmodtam.
A lány nem várt a vallomás folytatására. Áthajolt hozzá, térdre emelkedett, két tenyerébe vette a fiú arcát és szomjasan, betelhetetlen vággyal csókolta az ajkait. A másik nem tudta ébren van-e vagy pedig megint álmodik. - Te vagy az? - kérdezte zavaros tekintettel és szédülten, mint a részegek.
A lány, mintha csak most ébredt volna fel valami kábulatféléből. Visszahúzta a karjait és riadalom, szégyenkezés látszott az arcán. Olyan volt, mint a bűnbánó kislányok, ha rossz fát tesznek a tűzre. Mondott valamit, de csak úgy az összeszorított fogai között s nem lehetett felfogni szavai értelmét.
- Szeretlek - mondta neki a fiú.
- Ó, ne beszélj, ne beszélj ilyeneket.
A fiú a lány combjai és vállai alá fúrta a karjait, hogy így felemelje magával a magasba. Néhány centire már el is lendítette a földtől, könnyű volt a test, majdnem magától szállt a levegőbe. De hirtelen mozdulattal kiszabadította magát és talpra ugrott. A fiú csüggedten, ziháló mellel térdelt a fűben. Vadnak és kegyetlenül megzaklatottnak látszott.
Csend volt. Talán még nagyobb csend, mint azon a falun volt, amit Ella idejövet emlegetett. S ezt a kimeríthetetlennek tűnő csendet a fiú tépte szét kemény szavaival:
- Gyere - mondta és felemelkedett, hogy elszántan birokra menjen a másikkal.
- Mit akarsz?
- Gyere! - mondta a fiú újból, de most még vadabbul, még parancsolóbb követeléssel.
A lány csak bólintott és hagyta, hogy a másik átfogja a derekát és befelé vezesse az erdőbe. Csenevész kis erdő, ritkán ültetett fákkal, ágaik között, mint valami óriási rostán át, beszűrődtek a napsugarak, a gidres-gödrös föld zöld füvek és jámbor kis virágok alá takarózott.
A fiú és lány még előbbre botorkált, lázak kergették a vérüket s az égő szemeikkel valami felfedhetetlen menedéket kerestek az égi és földi világ tekintete elől. Aztán semmire sem gondoltak. Egészen közel kerültek egymáshoz, majdnem egyek voltak. A nap ezalatt erősen nyugatra húzódott, a levegő is hűvösebb lett s nemsokára látni lehetett, hogy a kecskenyáj leereszkedik a hegyoldalból és megindul hazafelé. Néha egészen elmerültek a gabonatáblák mögött, másutt megint előbukkantak és ilyenkor úgy látszott, mintha ritmikus mozdulatokkal a levegőben úsznának.
A két fiatal ember már kint áll a tisztáson, az erdő előtt. Nem látszik rajtuk semmi különösebb. Szépek, fiatalok, arcuk derűs s a tekintetük nyugodtan megpihen a tájon. De mégis, a lány szemében valami szokatlan fény vibrál, bizonytalan riadalomnak és könyörületre érdemes szomorúságnak is nézhetné az ember. Különben még akkor is néma marad sokáig, hogy a másik gyöngéd, majdnem apáskodó szavakkal beszél hozzá. A fiú beszél, beszél s hogy a másik sehogysem akar megszólalni, végre elgyávultan és könyörgő tekintettel megkérdezi:
- Haragszol rám?
- Nem.
- Boldog vagyok s most érzem, nem méssz el tőlem soha.
- Nem tudom. Én soha semmit nem mernék ilyen biztosan állítani.
- De hiszen igazán az enyém vagy.
- Igazán talán csak a magamé vagyok. Az ember sohasem lehet igazán a másé, csak önmagáé.
- Nem szeretsz?
- De igen - mondta a lány mosolyogva és nem várta, hogy a másik megcsókolja, hozzá hajolt s egész testével úgy érezte, ha a fiú akarná, újból odaadná magát neki. Határtalan, boldog megelégedést érez egész lényében. Valósággal újjá született. Egész életével csak most lépett bele a világba, eddig, mintha kint álldogált volna valami nagy, bezárt kapu előtt. Most is idegen és bizonytalan körülötte minden, de megnyugodott önmagában. És szó sincs róla, hogy Lacitól valaha is el tudna szakadni. Nem igaz, hogy az ember csak önmagáé, kétségtelen, hogy ők ketten egymásért élnek. Kérdezetlenül azt mondja:
- Igazad van. Többé nem tudnék nélküled élni.
A mezőn át megindultak a városka felé, amely ott gunnyaszt a hegy oldalában. A fiúnak kedve lenne hozzá, hogy különösebben megünnepeljék ezt a délutánt. Nem sokat vitatkoznak, kitérővel a parthoz mennek, hogy felöltözzenek s aztán elindulnak egy kocsmát keresni a város szélén. Enni és inni akartak, mint akik hosszú vándorútról tértek meg.
Fölvágottat, sajtot esznek és ribizlibort isznak hozzá. Ócska, kis paraszti ábrázatú szobában ülnek, a mennyezet alatt keresztül fektetett gerendák meghajoltak az időtől, a szemben lévő csöppnyi ablakon vasrács van, nyilván a tolvajok ellen és organtülháló a legyek és szúnyogok ellen. Inkább rabcellának, mint ivószobának mondható ez a lyuk, de azért egészen jól érzik magukat benne. Éhesek és szomjasak. A lány, mintha hirtelen átváltozott volna gondos családanyává, pontosan megosztja a fölvágottat, két karéj kenyeret szel és teli önti a két vastag, szürkeüvegű poharat. A bor nagyszerű. Olyan izzón piros és édes, mint a málnaszörp, folyton itatná magát, de ahogy az ember lenyeli a kortyokat, érzi, erős alkoholláz áramlik szét az ereiben. Félelmetes ital, de azért egymásután kortyogatni kell belőle. A legyeket hiába akarták kizárni a szobából, tele vannak velük a sarkok és a mestergerendák. Az ital édes aromája bűvöletben tartja őket, csillogón rajzanak az asztal körül, egy-egy hatalmas dongó zümmögve nekivágódik az organtülhálónak és részegen lehull a földre.
Nagy fekete macska jön be a söntésből, akkora feje van, akár egy jól megtermett kosnak, a bajusza ritka, ősz szálai mint a fehér tüskék ágaznak szét a pofája körül. Magasan lengetett farokkal körüljárja a vendégeket s hogy a lány szól hozzá, meredek ívben fölgörbíti a derekát, aztán hosszan elnyujtózik és odaül a lábai elé. Ella lehajol hozzá, hogy megsimogassa s ahogyan a tenyerével érinti, furcsa hangok szakadnak ki a macska torkából, mintha hizelkedőn énekelni kezdene.
Sokáig nevetnek ezen a komédián. Aztán egy kutya dugja be a fejét a szobába. Lompos, nagyszőrű állat, a macska talpra ugrik, fuj olyan hangon, mint a gőzkazánok szelepei, aztán előreveti magát, mintha a kutyának akarna ugrani, de ügyesen elsiklik mellette és kimenekül a söntésbe. A kutya is visszahúzódik. Elvégezte kötelességét, látni, amint boldog farkcsóválással kikullog az udvarra.
A lány újra tölt a poharakba, ügyetlenkedik kicsit s a vörös bor kiloccsan az abroszra. A fiú most megfogja a kezét és azt mondja neki:
- Elég lesz. Ne felejtsd el, hogy még haza is kell innen jutnunk.
- Minek? - kérdezi a lány nevetve. - Erre nem is gondolok. Nem jobb volna, ha örökre itt maradnánk? Prozit!
A fiú nem akarja elrontani a kedvét, de azért komolyan gondol rá, hogy jó lenne elindulni hazafelé. Érzi, már az ő fejébe is felszivárgott a bor gőze. És akármilyen bátor és önálló Ella, ő mégiscsak felelősséggel tartozik érte, ha másnak nem, önmagának. Elnézi és mennél tovább nézi, annál inkább nem tud betelni a látásával. Ha elengedi a kezét, mintha zavarok állnának be egyöntetű vérkeringésében. Ha elengedi a kezét, határozottan fizikai hiányérzete támad. Milyen furcsa az élet! Külön sejt vagyok - gondolja - s mégsem tudnám nélküle folytatni az életemet. Valahol talán mégis van fölöttünk egy kifürkészhetetlen, rászedhetetlen hatalmasság, aki kiszabja és összeveti az emberek sorsát és hiábavaló lenne ellene minden tiltakozás. Ziláltan, egymást kergetik a gondolatai, a feje lassan elnehezedik, álmosság és jóleső belső nyugalom vesz rajta erőt.
A kocsmárosné jön be és meggyujtja a gerendán függő petróleumlámpát.
- Hirtelen sötétedik - mondja -. Úgylátszik, vihart kapunk.
A fiatalembert józan eszére rázzák ezek a szavak s a lány már hiába akar maradni, ő fizet, karon fogja Ellát s majdnem erőszakkal elindul vele. Ahogy lépeget a lány, lábai alatt bizonytalannak érzi a földet s a táj képei összebonyolódnak a szemei előtt. Nem részeg, csak szédül kicsit s úgy érzi, hogy néha eddig ismeretlen fájdalmak nyilalnak bele a testébe. Meg-megáll és gondolkozik. Furcsa képzetei támadnak, a délutáni órára gondol, panaszkodni szeretne a fájdalmairól, de nem, ezt mégsem teheti meg. Ami történt, azért egyedül vállalja a felelősséget. Vagy talán sírni kezdjen? Kibuggyantak a könnyei, de nem sírt, hanem görcsös kényszerűséggel élesen, hangosan fölnevetett.
- Gyerünk, szívem! - mondja a fiú. - Hogyan jutunk haza, ha elfog bennünket a vihar!
- Hát a tengerészek! - kiáltja a lány, még mindig nevetve.
A fiú látja, hogy többet ivott a kelleténél, nem áll oda vele kötekedni. Fél karjával erősen magához szorítja és úgy bánik vele, mint a beteggel, aki erőszakkal kikelt az ágyból, pedig még láthatóan gyönge, alig áll meg a saját lábán. Mit tehetne vele, hogy kissé összeszedje magát? Vannak részegek, akiket a friss levegő percek alatt kijózanít, de ez a fiatal lány egyre jobban elszédül, botlanak a léptei és nem tudja abbahagyni a nevetést, ami már inkább síráshoz, mint nevetéshez hasonlít. Mennyire szégyelné magát, halálosan kétségbeesne, ha most kívülről, bíráló szemmel láthatná magát. De a fiú látja és szégyenkezik, nem mer rátekinteni. Nem lett volna szabad megengednie, hogy egy pohárnál többet igyon. Istenem, hogyan akadályozhatta volna meg? Valószínűleg mindez már csak annak a következménye, ami délután történt vele. Egyik szédületből belesodródott a másikba, most egy keskeny deszkaszálon jár a mélység felett, vakmerően néz szembe a veszedelmekkel s csak a szélnek kellene megbillentenie, hogy jobbra vagy balra véglegesen eldüljön. - Szép lassan - mondja neki a fiú. - Mindjárt a csónaknál leszünk s aztán vágtatunk hazafelé. - Lépéseit a lány bizonytalan járásához igazítja, alkalmazkodik hozzá, hogy annál könnyebben egyensúlyban tarthassa. - Szép lassan - mondja minduntalan. A lány állhatatosan hallgat, csüggedt fejjel még lépeget egy darabig, aztán megmakacsodik és tapodtat sem akar tovább menni.
- Volt egy kis aranygyűrű az ujjamon és elvesztettem - mondja síránkozó kétségbeeséssel. - Nem, nem megyek tovább! Keressük meg előbb az aranygyűrűmet. Drága kis gyűrű volt és a legdrágább barátnőmtől kaptam, mikor húsz éves lettem. Tudod-e, barátocskám, hogy élt egyszer egy kislány, aki húsz éves volt és aranygyűrű csillogott az ujján?!
A fiú türelemmel bajlódott vele, tenyerébe vette a kezét, egészen az arcához emelte és megmutatta neki a sodrott kis aranykarikát, ami most is ott csillogott az ujján:
- Itt van a gyűrűd, látod. Dehogyis engedném én, hogy valaki elvegye tőled!
- Hát úgy, te most egészen az én szeretőm vagy? - kihívó tekintettel szembenéz a fiúval. - Ki vagyok én most? Azt mondd meg nekem, hogy ki vagyok én most ezen a világon?!
Nem várta meg a feleletet. Amit olyan erővel sikerült vissza-visszanyelnie, most kitört belőle az ideges, szaggatott zokogás. Egyszerre elvesztette magát. A fiú nyugtatgatón magához öleli és érzi, ahogyan remeg egész testében, mintha hidegláza lenne. Milyen vakmerő, mindennek ellentmondó hős volt az előbb s már annyi ereje sincs, hogy a panaszait elmondja. Pedig mennyi mondanivalója lenne! A testében egyre élesebben nyilalnak a fájdalmak s kietlen üresség, szédítő, mélységes csendesség kísért a lelkében. Úgy áll itt, mintha süketnéma és világtalan lenne. Semmi többet, csak a fiú kezeinek gyöngéd tapintását érzi és aludni, aludni szeretne, mint aki nem kíváncsi semmire, mint akinek semmihez semmi köze.
Már a csónakban ültek, mikor újból magához tért kissé. Nem lehetett késő, de a beborult ég alatt erősen sötétedett. Szemben ültek egymással, a fiú szaporán evezett, bárha a víz könnyen sodorta őket lefelé, mégis kemény munkába került, hogy a könnyű csónak el ne kallódjon a háborgó folyón. A szél hátulról érte a lányt, hideg volt és úgy érezte, mintha éles körmökkel kaparna be a blúza alá. A haját is bolondul összekúszálta a vihar, időnként csomóba előre dobja úgy, hogy az egész az arcába hull és milyen különös, hogy most még a meggörbült hajszálaiban is fájdalmat érez. Az ital gőze sem párolgott ki a fejéből. Látja, hogy a fiú ott ül előtte, meghajlik és kifeszül munkája közben, az egyre áthatóbb sötétben is egyet-mást még ki tud venni a világ formáiból, de csak látja a dolgokat és nem képes mindennapi jelentőségüket felfogni. Fáj a feje s még kegyetlenebbül fáj a gyomra. Mintha nem lenne benne semmi ellentálló erő, önkéntelenül is panaszkodni kezd.
- Nyulj be a torkodba, - tanácsolja neki a fiú egyszerűen - kihányod a bort s akkor minden jó lesz.
- Ne beszélj előttem ilyen utálatos dolgokról.
Hideg szélroham kapott beléjük, sokáig szó nélkül haladtak. Szó nélkül, de nem holmi nyugalmas ringatódzásban. A víz egyre nagyobb hullámokat vert, a csónak dobálózott, mint valami könnyű papírsajka és semerre egy szemernyi világosság. A fiú, hogy elkerülje a partmenti forgókat, inkább a folyó közepe felé evezett s mint az eltévedt, kísérletezett erre is, arra is. Ha most egy hajó tünne fel a vizen, akkor teljesen reménytelenné válna az életük. Ezt mind a ketten ugyanígy gondolják, de mialatt a fiú még keményebb nekifeszüléssel lát munkához, a lányban megint összezavarodik minden. Nem akarja gyötörni a másikat, csöndben, magábafojtottan sírdogál. Kúsza, összevissza emlékek jutnak az eszébe. Egy régi álomkép jelenik meg előtte, abból az időből, mikor még egészen kislány volt s az egyik rokonához adták, mert az ő házukban tanyát ütött a ragályos betegség. A rokonai jó öreg emberek voltak, de ott élt náluk egyik unokájuk is. Pocakos hasú, gyulladásos szemű kamaszlegény volt. Valami rossz sejtelmekkel irtózott tőle s az mindig játszani akart vele. A térdére ültette és lovagoltatta, hiába akart elmenekülni előle, két markával erősen tartotta a vállait. Vörös, duzzadt ujjai voltak s a ruhácskáján is átérezte az utálatos forróságot, ami kiáradt belőlük. S ez a kamasz az egyik éjjel odaült az ő ágya szélére s hogy még ébren volt, érezte, amint óvatosan felhajtja róla a takarót. Ekkor kitört belőle a rémület s az egész házat fellármázta. Senki sem tudta megérteni, hogy mi történt, torkaszakadtából kiabált, de a többiek a szavát sem értették meg. Emlékszik rá, az öreg ember ott állt az ágya előtt kieresztett inggel, hosszú alsónadrágban, az öreg asszony is ingben állt előtte, a kamasz pedig bent ült az ágyában, a szemeit dörzsölgette és úgy kérdezgetett, mintha semmiről semmit se tudna. Micsoda éjszaka volt az. Másnap hazavitték a szüleihez s aztán otthon beteg lett, sokáig nem tudott megszabadulni a félelmeitől. Miért éppen ez a történet jutott most az eszébe? Megint a régi félelmek nyugtalanítják. Mit tud ő erről az emberről, aki itt ül vele szemben a fekete estében, a fekete hánykolódó víz fölött a szélben, ami süvítve, ordítozva nyargalászik körülöttük. Délután még egészen közel érezte magát hozzá s most mérföldekre, egy egészen más világba távolodott tőle. Egyedül van, a sötétség, mint valami sűrű, nehéz szövet körülcsavarodik rajta, hogy majdnem megfullasztja. Hallja, hogy a másik kérdezi, jobban van-e már, nem válaszol. Hangosan sírni szeretne, hogy végleg megszabaduljon nyomasztó érzéseitől, hogy felkönnyüljön testben és lélekben és ne érezze maga körül senkinek a közelségét. Nincsenek könnyei a síráshoz, de vannak érzéssel teli szavai és van benne egy dal, ami el tudná altatni, ha megszólalna. Előbb csak úgy szöveg nélkül, magában dúdolja, aztán hangosan, belefeledkezetten énekli:
Istenem, istenem,
hol leszen halálom?
Erdőn-e, mezőn-e
vagy pedig tengeren?
Magas szopránhangja, amely máskor olyan megejtő kellemesen csendült, mint az éles acélpenge hasít most át a viharon. Az első hangokra a fiú szinte összerezzen, de hamar megnyugszik, mert tudja, hogy a másik már túljutott a krízisen. A dal nem csak megkönnyebbülést jelent az embernek, hanem éltető vigaszt is. Bánattal kezdődik, aztán szárnyra kel, mint a boldog madarak és végül feloldódik a határtalan mindenségben. Bizonyosan így van, hiszen a fiú már látja is, hogy a dal testetöltött és ha az első strófa még úgy szólt, akár a pendülő acél, a folytatása már puha, könnyű szárnyakon száll, és ide-oda röpköd a fekete ég alatt. Közben a lány nem gondol semmire, szíve gyönyörűségére csak énekel:
Ne sirass jó anyám
mig előtted járok,
majd aztán sirathatsz,
ha tőled elválok!
Elsiratnak engem
az erdei vadak,
eltemetnek engem
a tengeri halak!
Nagyon is stílusos ez a dal most a viharban. Mintha a háborgó, nyilt tengeren csatangolna velük a gyönge alkotmány. S amíg a lány belefeledkezik az énekszóba, nem is gondol rá, hogy milyen kísértetiesen játszik velük a halál. Merő véletlenségen múlik, hogy meddig egyensúlyoz a csónak a felszínen, vagy mikor merül alá az irgalmatlan folyóba.
Eget és vizet egészen egymásba olvasztotta a sötétség.
Újból felhangzik a dal egyik strófája:
Ha erdőn veszek el,
ki temet el engem?
Ha tengeren veszek,
ki sirat meg engem?
Mintha csendesedne a szél, a dal szövege már sokkal tisztábban érthető, mint az előbb. Ilyesmire is csak egy lány képes, gondolja a fiú. Sokkal illőbb lenne hozzá a sírás, a kétségbeesett jajgatás ebben az órában és ő énekel. Szeretné neki megmondani, milyen szerencse, hogy elfeledkezett magáról, de nem meri kizökkenteni a hangulatából. Hiszen valószínű, hogy nem kitörő jókedvében, hanem tehetetlen bánatában énekel. Könnyíteni akar azokon a tárgytalan bánatain, amikkel annyira egyedül érezheti magát. Egyedül és mégis jóleső tudatában annak, hogy tartozik valakihez. Pontosabban el sem tudná képzelni, hogy milyen lehet ez az érzés. A férfiak nem esnek át hasonló krízisen, a szerelem együgyű fajankókat csinálhat belőlük, de sohasem sodródnak olyan közel a gyilkos meghasonláshoz, mint a nők. Talán leghelyesebb, ha ilyenkor hagyja őket az ember, hogy saját erejükből heverjék ki gyötrelmeiket. Nem szól hozzá, de érzi, hogy nemcsak aki énekelte, hanem ő is új erőre kapott a daltól s lassan, lassan, mintha a gyászos ég is megkönyörülne felettük. Már nem trombitál a szél, a folyó megadóbb türelemmel nyujtózik a gátak között s nemsokára már sejteni is lehet a partok körvonalait. Kis halásztüzek gyulnak ki a messziben s mint vörös, hunyorgó szemek jelzik a népes földet és a vihar múlását.
A fiú kibirhatatlannak érzi, hogy ne szóljon. Az előbb még minden idegével, izmával az őrjöngő folyó ellen dolgozott, minden gondolatával a menekülés lehetőségeit kereste, az elemekkel verekedett, de most szólnia kell a lányhoz, aki az övé, itt ül vele szemben a csónakban és a saját élete kiteljesedésének nevezhetné.
- Elállt a szél, hallod-e - mondja - és azt hiszem, átjutottunk a veszedelmes zónákon.
Ella nyugodt, pajtáskodó hangon válaszolta:
- Gondoltam, szegény, mennyit dolgozhatsz ebben a komisz időben.
- Igazán, rám gondoltál?
- Rád gondoltam és énekeltem, hogy könnyebben kiszabaduljunk a viharból. - Nem pontosan így történt, de ami elmúlt, az nem számít, most csakugyan így gondolja s a fiú nem kételkedik őszinteségében. Miért is kételkedne? Hiszen látja, hogy a másik alig tudja magát megtartani, hogy át ne csússzon hozzá, magához ne ölelje, meg ne csókolja hálából és szerelemből.
- Hogyan tetszett a dal, amit énekeltem? - kérdezi Ella, hogy megint közéjük ne telepedjen az elválasztó csendesség. - A házunkban munkásegyesület van és az ottani dalárdistáktól tanultam. Egy öreg baritonista szokta énekelni, úgy, hogy majd meghasad tőle az ember szíve. Régi katonanóta lehet.
- Vagy párszáz éves.
- Akkor talán még kapával, kaszával mentek hadba a katonák.
- Ma már nincsenek nótáik és ebből is látni, hogy végefelé jár ez a mesterség.
- Holnap nem pusztítani, egymást ölni, hanem építkezni fognak az emberek, mondod te. Nagy, ideális városokat építenek majd, parkokkal és mozgójárdákkal, napfénnyel és levegővel.
- A holnap a miénk, a konstruktív emberé.
- Egyelőre legjobb szeretnék már otthon lenni. Aludni szeretnék. Hidd el, azért mégis csak nagyon fáradt vagyok.
- Húzódj le a csónakba. Aludj kicsit s én majd vigyázok rád.
Nem várta, hogy a másik hosszasan rábeszélje, ültéből lassan elnyujtózott s a fejét ráfektette a behajlított karjára. Még mondott valamit, aztán lehúnyta a szemeit s a következő percben már aludt is. Nyugodtan aludt, mint aki szerencsésen túljutott napi fáradalmain. A csónak ringatta s a szél alig hogy megérintette, amint átsuhant fölötte.
A fiú is pihent. Evezőivel éppenhogy irányban tartotta a csónakot, a víz egyöntetű tempóban szállította őket a cél felé. A halásztüzek egyre sűrűbben lobogtak fel a parton, néha kutyaugatást is lehetett hallani, gágogó vadludak húztak el a magasban. Nem lehet több a városig egy órai evezésnél. Két óra mulva Ella már az igazak álmát alhatja, ő még fennmarad egy ideig és átnézi a rajzait, amikkel reggel a községtanács építészeti vezetőjét akarja felkeresni. Elég jó összeköttetései vannak, hátha sikerül valami megbízást kifognia. Ezentúl komolyabban hozzá akar látni a munkához, ha nem megy máskép, eleinte a kisebb dolgok is jók lesznek. Később úgyis önállósítani akarja magát. Mire meglesz az első gyerek, szeretné komolyan megalapozni a jövőjét.
Türelmetlenné válik és mélyebbre meríti az evezőket. Néha lenéz Ellához, nyugodtan alszik a lány, fél arca halványan átvilágít a ködös szürkeségen. Nézi és örül neki.
Közben észre se veszi, hogy csillagok ütköztek ki az ég puhakék boltozatán s mint sugárzó gyöngyszemek tükröződnek vissza a folyóban.