Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 12. szám

Török Sophie: Nizsinszkij
Nizsinszkijné Pulszky Romola könyve - Nyugat-kiadás [+]

A regényt a valóság szuggesztiója teszi széppé, az élet elevenségének víziója; mennél közelebb tud férkőzni az élethez, mennél komplikáltabban valóságos, annál meggyőzőbb, s megrázóbb. Nizsinszkij életének története, egy valóságos, élő és ismert ember története azzal a különös paradoxonnal lep meg, hogy úgy hat, mint egy regény. Nem véletlenekből és esetlegesekből összerakott mozaik, nem többfélekép is végződhető élettörténet, hanem egyetlen kemény, zárt kompozició, oly kezdettel, s oly bonyodalommal, melyben a sors utolsó akarata is benne rejlik. Ezt az érzést nem a leírásból merítjük, a betű itt csak hű és alázatos jegyzője az életnek, mely maga egy drámaian megkomponált műremek, sorsdráma, következetes és könyörtelen, mint a görög dráma, minden esemény, minden cselekedet előrendelt, kikerülhetetlen, s a végzet útjait egyengető.

Nizsinszkijné nem író, s nem kisérti meg az önkényes komponálás és kikerekítés szenvedélye. Ha író volna, nyilván tudatosan alakítaná a véletleneket; de mint krónikás, csak regisztrál, s legfeljebb rendszerez, mint ahogy egy kiborult doboz tartalmát ösztönösen rakjuk rendbe. Rokonszenves egyszerűséggel beszél, de az anyag, amit kiterít elénk, oly tragikusan szép, hogy fölösleges is hozzá minden kommentár.

A legtöbb élet tévedések, céltalan kitérések és hiábavaló véletlenek összessége, a legtöbb élet hiábavaló élet, rossz mű. Schopenhauer beszél arról, hogy a befejezett élet, ha visszatekintünk rá, utólag már úgy hat, mint a művészet szabályai szerint megalkotott céltudatos kompozició, csapások és bánatok szerves alkatrészei a műnek, mely nélkülük csorba és hibás volna. Nizsinszkijre vonatkoztatva mindenesetre nagyon találóak Schopenhauer szavai, mert ha tudjuk is, hogy fiatal életét a halálnál sötétebb hatalomnak adta, s lelkének nehéz démonaival a tébolyda falai közt küzd évek óta, ez a szörnyű vég se ront életének és alakjának szépségén. A hős él még, de a dráma már befejeződött: őrült vagyok, nem táncolhatok! - mondja Nizsinszkij - s e szavak úgy hatnak, mint görög tragédiákban a halott hős visszajáró kisértetének hangja.

Sajnos, sohasem láttam Nizsinszkijt színpadon, de magából e könyvből is megértem s elhiszem tehetségének és egyéniségének varázsos nagyságát. De ha e könyv csupán hű másolása is egy életnek, mégsem mindegy, ki jegyezte le. Az érzelmek fénye különös szépséggel világítja be Nizsinszkij alakját, aki a sorstól a legideálisabb életrajzírót nyerte: a szerelmes asszonyét, ki egyuttal rajongó tanítvány s a leghűségesebb barát. Nem hinném, hogy bárki is jobban s hívebben tudná elmondani ennek az életnek eseményeit, azt se hiszem, hogy Nizsinszkijné tulságosan idealizál. Kis bajok, viták, családi kellemetlenségek eléggé megadják írásának a teljes realitás hitelét, őszintesége mindig megbízhatóan objektívnek hat. De a szószerint idézett szavakat is átszinezi maga egyéniségével a leíró, s így a könyv első harmada, amit Nizsinszkijné csak hallomásból ismer, s egy lelkiismeretes életrajzíró pontosságával állít össze, e részek sokfajta szakérdekességük mellett is korántsem oly szuggesztivek, mint az életrajz további része, ahol az író maga is szereplője lesz a történetnek, és saját szenvedélyes és izgalmas élményeit közli. Ahogy Nizsinszkij a szépségnek, egyéniségnek és testi-lelki makulátlanságnak majdnem romantikus portréjává emelkedik, ezt az író szerelmének szuggesztiv erőivel éri el, mely teljes bűvöletben lát mindent a szeretett férfin: szemeit, kezeit, arcjátékát, hangját, mozgását, még cipőjét s ruháit is. Nizsinszkij egyéniségének varázsa valóban csodálatos lehetett, s művészete, mely egyéniségével azonos volt; hogy míg majdnem közönyösen, s hunyt szemekkel járt a világban, a szeretetnek és rajongásnak ily tomboló járványát tudta felkelteni. Egy fiatal férfi, ki valósággal a színpadon nőtt fel, kivilágított testek, hisztériás hódolatok és szabad erkölcsök atmoszferájában, s egy gyanus és természetellenes barátság rabságában - ez a férfi mégis mindvégig tapasztalatlan tiszta gyermek maradt, az erkölcsöknek primitivül egyszerű szigorúságával. Fényképein, melyek különböző szerepekben ábrázolják, mindenik arca egészen más, bűbájos, démoni, ijedt és graciőz, ahogy a szerep kívánta. De civilképe oly arccal néz vissza ránk, mely e bűvös és démoni világról semmit sem tud. Egy fiatal orosz diák arca ez, okos, tiszta, szenvedő arc, menthetetlenül magányos.

Bizonyára sok minden más is fontos e könyvben, nemcsak egy különös egyéniség története, ez csak legszebb eredménye a műnek. Szakértők s érdeklődők e sokféle és sokrétű könyvben megtalálják a híres orosz balett fénykorának históriáját, a háború előtti évek sok nevezetes társadalmi eseményét, távoli utazásokat; féltékenységek, intrikák, és sikerek szövevényén át híres zeneszerzők, balettmesterek és koreografusok ragyogó pályája is lefut e lapokon. Nizsinszkij páratlan tehetségét csak az emlékezet romlandó anyaga őrzi, nagy veszteség, hogy ezt a tüneményt legalább a film viszonylagos elevensége sohasem rögzítette le. Nizsinszkijné megmentett annyit a jövőnek, hogy e könyvben néhány leghíresebb tánckompozició pontos menetét lejegyzi, de nemcsak egyszerűen témát, kosztümöt, technikát és mozdulatokat; visszaidézi magát az élményt, mely e jelenségből áradt, a költészet varázstudományát is igénybe tudja venni, hogy felvillanthassa az elszállt viziót, egy másik koreografiai vázlat komplikált stílusával, s megjelenítő erejével valóban úgy hat, mint vérbeli költő munkája, ilyen különösen a Rózsa lelke, a Tyl Eulenspiegel s az Egy Faun délutánja.

De ez a könyv nemcsak a legzseniálisabb táncosnak élettörténete. Története egyuttal az üldözött egyénnek is, egy ellenséges, sorompós, detektivekkel, katonákkal és vámőrökkel félelmes háborús társadalomban. És kisértetes kórtörténete egy elmebajnak, a kezdő kis szimptomáktól a rossz sejtelmekig, a baljós jelektől a téboly iszonyú bizonyosságáig. E könyv legszebb, felejthetetlen fejezetei a Hadifoglyok, Otthon St. Moritzban és a Mariage avec Dieu. A könyv stílusa is megváltozik, ahogy közeledik a tragédiához, egyre izgatottabb, szaggatottabb s szűkszavúbb lesz. Nizsinszkij már őrült dolgokat cselekszik, de nagyszerű elméje még ragyogó érvekkel képes motiválni tetteit. Egy napon felesége arról értesül, hogy Nizsinszkij nagy kereszttel a nyakában megállítja a járókelőket az úton, s megkérdi, voltak-e templomban? Nizszinszkijné rémülten tesz szemrehányást neki a kínos feltünésért, de Nizsinszkij így felel: «Hiszen semmi rosszat sem csináltam! A világ utánoz, miért ne taníthatnám őket valami hasznosra, miért ne vezethetném őket Isten felé? Miért ne hozhatnám azt is divatba, ha már divatot teremtek, hogy az igazságot keressék?» Később, az aggasztó szimptomák láttán megrémült asszony az orvos tanácsára ápolót rendel férje mellé, aki azonban a masszőr szerepét játssza. Nizsinszkij egészen gyanutlan, de egy társaságban, ahol megkérdik, mivel foglalkozik mostanában, könnyedén meséli el, hogy színpad és szereplés hiányában egy új szereppel kisérletezett. «...hat hétig az őrültet játszottam. Az egész falú, családom, sőt még az orvosok is bedőltek. Egy ápoló vigyáz rám masszőrnek maszkírozva.» Ebben az időben állandóan rajzol, szobáit elborítja a sok furcsa kép, fekete és vörös szemek. «Miféle rémek ezek?» - kérdi felesége. - «Katonaarcok. A háború.»

A félelemnek és borzalomnak már egész orkesztere zeng e lapokon. Ha címmel kellene jellemeznem, így mondanám: a tiszta intellektus élet-halál-harca a sötétséggel, heroikus harca és tragikus legyőzetése. A cselekedet és szabadság már nem tőle függött, de az ész e borzalmas viadalban még logikus és meggyőző magyarázatokra képes, és evvel nemcsak környezetét nyugtatja meg, hanem elsősorban a maga kimondhatatlan, s halálánál szorongatóbb rémületét.

Nizsinszkij utolsó táncának története olyan, mint egy nagyszerű drámának utolsó és csúcspontra ért fejezete. «Vaszlav kijelentette, hogy táncestélyt rendez. Mit fogsz táncolni? Majd meglátod. Be fogom mutatni, hogyan keletkezik a tánc. Ott fogom megkomponálni a közönség előtt. Be akarom mutatni nekik a teremtés kínját, a szenvedést, amin a művész alkotás közben keresztülmegy. Még a jelmezeket is szemük láttára akarom megcsinálni. - Mielőtt megérkeztünk, megkockáztattam a kérdést: mondd meg kérlek, mit játsszék majd a zongoraművész? - Majd megmondom neki, ha rákerül a sor. Most ne beszélj. Csend! - Valósággal rám mennydörgött: Most kötök házasságot az Istennel... Néhány percig vártunk, aztán gyakorló trikóban bejött Vaszlav. - Be akarom önöknek mutatni, hogyan élünk, hogyan szenvedünk, hogy alkotunk mi művészek. - Ezzel felkapott egy széket, leült a közönséggel szemben és olyan mereven nézett, mintha ki akarta volna olvasni gondolataikat. Egy félóra is eltelhetett, a közönség úgy viselkedett, mintha Vaszlav hipnotizálta volna. Én aggódni kezdtem, amint elfogtam Bernhardt doktor pillantását, a zongoraművész a Szilfidek majd a Rózsa lelke néhány ütemét intonálta, azt remélte, hogy ezzel felhívja Vaszlav figyelmét a táncok egyikére, odamentem hozzá - kérlek nem kezdenéd el? - Hogy mersz megzavarni? - Még sohsem beszélt velem így, nem tudtam elviselni, kimentem a teremből. Mikor visszajöttem, Vaszlav már táncolt, ragyogóan, de félelmetesen. Néhány vég fekete és fehér bársonyból nagy keresztet fektetett végig a termen, ő maga ott állt a kereszt fejénél, kitárt karokkal, mint egy élő kereszt. - Most eltáncolom Önöknek a háborút, minden szenvedésével, rombolásával, halálával. A háborút, melyet önök nem akadályoztak meg, tehát szintén felelősek érte. - Tragikus volt, minden mozdulata monumentális. Annyira magával ragadott mindnyájunkat, hogy szinte láttuk, amint lebeg a holttesteken. Vadul forgott a térben, magával sodorva a közönséget a háborúba, romlásba, szembenézve iszonyattal, küzködve minden acélos izmával, hogy megmeneküljön az elkerülhetetlen vég elől. Tánc volt ez az életért a halál ellen.»

De a rém már sarkában volt, s imádott művészete sem menthette meg tőle. Nem panaszkodott, de nyilvánvaló, hogy még egy utolsó reménybe kapaszkodik, s egy utolsó vészkijáratot remél. - Nem ismersz egy nagy orvost, aki olyan zseniális, mint Lombroso? Szeretnék valakivel beszélni, aki megért, akivel sok mindenről tanácskozhatnék. - Bleuler tanár megvizsgálja Niszinszkijt, tíz perc mulva mosolyogva jönnek: minden rendben van, nagyszerű. S az orvos megkérdi Nizsinszkijnét: Nem jönne be egy pillanatra? Elfelejtettem odaadni az igért receptet. A csukott ajtó mögött a tanár ezt mondja: Kimondhatatlanul sajnálom, tehetetlen vagyok. Az ön férje gyógyíthatatlan őrült.

«Kirontottam a szobába, ahol Vaszlav várt rám. Ott állt az asztal mellett, sápadt volt s ijesztően szomorú. Lassan így szólt hozzám: Te a halálos ítéletemet hozod.»

Az ítélet megvolt, s még végre kellett hajtani. Nizsinszkijnét a férj őrültségén megrémült anyja sétára viszi, hogy eltávolítsa hazulról, ezalatt házukat rendőrség veszi körül, az ablakokat tűzoltók őrzik, s a még ágyban fekvő Nizsinszkijt pizsamában lefogják. - Mit követtem el? Hol a feleségem? - kérdi a bekerített vad, utolsó védelmezőjét, feleségét keresve. Mikor felesége az állami tébolydában végre nyomára akad, harminc más beteg között, a sokk következtében addigra már átesett első őrjöngési rohamán. Amitől egész életében mániákusan félt, egyenruháktól, internálástól, értelmetlen háborús inzultusoktól, melyek szelíd s békés életét iszonyú szuronyerdővel és drótsövényhálóval vonták körül, e borzalmas vizió taszította le az utolsó lépcsőfokról is, melybe még görcsösen kapaszkodott. «A tragikus tévedés a lappangó betegséget kirobbantotta, más körülmények közt stagnáló állapotban maradhatott volna» - mondta Bleuler tanár.

Nizsinszkij tizenhat éve él egy svájci intézet falai közt és álmodik. Hallucinációi a háborúra vonatkoznak. Még most is hallja az ágyúdörgést, még mindig haldokló katonákat lát maga körül. Nem egy táncoshoz, hanem egy prófétához is méltó őrültség.

Nizsinszkijné könyve stílusban is szép példája az írói és emberi önfegyelemnek, s nem utolsó sorban a póztalan szerénységnek, s jóízlésnek. Noha egy rendkívüli lény életéről beszél, kihez a szerelem és házasság nyugtalan és izgatott szálai fűzik, írása mégis józan, egyszerű és reális. S talán éppen evvel a tárgyilagos stílussal éri el, hogy az elbeszélt események oly megrázó hatást tudnak kelteni. Egy nagy művész feleségének tragikus sorsát is betöltötte: tizenhat év óta él annak az egyetlen célnak, hogy betegének olyan otthont s védelmet nyujthasson, ahol «nyugodtan álmodhatja álmait».

[+] Fordította Lengyel Lydia. - Lengyel Menyhért előszavával.