Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 12. szám
- Van még valaki? - kérdezte dr. Kálmán Miksa orvos, ortopédsebész az ápolónőtől, aki reggel nyolc óra óta szakadatlanul dolgozott vele. - Ez volt az utolsó -, felelte a mindig mosolygó, negyvenkét éves leány. - Akkor köszönöm, elmehet, reggel nyolckor a viszontlátásra. Szóljon, kérem, kint a Fehérvárinénak, jöjjön be és gyorsan tegyen itt rendbe mindent, mert vendégeket várok.
A telefon csöngetett. - Kálmán doktor, - mondta fáradtan a kagylóba. - Sari beszél. - Igen, szívem, hallom. - Nem feledkezett meg, ugye, hogy este nyolckor... - Dehogy, szívem. - Kérem, még egyszer kérem, legyen erélyes és teremtsen rendet. - Rend lesz, szívem. - Az életünkről van szó. - Tudom, szívem. - Ez így nem mehet tovább, ma dönteni kell. - Döntünk, szívem. - Nyolckor! - Nyolckor várom.
A fürdőszobába sietett és kinyitotta a meleg csapot. Negyednyolc, bőségesen van ideje az öltözködésre. Forró fürdőbe áztatja néhány percig a testét, a víz és a hő majd felfrissíti. Fáradt. Olvasta a minap, hogy Napoleon is forró vízben fürdött, mikor kimerült. Mennyi erő volt ebben az emberben... csodálatos! Néha két-három napig sem aludt vagy csak egy-két órára hunyta le a szemét. Az ilyen energiát örökölni kell, készen kapni; nem lehet megszerezni, bár a gyakorlat sokat segít. Most negyvenhárom éves vagyok - s állát is a forró vízbe mártotta - huszonöt-huszonnyolc esztendő óta alig alszom többet napi öt-hat óránál. Öt-hat óra, ennyi a napi átlag. Öt-hat óra pihenés, a többi munka. Meddig lehet ezt folytatni? - kérdezte magától és összeszorította szemhéját. Sápadt arca megmerevedett, majdnem kopasz fejbőre, melyen már csak néhány rozsdavörös szál őrizte hajának emlékét, fokozatosan pirult, tüzesedett. Kis, keskeny, halovány ajkára alig látható mosoly telepedett. Meddig? Végig. De érdemes-e így élni mindvégig? Szemhéja felpattant, szürkéskék, tágult erekkel borított, kissé gyulladt szeme kérdezőn, panaszosan, árván meredt a fürdőszoba kékes lámpájára. Ezt a kérdést tegnap már letárgyaltuk, felelte szigorúan. Most jön a változás. Egy kis enyhülést és színt viszünk az életünkbe. Elég volt ebből a rohanó robotból, ebből a kietlen hajszából, szükségem van egy kis zavartalan melegségre. Megnősülök. Elválasztom Sarikát a férjétől és feleségül veszem. Valamivel kevesebbet fogok dolgozni, megrostálom a betegeimet és nem publikálok minden eredményt, amit elérek. Detronizálom kissé a tudományt, magánéletem is lesz. Egyáltalán, élni is fogok, nem csak dolgozni. Szeretem Sarikát, Sarika a feleségem lesz. Böcskey Józsefné, született Debrecsy Sarolta elválik a férjétől, Böcskey Józseftől és doktor Kálmán Miksáné lesz. Ez szép. Elég volt az aggodalmakból, a töprengésből, a sok-sok bizonytalanságból és kétkedésből. Nem kétséges, hogy szeretik egymást és boldogok lesznek. Milyen furcsa! Ennek a vékony, madárnyakú kis barna asszonynak eddig egy hatalmas, izmos, fekete férje volt. Evezős bajnok. Sportember. Atléta. Vastag csontok, széles váll, dagadó izmok. Egyszerű, erőszakos, vidám, könnyen haragvó, gyorsan békülő, fekete férfi. Lehet úgy nyolcvanhat-nyolcvanhét kiló. Hangosan beszél. Nem zavarja ez az asszonyt vagy talán még nem is gondol rá? Egy ilyen férj után dr. Kálmán Miksa, ötvennyolc kilós, vékony, száraz ember, kis fej, kis kéz, halk beszéd, óvatosság, megfontoltság, csönd, kétkedés. Á, hiszen éppen erről van szó! Éppen erre vágyódik bizonyára Sarika. Csöndre, békére, magához való fizikumra, megértésre, gyöngédségre, felszabadulásra. Ki hitte volna! Nincs egy éve sem, hogy a várószobából egy sántikáló asszonyt bocsátott be hozzá az ápolónő. A bokaizülete tele volt vérrel. Levetkőztette, maga elé állította. Emlékszik, elszörnyedt a látványtól. Ezt a kedves asszonykát agyon sportoltatták. Gyönge kis testét meghajszolták. Ugrókötélen tornásztatták, a kötél a lába közé csavarodott, a bokájára zuhant... tessék! Á semmi, kicsit megütötted magad, öltözz csak fel, nincs semmi bajod. Tovább járatta, sétáltatta, tornásztatta, hiába dagadt meg a lába, hiába nyöszörgött, jajgatott. No, ilyen emberek! Lefektette, bekötözte, meglátogatta, kezelte. Tiltakozott a sport ellen, kíméletet és nyugalmat követelt kis teste számára. Megvizsgálta csontrendszerét és számos hibát fedezett fel, melyet feltétlenül meg kellett javítani. Böcskey úr persze kinevette. Böcskey úr félcipőbe szorította a lábát, úgy bocsátotta útjára, mikor először ment fel hozzá, dagadt bokájával, persze egyedül, mert Böcskey úr nem kísérte el, hogyan is kísérte volna, hiszen sürgős dolga volt a sportklubjában. Kálmán doktor elvette a félcipőt és sokáig nem adta vissza. A kissé süllyedt boka köré gyógycipőt készíttetett. Milyen kár, sajnálkozott jó ideig, hogy nem korábban kapta meg ezt az esetet... Fel-alá járatta maga előtt a meztelen Sarikát... hogy' szégyelte mindig magát!... pedig ennek ez a módja! Figyelni... megfigyelni a görcsösen kimerült izmok játékát, vigyázni minden kis ínre, minden ízületre, visszavezetni a csontokat rendeltetési helyükre. Egy nap, mikor így vizsgálgatja, Sarika sírva fakad. - Mi baja, nagyságos asszony? - Vallatja, biztatja. Hát a Józsi megütötte. Mi történt? Megütötte? Hogyan... a kezével... az arcát? Lehetetlen. Komolyan? Haragból? Bizony így; veszekedtek. Még meg is lökte. Szerencsére éppen a heverőnél állott, arra zuhant, de azért a fájós lába megint megrándult. Valami sportügyön kaptak össze. Az asszony ragaszkodni akart az orvos utasításaihoz, pihent, hevert, a férfi a Dunára hívta, «mozogni egy kicsit». Szóval, tulajdonképen miatta történt. Hát most mi lesz? Mi lehet? - kérdezte az asszony is. Sarika látogatásai egyre hosszabbra nyúltak, beszélgetéseik elmélyültek. Míg azelőtt első volt a váróban, hogy minél gyorsabban végezhessen, nemsokára ő lett «az utolsó beteg», aki vizsgálat és kezelés után az íróasztal mellé a karosszékbe telepedett és egyre szabadabban, néha valósággal szemérmetlenül beszélt az életéről. Az orvosi kérdések sem hiányoztak. Kálmán doktor érdeklődése egyre határozottabban hatolt a felületekről a mélységek felé. - Nem, kérem, doktor úr, ezt az életet nem lehet sokáig bírni, ebben tönkre kell mennem. Eddig tizennégy kürettem volt. Meddig lehet ezt folytatni? - Igen, ez szörnyű. De hát mért nincs gyerekük? - Ó, kérem, doktor úr, imádom a gyereket, boldog volnék, ha lenne, de hát a Józsi, ő nem akar. Csak magára gondol, nem akar megvonni magától semmit, rettenetesen önző, igaz, hogy a fizetése is kicsi. Tisztviselő, tetszik tudni, mit kap egy állami hivatalnok. Kis fizetés, kis lakás, hiszen ez is igaz, de hát kérem, mi lesz velem? - Hogy-hogy' mi lesz? - Hát így... Kétszer, háromszor minden évben... oly brutális, kérem... nem törődik velem... doktor úr nem tudna segíteni rajtam? - Segítek, fiam. - Ad valami tanácsot? Jaj, de jó lesz, egész életemben hálás leszek és... - Ja, maga olyan tanácsra gondol, fiam? - Hát mire? - A lábára gondoltam. Olyan tanácsot én nem adhatok, beszéljen egy nőgyógyásszal, dehát rendes orvos... - Ó ez borzasztó... borzasztó... - Az a különös, hogy minél részletesebben megismerte házaséletüket, annál mélyebbé vált érdeklődése az asszony iránt. Sajnálta. Várta. Napról-napra magához rendelte. Sovány kis arcában szomorúan mosolygó nagy fekete szem csillogott. Figyelte a szemét. Melegen, kissé fátyolozottan szólt a hangja. Jól esett hallgatni. Azt mondta neki egy nap, szórakozottan eltünődve, hogy ne fesse ily erősen magát, minek az a sok festék az ajkán, nem egészséges, nem szép. Másnap az asszony haloványan jelent meg, az arcához hajolt, tükröt kért, nézte magát a szemében, a tükörben s fájó egykedvűséggel azt mondta, hogy: «olyan vagyok most, mint egy ázott veréb». Ázott veréb. Mi az? Hogy' érti? Pedig értette. Volt valami madárszerű az asszonykában. Fínom, fekete madár, akinek levagdossák a szárnyait, akit kínoznak. Hihetetlen! Ha nem tudná, milyen az élete, felületes tekintet után leánynak tartaná. Lányos, kissé fejletlen. Vékony nyaka, gyönge válla, hajlott gerince, elromlott ízületei, túlterhelt csontjai, csöpp kis melle... lányos, igen. Később a férjével is megismerkedett, Böcskey úrral, a tisztviselővel és sportbajnokkal, többször voltak színházban, kabaréban, étteremben, még bárban is egy-kétszer, vizsgálgatták, méregették egymást; Sarika a férjével táncolt, ő ült a sarokban, szívta a szivarját, az asszony a férje válla fölött ránézett és mosolygott... s ez a mosoly, mint oly sokszor, oly forró, oly érthetetlen, oly titokzatos volt... vele táncol és rá mosolyog!... Meg kell oldani ezt a kérdést, nem lehet tovább halogatni. Valljuk be, támadt magára két héttel ezelőtt, megszerettem ezt a furcsa kis asszonyt, aki minden nap sírva és mosolyogva omlik a rendelőmbe és eláraszt a panaszával, mert a férje vagy megverte, vagy megcsókolta. Teljesen lehetetlen állapot, hogy műtét előtt, mikor a kezemet mosom, egy asszonyra gondolok és a villanyfényben villódzó víz alján a szemét látom, fehér medencében fekete szemét és halovány száját, száját, mely az én kedvemért halovány... no meg a vérszegénység miatt, hiszen ezt is kezelni kellene, persze. Lehetetlen állapot. Mentsem meg, mentsem meg, siránkozik folyton. Józsi brutalizál. Mit tett már megint? Jaj, el sem mondhatom. Úgy érzem magam, mintha össze-vissza vertek volna. Megütötte? Miért? Annál is rosszabb. Bál volt a klubban, pezsgőzött, becsípett, egészen megvadult, olyan volt, mint egy vad tigris... kérem, ezt nem bírom, ezt nem lehet kibírni... Zúgó füllel hallgatja a részleteket, minden szó, minden kép megszúrja, égeti, lázítja. Kétségtelenül nagy elhatározás a házasság, de előbb-utóbb ennek is meg kell történni egy férfi életében. A lakása elég nagy, a jövedelme biztató. Gyerekük is lehet, kettő is, tisztességesen fel tudja nevelni. Csak semmit sem szabad elhamarkodni! Én? Alaposan megfontoltam! Vállalom a felelősséget. Elvégre... elvégre negyvenhárom éves férfi vagyok és napról-napra egy sereg ember bízza rám az egészségét. Mér ne merném magamra bízni az életemet?! Minden fontos adatot megszerzett, minden körülményt megvizsgált. Érdeklődött az asszony multja, családja, szülei iránt, kinyomozta házasságának körülményeit, minden szavát ellenőrizte. A feszültség már elviselhetetlen. Az asszony már türelmetlen. Dönteni kell. De okos dolog-e valóban, hogy megnősül? Megváltozik az élete. Más lesz a reggel, más az este. Ha eddig elvégezte a munkáját, nyugodtan leülhetett a könyvei közé és zavartalanul gondolkodhatott, búvárkodhatott. Reggel a betegeihez siethetett. Élhette eddig a saját életét és... ej mi ez már megint!
Felemelkedik a kádban... borzasztó ez a sok tépelődés. Nem kell szappan, majd reggel, siessünk most, szétgondolkodja az életét. Ha Napoleon ennyit töpreng, sohasem cselekedett volna semmit sem. Az rendben van, hogy megfontolja az ember a tennivalóit, de az már nincs rendben, hogy a sok gondolkodástól nem jutunk el a cselekedethez. Elhatároztuk, hogy megnősülünk, ezen most már túlvagyunk. Ma este döntő tanácskozás és megmondjuk egymásnak, amit ilyenkor mondani kell. Persze, semmi izgalom, semmi veszekedés és semmiféle botrány! Felnőtt, komoly férfiak vagyunk, intézzük el rendben, csöndben a dolgokat. Gyors válópör, csöndes esküvő és megkezdődik az új élet. Nem, ez a szürke ruha nem jó, egész nap rajta volt, feketét vegyünk fel. Fehér ing, fekete nyakkendő, fekete ruha. Borotválkoni nem kellene? Borostás ugyan kissé az álla, de reggel már borotválkozott; - ezentúl majd délben borotválkozik, mert ha asszonnyal van együtt minden este, akkor nem lehet szúrós, szőrös az arca. Így. Jöhetnek a vendégek. Nem furcsa? Böcskeyné belép majd ide mint vendég és távozik mint a menyasszonya. Távozik, hova? Éjszakára visszatér a férjéhez s holnap majd elmondja, hogy... Mit kell tenni? Itt maradhat? Józsi szállodába menjen? Felajánlhatja, hogy ő viseli a költségeket? Hát annyi bizonyos, hogy hosszú évek kemény munkájában összegyüjtött kis pénze most alaposan megdézsmálódik. Furcsa, Úgy érzi, mintha kissé könnyelmű volna. A házasság könnyelműség? Jaj, de jó gondolat! Külföldre küldi az asszonyt. Menjen külföldre és maradjon ott három-négy hónapig. Ez jó. Elhelyezi egy szanatóriumban. Levelet ír az ottani orvosnak és az asszony tisztán érkezik majd haza. Tisztán, a házasságba. El kell felejteni ezt a túlságosan izgalmas multat, ezt a napról-napra új részletekkel bővülő kegyetlen regényt.
Ernyedten ült le rendelőjében az íróasztalhoz és szivarra gyújtott. Fáradt, kissé fáradt. Ezt a fáradtságot nem csak a munka okozza, hanem meglehetősen tépett lelki állapota is. Teljesen lehetetlen helyzet ez; végezni ezt az intenzív nehéz munkát s közben folyton figyelni egy asszonyra, aki nincs itt, és szakadatlanul legyűrni ezt a kívánságot és kétszeres erővel a munkára kényszeríteni figyelmét. Jó ez a csönd. Ki tudja, meddig tart? Ilyenkor majd mindig bejön hozzá az asszony és kérdi, hová megyünk. Na hová? Elmennek majd. Aztán gyerekek futkosnak majd, kedves gyerekek, akikkel beszélgetni kell. Na mit ettél, mi tanultál... és magyarázni a B betűt. Szegény Fehérvárinét el kell majd bocsátani, Sarika nem szíveli, Isten tudja, mért nem, nem kell neki. Mennyi személyzetre lesz szüksége Sarikának? Mondjuk, szakácsné meg szobalány... vagy két szobalány? Aztán a gyerek mellé is kell majd valaki. Csinos összeg. Nem csak a fizetést kell számolni, hanem a kosztot, lakást is. Persze. Mennyi ruhára van szüksége egy ilyen asszonynak? Volt tavaly egy barátnője, özvegy asszony, annak kétszázhatvan pengőt adott havonta, nagyon csinosan öltözködött belőle, még a lakását is az fizette. Kétszázhatvan, annyi most nem lesz elég, sokkal több kell. Elkészített egy havi költségvetést, illetve kétfélét, a második az már gyermeket is számít; vajjon helyesli-e majd Sarika? Valószínűleg új bútorokra is szükség lesz. Régi garnitúrák ezek, akkor vette, amikor kijött a kórházból és önállósította magát: az asszony a modernet szereti. Külön hálószoba? Kettős ágy? A szomszédban van egy szoba-konyhás lakás, nem kellene azt is bérelni, a nyugodt alvás mindennél fontosabb. Dolgozni kell. Sarika most még egy ágyban alszik a férjével, még ma éjszaka is vele aludt, milyen furcsa... Ült a karosszékben, feje lassan hátra dűlt, szeme lehúnyódott. Fáradt. - Fehérváriné! - hívta a házvezetőnőjét. - Van egy kis fekete kávéja? - Hetek óta nem aludta ki magát. Csak már vége volna ennek a feszültségnek!...
A feketét már nem tudta meginni, mert éppen akkor csöngettek, mikor Fehérváriné behozta a kávét. Fehérváriné az íróasztalra tette a kilöttyent kávét és a vendégek elé szaladt. Szegény, hogy buzgólkodik, még nem sejti, hogy éppen az az asszony dúlja majd fel az életét, akit most ilyen örvendezve és szolgálatosan fogad. Sarika sápadtan mosolyogva, puha fekete ruhában vonult be, gyorsan lehúzta keztyűjét és csókra nyújtotta kis madárkezét, mely édeskésen illatos volt. Mögötte jött hangos, vastag cipőjében a férje, Böcskey Józsi, piros vonalakkal csíkozott kék ruhában, kékesen pöttyözött piros nyakkendővel. - Szervusz, doktor! - mondta élénk, furcsán nevető hangon és a vállára vert. Ellenszenvesen kemény a keze és vastag a hangja. Az is nyugtalanító, hogy mindig barna az arca, télen-nyáron le van sülve. Szürke szeme nyugodt és biztos; nincs egy szál ősz haja sem és mennyi haja van! Nem öregszik ez semmit sem; hiába, a levegő, az oxigén, az kell. - Tessék, foglaljatok helyet. Fehérváriné, hozzon, kérem, konyakot, likőrt, itt van szivar, cigaretta, gyújtsatok rá, hát hogy' vagytok, mit csináltok, mi ujság? - Konyakoztak, füstöltek, sehogysem tudtak az ügyre térni, a Dunáról beszélgettek, vízről, sportról, versenyekről, a birkózás különböző stílusairól; Böcskey hosszan fejtegette, hogy az igazi birkózósport most csak a szabad stílusú lehet, de ezt még csak Amerikában űzik, az európai formája túlságosan enyhe, sőt bizonyos szempontból helytelen. - Kérlek, ring nélkül nincs kecseszkecsken. Az úgy van, mint a boksznál. Vagy, vagy! - Kálmán doktor pislogva nézett rá. - Vagyis? - Nem érted? - Nem egészen, de... - Hagyjuk, ehhez te hülye vagy. - Kálmán doktor lehúnyta kissé a szemét és szórakozottan mosolygott. Hülye, kissé erős szó, de nem haragudhatik rá, mert barátságosan és nevetve mondja. De hát hogy' lehet hülyének nevezni azt az embert, aki tulajdonképpen mint bíró ül velük szemben? Miért jönnek egy hülye bíróhoz? Az asszonyra pillantott, az is mosolygott és a keztyűjét rakosgatta keskeny ölében, egyiket a másikra, aztán folytonosan cserélte.
- Hogy' van a lába? - kérdezte, mintha ma még nem vizsgálta volna meg.
- A lába csak megvolna, - nevetett közbe Böcskey Józsi - de a feje! Azzal van baj.
- A feje? Hogy-hogy? - kérdezte csöndesen Kálmán doktor s elégedetten hallgatta a hangját: jó, nyugodt orvosi hang, nem árul el sem meglepetést, sem különösebb személyi érdeklődést.
- Kérlek, felvág nekem!
- Felvág?
Az asszony sírva fakadt. - Úgy beszél rólam folyton, mint a lovakról...
- Ezen is megsértődik? - támadt rá Böcskey Józsi. - Mit akar a lovaktól? A ló a legnemesebb állat.
- De mégis állat.
- Hát aztán? A ló is egyszerre csak felvág. És nem a lovasban van a hiba, hanem a lóban. Hasonlat, még pedig jó. Maga is, fiam, amióta megsántult egy kicsit, felvág nekem. Előfordul ez az asszonyokkal. Férjhez mennek, aztán négy-öt évi házasság után, hol előbb, hol később, egyszerre csak makrancoskodni kezdenek. Talán azért, mert valahogyan rájönnek, hogy egy kicsit rabok, oszt' nem élhetnek egészen úgy, ahogy kis fejük elképzeli. Ilyenkor meg kell fékezni őket. Ha kell, letörni. Ennyi az egész, bízza csak rám a dolgot.
- Hallja, doktor úr, - panaszkodott halkan sóhajtva az asszony - így beszél velem...
- Így hát, - nevetett Böcskey Józsi nyitott szájjal és egészséges fehér fogát, csillogó, mély szürke szemét, napsütötte barna-piros állát úgy fordította Kálmán doktor felé, mint férfi a férfi felé: megértést, helyeslést, együttérzést kell ott találnia. De ez a másik férfi, szemét kissé lesütve, mereven hallgatott. Böcskey Józsi szeme vizsgálódva, gyanakodva, félig lehúnyódott; arca elkomorodott, megfeszült. - Úgy beszél az ember, hogy megértsék, - szólt csendesen, elgondolkodva, szavait elnyújtva. - De hát éppen ezért volnánk itt. Észreveszem egy idő óta, hogy a feleségem túlságosan sokat hivatkozik rád, doktor. Így meg úgy, mondja. Látom, hogy mindenféle panaszokkal traktál és mert nem él már az anyja, hát nálad maznáskodik. Azt is látom, hogy bőgve megy el hazulról és vídáman tér vissza. Szeretem a magam részéről a vídám asszonyt, de az nem árt, ha az asszony néha jól kibőgi magát. Csak bőgjön. De hát éppen erről van most szó, ezért gyüttünk el. Hozzád, doktor, ezt az asszonyt úgy küldtem fel, mint egy lábspecialistához, akiről hallottam egyetmást a klubban. Jól helyre nyomtad a Raposák vállát meg a Kenczeyné lábát is, mikor kificamította. Szóval, jó specialista vagy. De édes öregem, mi közöd máshoz? Mi vagy te? Lelki klinika, családi tanácsadó vagy mi? Gyógyítsd meg a lábát, oszt' azontúl csiba te kuss neki, doktorom! Nem gondolod?
Kálmán doktor elvörösödött. - Plasztikusan fejezed ki magad, - mondta csöndesen.
- Bocsáss meg, ha kissé erős kifejezéseket használtam, de barátok közt... ugyebár... mit kerteljek? Nem igaz?
- Nincs igazad, Józsi. Először is semmit sem értesz az orvosi dolgokhoz. Ezt bízd rám. A jó orvos nem csak a részleteket nézi, hanem az egészet. A jó orvos nem csak egy lábat lát, hanem az egész embert. Hogyan gyógyítsam meg Sarika lábát, ha nem kezelhetem, ha nem tartja be az utasításaimat, mert te megakadályozod?
- Én? Ezt mondta?
- Nem vádolt ugyan, de felsorolta a tényeket. Én forró lábfürdőt rendeltem, de te addig gúnyoltad, míg abbahagyta. A kezelés alatt kétszer megütötted Sarikát, mind a kétszer a beteg lábára esett. Hajszolod, sportoltatod. Így kénytelen voltam megismerkedni a családi életetekkel s meg kell mondanom, hogy ez az élet nem segít, hanem akadályozza az orvos munkáját. Az én érdeklődésem eleinte kizárólag orvosi természetű volt és sohasem lépte át a köteles diszkréció határait.
- Eleinte? És azután?
- Azután baráti kapcsolatok fejlődtek ki köztünk és így természetesen bizonyos intimitás...
- Mi az az intimitás?
- De Józsi, kérem, ez igazán borzasztó! - kiáltott könnyezve az asszony. - Mért nem engedi befejezni a mondatait?
- De támogatjátok egymást! Mi van köztetek?
- Mi volna? - riadt fel az asszony.
- Csak csöndesen, Józsi, - csillapította Kálmán doktor. - Azért jöttünk össze, hogy szeretettel megbeszéljük a dolgokat. Nincs köztünk, megnyugtatlak, semmi olyasmi, ami egyrészt orvos és betege, másrészt barátok közt hibás vagy tilos volna. Ne vádolj éppen te, aki védelemre szorulsz.
- Ej mit - ugrott fel Böcskey Józsi - azt mondjátok meg... hát mi van itt? Egymásba szerettetek?
Az asszony szeme tágra nyílt, tekintete biztatón, menekülőn az orvosra tapadt. Kálmán doktor elsápadt. - Először az a kérdés, - felelte csöndesen - hogy te szereted-e Sarikát?
Böcskey Józsi az asztalra ütött, a hideg fekete kávé a tányérra zöttyent. - Ne haragudj, de... miféle izraelita tempó ez!
Kálmán doktor feje oldalt hajolt, kissé hunyorogva nézett fel a kivörösödött Böcskeyre. - Hogy' érted?
- Ahogy mondom! Mit felelsz kérdésre kérdéssel? Igen vagy nem, így kell válaszolni.
Kálmán Miksa doktor most néhány másodpercig szótlanul nézte Böcskey Józsi fejét. Sarika visszafojtotta lélegzetét, a szája sírásra görbült. Kálmán hátra dőlt, elnyújtotta lábát, kezét a zsebébe dugta.
- Hogy hogyan kell kérdezni és felelni, - szólt végül Kálmán doktor szigorúan és hűvösen - ezt nem tőled fogom megtanulni. Egy nap több kérdésre adok választ, mint amennyit te egy esztendőben egyáltalán meghallasz. Sajnos, ma már sokkal öregebb vagy, sem hogy a rendszeres gondolkodásnak legalább az elemeit megtanulhasd. Ha csak egy kissé tudnál logikusan gondolkodni, akkor azt is tudnád, hogy kérdéseket nem lehet átugrani.
- Hát láttak ilyet! - dühöngött Böcskey. - Folyton kibújsz! Mit filozofálsz itt most össze-vissza!?
- Ne ordíts, Józsi. Nincs igazad azért, mert hangosabban beszélsz. És akkor sincs igazad, ha sértegetsz... vagy pardon, sértegetni akarsz, mert természetesen nem bántottál meg azzal, hogy zsidónak neveztél, hiszen az vagyok, legfeljebb az fáj, hogy ebben te sértést látsz vagy ezzel sérteni akartál. De hát hagyjuk a felekezeti vagy ha úgy tetszik, faji kérdéseket. Ha szükségesnek látom, megadom majd a kellő felvilágosításokat az én érzéseimről és gondolataimról. De csak később. Előbb neked kell nyilatkoznod. Te szereted-e a feleségedet?
- Mi közöd hozzá?!
Sarika ekkor hangos sírásra fakadt. Kis kezét a szája elé kapta; öklével ütögette az ajkát. Sűrű, kövér könnyei az ölébe hullottak.
- Mát magát most mi lelte? - hajolt hozzá Böcskey Józsi. - Mit sirat?
- Maguk csak folyton pörlekednek, - zokogott az asszony - velem senki sem törődik. Az egyik ül, mint egy bíró, aki vallat és felelősségre von, a másik meg kiabál és gorombáskodik. És mindenki másról beszél. Maga is, Józsi.
Böcskey a felesége elé térdelt. - Hátha ilyen marhaságokat kérdez a barátja, hogy szeretem-e. Kit szeressek, őt a kopasz fejével, vagy magát a harmatos kis testével? Mi? Kit szeressek mást ezen a világon, nem tudja, nem érzi? Vegye le a kezét az arcáról, ne sírjon, nézzen a szemembe!
Az asszony szepegve engedelmeskedett, meg-megrázkódó feje a férje felé fordult.
- Na, kisboci, na?
Sárika elnevette magát. - Mit na?
- Én nem szeretlek, mi? Kérdezni kell ezt, mi? Nem érzed? Nem érzed a hangomon, az érintésemen, a csókomon?
Kálmán doktor nyugtalanul felállt és hozzájuk lépett. Az asszony mereven bámult a férjére, a férfi megfogta és a tenyerébe szorította az asszony kezét. Megforrósodott körülöttük a levegő. Ez az erős, egészséges férfi, gondolta Kálmán doktor, rögtön megcsókolja itt, a szeme láttára a feleségét; s az asszony úgy ül itt, mint egy megbűvölt kis állat, tehetetlenül, kiszolgáltatottan.
- Hát ha szereted, - kérdezte támadón - akkor hogy' tudod megütni?
- Ki mondta? Én ütöm? Az is ütés? Kisboci, hallja, mit beszél ez az úr? Csak nem gondolod, hogy ezt a gyenge virágszálat komolyan megütöm? Inkább leharapom a kezemet. Felbosszant néha egy kicsit, aztán megsímogatom. Persze, megijed és elsír egy verset. De ez is csak azért van, mert szeretem. Törődöm vele. A gyerekét is megsuhintja néha az ember. Verés az? Dehogy. Tudja azt a Sarika, hogy szeretetből teszem. Azzal törődik az ember, akit szeret. Nem igaz, Sarika. No, nevesse ki ezt az embert!
- Nem nevetem.
- Hát?
Böcskey Józsi felállt a földről s fürkészve nézett le rájuk. Elsápadt. Elkomorodott. Kálmán doktor rányitotta szemét és mereven, hosszan állta a vizsgálódó tekintetet. Most tör ki a harc, gondolta, most kell keménynek lenni.
- Mi van itt, mi? - kérdezte halkan Böcskey.
- Hogy-hogy' mi van?
- Mit turkálsz-furkálsz az életemen?
- A tiéden? Sarikáról van szó. Segíteni kell rajta.
- Az én feleségemen? Neked?
- Sarika rosszul érzi magát. Ezt ő is mondja, magam is megállapítottam. Boldogtalan. Segítenünk kell rajta. Lehet, hogy szereted, de akkor Sarika ebben a szeretetben megy tönkre. Először is ápolásra szorul fizikai szempontból. Teljesen elgyöngült, aggodalmat keltőn megfogyott, súlyosan vérszegény. Azt ajánlom, hogy sürgősen vonuljon egy szanatóriumba.
- Aztán?
- Aztán szüksége van valamely... hogy is mondjam csak... lelki átépítésre.
- Micsoda?
- Sarika idegei a lehető legrosszabb állapotban vannak. Nyugtalan, izgatott, rosszul alszik, síró rohamai vannak. Nagyon kérlek, fogd fel komolyan ezeket a jelenségeket. Erélyes közbelépéssel ma még segíteni lehet, holnap, holnapután nem tudom, hova fejlődhetnek ezek a tünetek. Sarikának a legteljesebb nyugalomra van szüksége. Azért ajánlom a szanatóriumot.
- Mibe kerül?
- Attól függ. Hol, mennyi időre, a körülményektől.
- Honnét vegyek rá pénzt? Egy tisztviselői fizetésből...
- Ha nincs kifogásod ellene, én lebonyolítanám az ügyeket.
- Maga elfogadja? - kérdezte Böcskey a feleségétől.
Az asszony válla megrándult, feje lassan lehajolt. Nem válaszolt.
Böcskey nézte egy darabig, aztán megindult a szobában. Fel-alá járt, kezét hátra kulcsolta, a jobb kezével néha a bal tenyerébe vert. Érthetetlen szavakat morzsolt szét a foga közt.
Egyszerre megállt az orvos előtt. - Tulajdonképpen te mindezt mért csinálod?
- Miért? Először orvosi kötelességből. Másodszor barátságból.
- Te a barátomnak érzed magadat?
- Meg kell vallanom, hogy inkább a feleséged barátja vagyok. Szeretnék segíteni rajta. Nagyon értékes, különösen fínom embernek tartom. Eddig nem tudott kifejlődni. Az a benyomásom, hogy az élet valahogyan fogva tartotta, nem tudott eddig teljes pompájában kibontakozni. Sarika több, mint amennyinek látszik. Fel kell szabadítani. Ha egészséges lesz, teljesen egészséges s ha sikerült felszabadulnia, akkor majd dönthet az életéről is. És azt ajánlom, fogadjuk el előre a döntését, akármilyen lesz. Bízzuk rá, hogyan akar és tud boldog lenni. Lehet, az is lehet, hogy melletted dönt, de az is megtörténhetik, hogy ellened.
- Az azt jelenti, hogy melletted?
- Lehetséges.
- És akkor te feleségül akarod venni?
- Ha hozzám jön, boldogan.
- Persze te majd nem ütöd meg sohasem.
- Soha.
- És nem csókolgatod úgy, hogy sírva fakad és átkozva veri a fejedet?
Kálmán doktor szótlanul vállat vont.
- És sok ruhát veszel neki?
- Igyekszem majd... amennyire szüksége lesz...
- És gyereketek is lenne, talán több is... kis Miksák.
Az orvos felvonta és leejtette a vállát.
- Nagyobb lakás... kényelem... cselédek... doktor Kálmán Miksáné, doktorné... színház, hangverseny, estélyek... Szereted?
Kálmán doktor bólintott.
- Csak tudnám... csak pontosan tudnám, mit érzel te, amikor szeretsz egy asszonyt. Csak tudnám, milyen érzés fér egy ilyen kopasz fejbe, ilyen sárga szempillába, ilyen ráncos kis arcba! Csak tudnám. Csak tudnám, milyen szavakat tud mondani egy ilyen láborvos... és mi van a fejében... és hogyan lesz szerelmes férfi egy ilyen kis vékony orvosból. És csak tudnám, mit beszéltetek, míg ide eljutottatok... míg ide mesterkedtetek engem, hogy mindezt közöljétek velem... hiszen ha tudnám, akkor most meglátnád, milyen az, amikor én valóban megütök valakit.
Sarika felsikoltott, közéjük ugrott, karja a magasba nyult.
- Így félted Miksát, Sarika? - kérdezte komoran Böcskey.
- Ne féltsen, kedves, - mondta csöndesen az orvos. - Nem kétséges, hogy Józsi sokkal erősebb nálam és a gyakorlata is nagyobb a verekedésben. Ha verekedni akar, bizonyosan leteper. De nem hinném, hogy ennyire meg akarná könnyíteni a helyzetemet. Sarika nemes gondolkodású asszony, bizonyára mély részvétet érezne a megvert ember iránt, aki mégis csak az ő szolgálatában szenvedett el testi fájdalmakat és súlyos megaláztatásokat. És a részvét nagy csábító erő.
Böcskey szótlanul figyelte a halkan magyarázó Kálmán doktort felesége válla mögött.
- Ha mégis verekedni akarnál, nagyon kérlek, kiméld a szememet, kopasz fejemet és a kezemet. Lehetőleg a hátamat ütlegeld, szóval azokat a testrészeimet, amelyekre foglalkozásomnál nincs feltétlenül szükségem. Az izmokkal borított részeket ajánlom szíves figyelmedbe. Arról is biztosítalak, hogy brutalitásodnak nem lesz következménye. Nem párbajozom majd, nem jelentelek fel és titokban tartom, ki vert meg. De hiszen te már megszokhattad ezt a zavartalan brutalitást, Józsi... Sport, talán még szeretet is.
Böcskey ott hagyta őket az íróasztalnál. Tovább folytatta sétáját, ablaktól a kis ajtóig, mely a rendelőből a fürdőszobába vezetett. Kálmán doktor az íróasztalnál maradt; az asztalhoz támaszkodott, kezét karba fonta a mellén; észrevette, hogy egész testében reszket; szégyelte magát. Az asszony, sóhajtozva és remegve, visszabújt a karosszékbe.
Így telt el néhány perc.
Akkor Böcskey abbahagyta a sétát és az ablak alatt egy karosszékbe dobta magát. A térdére könyökölt, nézte egy ideig a parkettás padlót, aztán kezébe temette a fejét. Kék fényreklám tüze borult az ablakra. Az ucca moraja felhallatszott; egy villamos élesen, hosszan csöngetett. Böcskey felállt, nyújtózott; szeme lehúnyódott, foga az ajkába mélyedt. Megint leült; karja kinyúlt, visszahúzódott; tördelte, forgatta kezét; a szeme még mindig nem nyílt ki. Feszült gondolkodás, tehetetlen kínlódás látszott az arcán.
- Így vagy úgy, - mormolta alig hallhatóan, inkább magához, mint a másik kettőhöz szólva - de valahogyan el kellene már dönteni ezt a kérdést... Hónapok óta nézem ezt a dolgot és mindig megáll az eszem, ha rágondolok. Nem tudom, hol fogjam meg, azt se tudom, mit mondjak... mindig elkezdem és abbahagyom, mert el sem tudom hinni, amit látok. Hiszen ha látnám! De ez itt mind csupa titkolózás, súgdolózás... folyton csak azt érzem, hogy aknákat, bombákat raknak alám és nem tudom, mikor robbantják fel az életemet... de hát kik?... a feleségem meg a barátom? Aztán miféle bombák ezek? Hiszen ha bombák volnának! De ezek csak olyan megfoghatatlan ravaszságok... vádak, gyanusítások... valahogyan benyálazzák az embert és védekezni sem lehet, hát még támadni. Egyszerre csak azt érzi az ember a feleségén, hogy nem tartozik egészen hozzá. Valami idegen levegő tapad rá. Hiába nézi az ember, olyan az arca, mint volt és mégis más. Olyan a hangja, mint volt és mégis cseng benne valami idegen szín. Elkezd olyan szavakat használni, amik azelőtt sohasem fordultak meg a szájában. Négy hónappal ezelőtt, egy szerdai napon, vacsora közben, egy afférről beszélgettünk, ami a klubban történt. És Sarika egyszerre csak azt mondja: «ez világnézeti kérdés». No fene, micsoda? Másnap, ünnepnap, jó hétközi ünnep, tiszta áldás a szegény tisztviselőnek, egy kis kirándulást terveztem a hegyekbe. Jó kis szöges cipő, rukzakban ennivaló, olcsó dolog, egészséges dolog, jól teleszíjja magát az ember levegővel, megint elég egy hétre. Sarika mindig szerette ezeket a túrákat, de ezen a csütörtökön már nem jön. Hát aztán miért nem? Magyarázgat, hímez-hámoz, összekapunk, Sarika egyszerre csak elsüti a nagyágyút: «ez konstitució kérdése». Faggatom, hogy hát mi is ez a nagy fene konstitució meg hogy hogy' is kerül a mi életünkbe. Persze, belezavarodik, össze-vissza kotyog, nem érti, de csak egyre hajtogatja, hogy világnézet meg konstitució és úgy örül neki, mint majom a farkának vagy mint egy divatkirályné az új ékszernek. Ül otthon, bújja a könyveket, már nem is kérdem, honnét szerzi, tudom, ki adja neki a sokfene világnézetet, nyavalygást, lelki turkálást, sötét históriákat, titokzatos konstitúciókat, ötszáz meg ezer oldalas veszkődéseket, amiken ha végigrágja magát az ember, egy erős, egészséges férfinak is elmegy a kedve az élettől. Próbálok kedveskedni, játszom vele, mint egy gyerekkel, csacsi kislánnyal... hiszen kislány marad ez, kedves kölyök, fínom kis macska, ha nagymama lesz, akkor is az... babusgatom, vissza akarom vinni az életébe, egyszerű kis életébe, ahová való... hiába, ott áll egy sötét kis alak a háttérben. Hát, gondolom, megnézem ezt az alakot. Mit tehetek mást, beleestem, éppen ezt az orvost kerestem ki úgyszólván a telefonkönyvből. Ajánlották. Beszélgetek vele, viccelek, bolondozok, próbálom megsejtetni a tudós és vak fejivel, hogy bajt csinál, maradjon csak meg ennek az asszonynak a kibicsaklott lábánál, mert hiába igazítja helyre a lábát, ha kirándítja a fejit... ha elpuskázza a lelkit. De csak nem érti. Nem is tehet talán róla a szerencsétlen, olyan a természete. Olyan, hogy beleavatkozik abba is, ami nem a dolga és azt hiszi, hogy mindenre fel lehet írni egy receptet. Beszélgetek vele, hallgatom, szemem-szám eláll. Tele van munkával, reggeltől estig dolgozik, hajszolja magát, gürcöl, habzsolja az eseteket, gyüjti a pénzt, de nem elég neki a maga dolga, folyton töri a fejét a világ minden dolgát, az emberiség sorsán. Mondom neki: Miksa, hadd az emberiséget! Mondom neki, ne törődj a világgal, elég neked a magad élete, igazítsd el azt. De ez mindent el akar igazítani, mert aszondja, hogy minden összefügg és senki sem lehet rendben, ha bajban van a világ. Gondolom, elviszem olyan emberek közé, akik egészen jól tudnak magukban élni. Megmutatom neki magamat, bevezetem a klubba, nézzen szét egy kicsit rendes emberek közt, akik nem dolgoznak annyit, mint ő, nem olyan okosak és tanultak, mint ő, nem keresnek annyi pénzt, mint ő, de elvégzik a dolgukat, oszt' passz, leülnek a víz mellé, beszélgetnek, nevetnek, kártyáznak, sportolnak, táncolnak és jól alszanak, oszt' passz. A klubban persze rám támadnak a fiuk: «mit hozod ide ezt a zsidót», de én védem, tartom, vállalom, mert szeretem is ezt a kopasz kis sápadt embert, látom az értékét és a hiányait, magam is el-elhallgatom habzó fejtegetéseit, amikor álmos vagyok, elszórakozom a zsúfolt fején, amiből néha olyan zavarosan csap ki a sok világmegváltó gondolat, mulattat az idegessége, állandó izgalma, sajnálom gyógyíthatatlan nyugtalanságát, de meg arra is számítok, hogy Sarika majd csak észreveszi, hogy rossz uton jár és kiábrándul ebből a csetlő-botló kis emberből és rájön arra, hogy orvosnak talán jó, de férfinak kevés, szerelemnek meg ostobaság. Ki gondolhatott komolyan arra, hogy Debrecsy Sarolta, Debrecsy Kálmán miniszteri osztálytanácsos lánya beleszédül Kálmán Miksába? Böcskey Józsefné a Miksa doktorba? No! Játszottam a dologgal, eltréfáltam, elhazardiroztam. Világnézet, no persze. Egyszerre csak azt kellett hallgatnom, hogy nem adják ingyen az életben az eredményeket. Ott van ni a Miksa doktor, az a jó példa. Milyen szorgalmas, mennyit dolgozik. Fárad, küzd, de van is látszatja. Böcskey Józsi bezzeg semmire sem viszi... csak évekig lesi, hogy' megy előre a létrán, ha ugyan le nem esik róla vagy a létra le nem szakad alatta. Úgy bizony. És Sarika, aki nem bírja a budai hegyeket, elindul a déli órákban a múzeumokba és naphosszat járja a termeket. Böcskey Józsi, a könnyelmű és brutális férj, már rég otthon ül az asztalnál, de nem lehet még ebédelni, mert Sarika elkésve érkezik a Szépművészetiből. Egy kis tánchoz már csak ritkán van kedve, mert az őrült Kerkhoven harmadik életét, meg a Varázshegy nyolcezredik oldalát még el kell olvasni, ha beleszakad a feje, akkor is... eridj, Józsi, te csak menj, szórakozz, táncolj, mulass, én itthon maradok... Józsi végül elmegy egyedül, az asszony nélkül persze nem ízlik a móka, figyelmes is akar lenni, hátha valóban fáj a feje, hazatelefonál, de nem lehet kapcsolást kapni, mert őnagysága egy-két órán át rövid éjszakai beszélgetését bonyolítja le... kivel? No kivel? Most beszéli meg a varázshegyes tüdőbetegek lelki konfliktusait a konstitúciós lábdoktorral, mert hát délután félhattól nyolcig erre egyáltalán nem volt idejük a sok konstitúciótól. Ez így van. A száját még csak odatartja az édes, szerelmes hitves, de sokkal jobban szereti, ha a homlokát csókolja meg az ember... észre sem veszi, hogy' húnyja le a szemét, ha közeledik hozzá, milyen bágyadtan omlik el a szájacskája, milyen tehetetlen unalommal, talán már utálkozva is tűri, egyszerűen csak tűri az ember csókját, amibe egyre különösebb, egyre zavarosabb ízek vegyülnek. Konstitúciós ízek. Ez így van, minek ma már hallgatni róla?... És miért csodálatos, hogy néha aztán elfogy az ember türelme és simogatás helyett megüti kicsit valahol a konstitúciós tájékán azt a buta gyereket, akit...
Böcskey Józsi felpattant, a keze ökölbe szorult, fogát összeharapta, állán megfeszültek az izmok.
- De hát mit üssek rajtatok?!
Fénylő tekintete fel-le futkosott Kálmán doktor testén, fejétől a lábáig. Vicsorgott a foga; tehetetlenül visszalökte magát a székbe.
- Minek verekedjek? Igazad van, - dühöngött. - Nem vagy ellenfél, mondom magam is magamnak, pedig azt hiszem, hogy marhaságot követek el, amikor beszélek... először és utoljára beszélek veletek, ahelyett, hogy először és utoljára a térdem közé kenném a fejedet. Mert mit lehet tenni kígyókkal? Hogyan harcol az ember alattomos rágalmak ellen? Ha tétlenül maradok, tovább fonódol az életemre, egyre sűrűbben, egyre szorosabban, mint az élősdi a fa törzsére, mint a kígyó a nemes állatra és összenyomsz és megfojtasz.
Az asszony most megmozdult, szólni akart... talán Kálmán doktort védeni?... de az orvos, aki még mindig az asztalnál állt, intett, hogy hallgasson és mozdulatlanul maradjon.
- Mert alattomos dolog az, hogy egy férfi, aki még orvos is, mindenáron azt akarja bizonyítani egy asszonynak, hogy a férje nála kisebb értékű ember. Komisz eljárás, hogy egy férfi, fehér orvosi köpenybe bújva, beférkőzik egy ilyen naiv asszonyka bizalmába és felforgatja a lelkivilágát. Az ilyen orvost ki kell dobni, az ilyen barátot meg kell büntetni, az ilyen férfit meg kell verni. De hát hagyjuk ezt. El kell tűrnöm azt, hogy egy ilyen ember a feleségem felhatalmazására megkérdezheti tőlem, hogy szeretem-e az asszonyomat. Hátha kérdeztek, akkor felelek is. Tudd meg, hogy szeretem és úgy szeretem, ahogy azt te nem átérezni, hanem elképzelni sem tudod. Szeretem ezt a csöpp kis asszonyt! Szeretem! Nem te, én szeretem, én, Böcskey Józsi! Böcskey Józsi, aki... aki... igen... aki nem Kálmán Miksa. Aki szegény ember és sohasem lesz annyi jövedelme, mint neked. Aki sohasem fog annyit dolgozni, mint te. Aki kisfizetésű tisztviselője az államnak és szerényen várja előmenetelét a rangsorban. Aki nem olyan művelt és nem olyan okos, mint te vagy, de aki sohasem ígértem a feleségemnek, hogy Kálmán Miksa lesz belőlem. Kérdem magától, Sarika, megváltoztam én? Böcskey Józsi udvarolt magának, Böcskey Józsi kérte meg a kezét és én ma is az a Böcskey Józsi vagyok, aki voltam. Az a baj talán, hogy nem változtam meg? Az a baj talán, hogy maga változott meg és nem tudom kielégíteni az új igényeit? Nem akartam én rossz lenni magához. Ha megbántottam, mindig egy harmadik ellen küzdöttem, aki beleavatkozott az életünkbe. Ha egyszer-kétszer elfutott tőlem a kezem, egy harmadik után szaladt, akit abban a percben, amikor elöntött az indulat, nem tudtam elérni. Ha udvaroltam is néha egyik-másik asszonynak, sohasem csaltam meg s talán csak azt akartam mutatni, hogy nem vagyok én olyan utolsó és nem azért élek magával, mert nem akadna más nekem is, asszonyban különb, mint férfiban ez itt. De fejezzük be ezt a beszélgetést, mert egyre jobban szégyellem. Napok óta látom, azon mesterkedik, hogy feljöjjek ide, hadd álljon elő végül egy olyan helyzet, ami új irányt adhat a maga életének. Megtettem a kedvéért, eljöttem, de ne várjon itt semmit. Maga, Sarika, nem mer és nem tud nyiltan elszakadni tőlem, mert érzi, hogyha egyben-másban befolyásolni is tudja ez az ember, azt, aki én vagyok, sohasem találná meg benne, én pedig mindig hiányoznék... minél messzebb lennék, annál erősebben. Ez meg egy más világ. Gusztus dolga. Ez nem áll nyiltan elő, nem szólal meg és nem mondja azt: barátom, szeretem a feleségedet, ő is szeret engem, tedd szabaddá az utunkat. Ez csak mesterkedik és konferenciázik, még ha beleszeretett is magába. De hiába szereti! Én magát nem adom oda. Feleségül vettem és a feleségem marad. Vérszegény? Hát az. Majd meggyógyítjuk. Szanatórium kell? Akkor szanatóriumba megy. Eladom a lakást, kölcsönt szerzek, ha kell, éhezem, de meggyógyítom. Nekem beteg, nekem vérszegény, nekem sánta. Beleszeretett? Ezt az ember szereti? Nézzen a szemembe! Mondja a szemembe! Ilyen őrültség is lehetséges. De ha van ilyen őrültség, akkor figyelmeztetem... figyelmeztetem valamire... ezt az őrültséget, ezt a szégyent én nem élem túl... el kell intézni ezt a dolgot... és ha nagyon szeretik egymást, viseljék el azt is, hogy én nem viselem el... Egy órát adok, otthon várom. Búcsúzzon el vagy maradjon itt. Most kilenc óra, pontosan. Tízig várok, kapuzárásig.
Már ki is rohant a szobából, kint egy... két... három ajtó csapódott be egymásután. Az asszony keze megrezzent, felemelkedett, kinyúlt a barna párnás ajtó felé, a feje is lassan az ajtó felé fordult; felállni nem volt ereje. A szeme egyre tágabbra nyilt, az ajka is ketté hasadt, a foga szárazon megvillant. Sápadt kis arcára keményen, kegyetlenül rátelepedett a rémület.
Némán mult el néhány perc.
Most Kálmán doktor tett néhány lépést az ablak felé, de csakhamar visszatért az asszonyhoz. Gondolataiba merülve az asszony székének karfájára akart ülni; Sarika megrázkódott és a szék másik oldalára rebbent. Ekkor Kálmán doktor önkéntelenül kiegyenesedett és hátrább lépett.
Szakadék zuhant közéjük, hidegen és feketén.
- Az a kérdés, - szólalt meg tárgyilagosan az orvos és izgalmát visszagyűrte a torkába, mellébe - hogy hogyan fogjuk fel ezt az ultimátumot. Üres fenyegetésnek-e vagy pedig olyan komoly megnyilatkozásnak, amelynek elmaradhatatlan következményeivel szembe kell néznünk.
Az asszony felkapta fejét és zavartan meredt az orvosra.
- Őszintén szólva, - folytatta Kálmán doktor és mélyen, bár kissé csodálkozva nézett az asszony szemébe - egyedül nem tudom eldönteni ezt a kérdést. Bár eléggé ismerem Józsit, ebből a szempontból valahogyan kevés az adatom. Mit gondol, Sarika, olyan ember Józsi, hogy valóban eldobja az életet, ha magát esetleg... mit gondol?
Az asszony feje egyre távolabb húzódott a férfitól, a szeme folyton nőtt, a szája egyre tágabbra nyílt... aztán az egész feje remegni kezdett.
- Tudom, hogy most nagyon zaklatott idegállapotba került, édes szívem, - magyarázta az asszony feje után hajolva - de kérem, igyekezzék most uralkodni az izgalmán, hiszen sorsdöntő kérdés megoldásáról van szó. A kérdés az, hogy hogyan fogná fel maga... tudja, mire gondolok? Szóval, hogyan hatna magára. És hogyan befolyásolná érzéseit irántam és a terveink iránt? És el tudja-e képzelni, hogy egy ilyen tragikus fordulat után is boldog lehet az az élete, amit velem... hiszen tudja, mire gondolok. Emlékeztetem arra, amit már többször beszéltünk életről, halálról... így az öngyilkosságról is. Ha emlékszik, egyszer magyaráztam, hogy az öngyilkos ember bizonyos mértékben mindig gyilkos. Az új lélektani kutatások szerint az öngyilkos többnyire bosszút áll és a halálával akarja kikényszeríteni azt az elismerést és szeretetet, amit az életével nem tudott elérni. Van egy bizonyos halálösztön az emberben és ez éppoly erős, mint az életösztön. Az öngyilkosság azonkívül konstitúció kérdése is, sőt azonkívül még döntő...
Az asszony ekkor felugrott és sikoltozva rejtette arcát a kezébe.
- Mi az? Mi baja?
- Most mennem kell, - hadarta az asszony - mennem kel, mennem kell.
Kálmán doktor meg akarta fogni Sarika kapkodó kezét, de az asszony össze-vissza hadonászott. - Kérem szépen, ne izgassa fel ennyire magát... megfontoltan kell döntenie... ilyen állapotban igazán...
- Engedjen!
- De hiszen szabadon... én éppen azt akarom, hogy teljesen szabadon...
- Mennem kell!
- Hát ha így látja jónak?!
- És... és...
Kálmán doktor még sokáig töprengett azon, hogy Sarika akkor tulajdonképpen mit akart mondani. Kitalálni nem tudta... az asszony végigszaladt a szobákon, feltépte az ajtókat, lerohant a lépcsőn az uccára... s nehogy feltünést keltsen, csöndesen visszatért a rendelőbe, miután nem is érte el a lihegve, fuldokolva menekülő Sarikát. Leült a helyére, az íróasztalhoz, megtalálta félig elszívott szivarját, hideg és fonnyadt volt, meggyújtotta, keserű volt, eldobta, fiókjából egy másik szivart vett elő és lassan, elgondolkodva, bizonytalan kézzel rágyújtott. Előrehajolva figyelt, fürkészett, vizsgálódott. Milyen kellemetlenül hangos jelenetek játszódtak itt le! Milyen kíméletlen, nyers, brutális volt ez a tárgyalás... Volt valami moziszerű hangulata az egésznek, azonkívül közönséges és ízléstelen is volt. Meztelenre vetkőztek, anélkül, hogy tetszettek volna egymásnak s mutogatták egymást, bár sem nem szépek, sem nem vonzók. Valami olyan trauma ért most engem, magyarázta magának, mint kezdő medikus koromban, amikor először tárult fel előttem az emberi test... de hát olyan naiv volnék még mindig, hogy ne tudnám, milyen szervek és sötétségek húzódnak mg az élet síma bőre alatt?... És mi történik, ha Sarika most itt marad?... Beszélgettünk volna még egy rövid ideig, megnyugtató szavakat mondunk egymásnak, aztán átadom neki a lakást s én egy szállodába vonulok. Kényelmetlen egy éjszaka. Reggel nem siethettem volna a kórházba, előbb ide kellett volna jönnöm... hogy' van? hogy' aludt? mit csinál délelőtt? hol ebédeljünk?... ugyan! ki tudott volna ebédről beszélni, ki aludt volna nyugodtan?! Itt ültünk volna egymás mellett, szemünkkel átszúrjuk a falakat, az uccákat, a dobhártyánk minden zajra megrezzen és rettegve nézzük az órát, mikor ér a mutató a tizesre. És gyászruhát venni és gyászolni és sírni, sírni, egy évig gyászolni és azontúl az új célnak élni, feledni, boldognak lenni és boldogítani... boldogítani!... igen, helyesen cselekedtünk, jogunk volt a boldogsághoz, nem hajszoltuk szerencsétlenségbe, jogunk volt, szeretjük egymást és boldogok vagyunk... úgye, boldogok? Ez a legfontosabb, a boldogság... ezzel tölteni el egy életet? Emberi dolog, persze... de milyen felelősség, milyen irtózatos gond!
Hátradőlt a székben, lábát elnyújtotta, hideg ajkán sűrűn, lassan tódult arcára a langyos füst. Ez a felelősség most, hál' Istennek, csökkent, talán teljesen meg is szünt. A legnagyobb gondtól megmenekült. Az asszony most visszasietett a férjéhez... talán tovább beszélgetnek, tárgyalnak, mindenesetre ott dől el a kérdés. Eldől? Már rég el is dőlt. Sarika ottmarad, Sarika nem jön ide többé. Vajjon mit gondolhat az asszony? Mi a véleménye? Hogyan láthatta ő ezeket a hangos jeleneteket? Az asszonyokra mindig erősen hat a nyers erő. El kell ismerni, hogy egyes pillanatokban ez a Józsi határozottan rokonszenves volt... amikor például megmutatta, hogyan szenved, amikor minden gátlás nélkül támadott, amikor hajlandó lett volna ökölre menni, talán ölni és elpusztulni is egy nőért... ez bizonyosan tetszett az asszonynak és mélyen megrendítette. De tetszhetett-e annyira, hogy teljesen elfelejtette mindazt, ami őhozzá vonzotta? Nem valószínű. Szegény Sarika. Most talán rettegve és szepegve bújik a régi férfihoz s talán még nem is tudja, milyen szerencsétlenség történt vele... két férfiban osztódnak el azok a tulajdonságok, amelyek boldoggá tehetnék. Ha belőlem és Józsiból egy férfit lehetne gyúrni és bonyodalmak sem volnának... Sarika, kedves, magának meg kell elégednie egy félemberrel. De ha nálam marad, nemcsak maga, néha talán én is valahogyan félembernek érezném magam s ha néhanapján lehull a mosoly kedves kis szájáról, azt kellene éreznem, hogy ha mindent meg is tudok szerezni, Józsi akkor is hiányzik... és ez fájna. És a fájdalomnak sincs mindig igaza. Igazság! Édes öregem, lehet-e másnak igaza a szerelemben, mint a vérnek, az erőnek, a brutalitásnak, annak az embernek, aki nemcsak élni, de ölni-halni is tud érte? Akinek egyszerűek az ösztönei és kissé üres a feje... Kálmán doktor kinyújtotta a kezét és gúnyos-bánatos mosollyal nézegette fehér, kissé szeplős ujjait. Ezzel a kézzel?
A gúny szétporladt a mosolyában; naivul, egyszerűen, kedvesen, csöndesen, szinte gyerekes békével nevetett. Milyen jó csönd van itt! Milyen jó ez a magány! Nincs gond, nincs felelősség... nem kell megnősülni! Nincs házasság! Jaj de jó... A döntés kedvező.
Istenem, de jól alakult minden.
A könyveire tévedt a tekintete, szeme szeretettel simogatta az új köteteket, ma hozta a posta. Nézzük csak. Legfölül egy zöldfedelű vaskos kötet: «Körperbau und Geistesleben». Fel kellene vágni, holnap megkezdi a tanulmányozását. Alatta egy fekete vászonba kötött könyv. Angol könyv, Prof. Woodstock tanulmánya... á, ez is megérkezett. De várjunk csak, nehéz nap lesz holnap. Délelőtt három műtét, különösen nehéz az egyik, az a ...
Meghökkent. A telefon élesen csöngetett.
- Kálmán doktor, - szólt gépiesen.
- Böcskey beszél. Kérem, állítsa össze és küldje el a feleségem számláját. Jóestét.
- Kérem.