Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 11. szám · / · FIGYELŐ · / · Színház

Schöpflin Aladár: Szinházi bemutatók

Szegény Miklós Jenő derék és tehetséges írótársunk volt, sok halk hangú, fínom vers és novella szerzője. A dráma reménytelen szerelme volt: még verseiben és novelláiban is gyakran szétesik a szerkezet, hangulattá lágyul a mondanivaló, bizonytalanná válik a belső forma. A Mókusok című vígjátéka és egy Shakespeare öregkoráról szóló egyfelvonásos színpadi novellája is inkább lírai hangulatosságával ért el bizonyos hatást, - a kis méretekkel még csak bírt valahogy. Tévedés volt nagy és erőt kivánó témához és nagy színpadi apparátushoz nyúlnia, s még nagyobb tévedés volt a Nemzeti Színház részéről az írónak ebből a tévedésből született darabját, még hozzá változatlanul előadni, úgy, ahogy az író megírta.

A téma: a hozzá méltatlan környezetbe került ember belső összeomlása, a nagy lélek felbomlása a kicsinyes, megértésre képtelen viszonyok között. Tipikus témája egy a magyar irodalomban újabban élő áramlatnak, amely Adyból sarjadzott ki és azóta egész tömeg vers, regény, publicista elmefuttatás témája. A magyar történelem bizonyos jelenségeit szokás vele magyarázni, s nehéz volna pontosan megállapítani, mennyi ebben a magyarázatban az igazság és mennyi a divatos túlzás. Bolyai Jánosra alkalmazva, ki tudná megmondani, mi része van a lángelméjű matematikus pályájának korai megtörésében temperamentuma szertelenségének, talán veleszületett vagy szerzett idegbetegségének és mennyi annak a ténynek, hogy a múlt század első felének Marosvásárhelyén kellett - bizonyos, hogy kellett? - élnie, a tudományos élettől távol, idegenül, olyan emberek között, akik nem érthetik meg, akiknek fogalma sem lehet arról, hogy ki ő és mit csinál. Miklós Jenő széles környezetrajzzal akarta az abszolút geometria megoldójának tragikumát megértetni, de ez a környezetrajz nagyobbrészt konvencionális vonásokból van összerakva és nincs bizonyító ereje. Hiszen a környezet nem is viselkedik olyan idegenül. Ha nem is értik, de legalább megbecsülik a tudóst. És semmiképpen sincs megmutatva az ifjabb Bolyai zsenialitása, mint ahogy a tudós vagy művész zsenialitását alighanem lehetetlen is színpadon ábrázolni. Hogy Bolyai Farkas a születésnapját ünneplő tömegnek magyarázza az iskolai fekete tábla előtt fia felfedezését, ez nem mond semmit, - drámai és színpadi naivitás. Marad a fiú és apa közötti konfliktus, amely egészen elszakad a környezettől. Nem tudós voltukkal és nem ellentétes jellemükkel ütköznek össze, hanem szerelmükkel a szép Teleki grófné iránt, anélkül, hogy az összeütközésben a nőnek szerep jutna. A darab mögötti mozgató erők összekuszálódnak, a cselekmény jelenetről-jelenetre ingadozik, a motívumok, amint összehalmozódnak, egyre zavarosabbak, - s végül sem világos, miért vonul vissza s züllik el domáldi kis szőlejében Bolyai János. Sok mindenfélét elmondanak erről a darabban, néha szép, néha hamis szavakat, de nemcsak a jeleneteket összefűző külső szerkezet, hanem a motívumok végiggondolása és érték szerinti elosztása, vagyis a belső szerkezet is olyan laza, hogy a darabot már-már csak a színpadi előadás külsőségei tartják. Amit lehet, összefogja nagy erőfeszítéssel a két főszereplő, Ódry Árpád, aki az apa alakját jeleníti meg az öreg tudós erejének, ingerlékenységének és büszkeségének ábrázolásával és Kiss Ferenc, aki a fiúból szertelenségének hangsúlyozásával igyekszik életteljes alakot csinálni. A darab főjelenetében, mikor a két férfi összerobban, a végső harag pillanatában egymásra ismer és egymásra borul, sikerül a dráma magaslatára emelni játékukat. Az igen nagy számú többi alakok közül, - akik között egy sincs a színház új tagjai közül - Tasnády Ilonát és Somogyi Erzsit kell kiemelnünk.

*

Rózsahegyi Kálmán elkerült a Nemzeti Színházból a Magyar Színházba, de itt is csak azt kell játszania, amit eddig, régi helyén, a régi, nagyszerűen bevált szerepkört. Az ő számára dramatizálta Mikszáth Mindenki lépik egyet novelláját Balázs Sándor. A dramatizálásból, a dolog természete szerint, kiesett a novella legfőbb értéke, az a különös varázsú, a kedély öntudatlan mélységeiből feltörő hang, amely Mikszáth legsajátabb tulajdona és legfőbb értéke. Maradt a népmese naivitású mese és ami a fő, megmaradtak az alakok. Balázsnak az a főérdeme, hogy a mesét sikerült színpadilag hatásos új szerkezetbe átépíteni s az alakokat életízűen átmenteni a színpadra. Az utóbbi különösen nehéz feladat: a színpadon az alak összehasonlíthatatlanul részletesebben kell hogy ábrázolva legyen, amit a novellaíró néhány nagy vonással összefogott, azt szét kell bontani szavak, mozdulatok, magatartások hosszú sorára és mégis úgy, hogy az alak mindig egy, mindig önmagával azonos maradjon. Ez elsősorban a főalak, a derék és jómódú, tekintélyes csizmadia-mester figurájában sikerült. Ez a jóízű alak a darab javarészében kívül áll a cselekményen, amely leányának és a csábító kisvárosi bankigazgatónak a vonalán halad, de azért olyan, mint a híd pillére, reá támaszkodik az ív. Mégsem passzív, mert az árnyéka mindig rajta van a cselekvényen és a többi alakokon és megvan a maga mélysége is, három dimenzióba van beállítva - nincsenek hamis mozdulatai vagy szavai. Nem humoros alak, inkább kedélyesen derűs, rajta van egy a maga kis területén sikeres ember nyugodt, egyszerű önérzete. A dramatizálás a légkörével együtt emelte át a színpadra. Azt a motívumot, hogy a végén igazolja bárói származását, jobb lett volna elejteni, - ez már a novellában is naiv volt. A többi alakok nincsenek ilyen pontosan kidolgozva, az értelmes, szelíd, szerelmes iparoslány, a szerelmét karrierjének feláldozó bankigazgató, a cinikusan gyakorlatias főispán Mikszáth galériájából valók, életük inkább szerep-élet, de a báróné alakja, a dramatizáló saját leleménye, nagyon jól van felépítve, színes és hatásos. Aczél Ilona kitünően is játssza. Érdekes az is, hogy éreztetve van a cselekménynek negyven év előtti, ma már szinte történelmi levegője.

Az ilyenfajta színdarabok a magyar színpad legszívósabb hagyományából valók; Kisfaludy Károly óta él a formájuk, lényeges műfaji vonásaik változatlanul megmaradtak s a közönség változatlanul élvezi őket. Egyszerű, kissé naiv mese, a vídám és érzelmes jelenetek megfelelő arány szerinti keverése, polgárias szellem, néhány népszerű alak pontos és részletes ábrázolása, egyszerű bonyodalmú, de szabályosan felépített cselekvény a műfaj fő jellemvonásai. Német földről jutott hozzánk, de évtizedek hosszú során - mint színházi közönségünk nagyobb része is - megmagyarosodott.

*

Amíg Párisban fiatal, nyomorgó művész, szegény kislány és padlásszoba lesz, addig úgylátszik nem fog az irodalomból kiveszni a padlásszoba-romantika s élni fog Murger szelleme. Az életformák tartóssága ez, vagy az irodalmi reminiszcenciáké? Talán mind a kettőé. Új variáns: a Monpti, Vaszary Gábor vígjátéka a Kamaraszínházban. A fiatal szerző, aki ezzel a művével először két helyet a színműírók sorában, többévi párisi tartózkodása egyik emlékét írta meg, - az emlék emberileg lehet hiteles, de hogy íróilag és műfajilag is hiteles-e, az már más kérdés. Az ősi romantikus témába azt a variációt viszi, hogy a leány - ebben az esetben Anne-Claire - nem az a könnyű kis grizett, hanem dolgozó, polgári érzésű szűz leány, aki a fiatal művésszel való szerelmi kettőst házasságban akarja kiélvezni. Halálos betegsége neki is van, de nem az egykor kötelező tüdővész, hanem a modernebb szívbaj. (Egy idő óta szívbaj-járvány pusztít a színpadon.) Egyébiránt a két szerelmes végigbeszéli a három felvonást; ahogy fiatal szerelmesek szoktak, hol összekapnak, hol kibékülnek, féltékenykednek és kimagyarázkodnak, hol van ennivalójuk, hol nincs; a festő egyszer pénzhez jut és természetesen csupa fölösleges, haszontalan dolgot vásárol rajta, rettenetes csacsik mind a ketten, - szóval minden rekvizitumuk megvan, csak éppen nem érdekes sem az, amit beszélnek, sem amit csinálnak. Az egész darab ritka félreismerése annak, hogy miképpen kell darabot írni. Benne vannak az összes fölösleges, tehát színpadon ártalmas dolgok, hiányzanak a szükségesek és hasznosak. Valahogy azért úgy érezzük, a szerző mégis tehetséges ember, csak nem bizonyos, hogy drámaírónak tehetséges-e. A színház még inkább félreismerés áldozata: a darabot, amelyet csak a két főszereplő visz, a többi alakok csupán színpadi kellékek, rábízta két tapasztalatlan, a színészi technika elemeiben is alig jártas szereplőre, akik szemmelláthatóan nem tudják még, mit hogyan kell csinálni. Pedig mind a ketten tehetségeseknek látszanak s a színház nagyon rossz szolgálatot tett nekik, amikor ilyen nyersen kihozta őket.

*

Még egy darab, amelynek csak két számbajövő szereplője van: a Krisztin, Paul Geraldy színjátéka.

Sokan emlékszünk még Dario Nicodemi Hajnalban, délben, este című színművére, amelyet annak idején Bajor Gizi és Uray Tivadar vittek diadalmas sikerre. Ebben is csak két szereplő volt, két szerelmes, akik között a fiatal szerelem ébredése, kilobbanása és beteljesedése játszódott le. Olyan volt ez, mint egy három strófás szerelmi vers, szentimentális és édes, dallamos és érzékien forró, merő líra, de volt benne érzelmi hullámzás, színek játéka, élet. A két szerep két embert jelentett, akik lírájukkal is bele vannak ágyazva az életbe. Geraldy a két alakot, érett életük teljességében álló két embert kiemeli mindennapi környezetéből, légüres térbe helyezi őket - egymáshoz való viszonyuk, a szerelem ébredése, kiáradása, halála és fájdalmas emlékké halványodása szinte laboratóriumi desztilláltsággal megy végbe a színpadon. Nem emberi kapcsolatokban élő lények mozognak előttünk, hanem fogalmak: a Szerelmes Férfi és a Szerelmes, Hűtlen Nő. A költő abban, ami köztük lefolyik, a líra látszatát akarja kelteni, de a hőmérséklet olyan hűvös, hogy lehetetlen félreismerni: nem líra van itt, hanem dialektika. Alapjában véve szép szavakkal folyó vita ez, érvekkel és ellenérvekkel s azzal a tanulsággal, hogy a szerelmi birkózásban a férfi a vesztes fél. Az eredmény: csak hűvös figyelemmel tudjuk az egész ügyet kisérni, s még hűvösebbek maradnánk, ha a nőt nem Bajor Gizi játszaná lényének gazdag, mindig megújuló színjátszásával, a belőle áradó lélekkel és a beszéd és mozgás kimeríthetetlen ötletességével. Uray Tivadar most kevésbé elégitett ki, a beszéde nem olyan természetes, amilyen szokott lenni. Nem tudni miért, valami nem őszintén ható szavalómodort vesz fel.

Geraldy darabját nagyon lehalkított - a közönség köréből hallott panaszok szerint túlságosan lehalkított tónusban játsszák a Nemzeti Színházban. Ezt szerette volna a rendezés ellensúlyozni azzal, hogy a színpad hátterét elrekesztette kulisszákkal és az így megkisebbedett színpadot megtoldotta egy a nézőtérbe benyúló előszínpad építésével. A kísérlet nem sikerült, a beszédet ép olyan nehezen lehetett megérteni és az intimitás hatása sem volt elérhető. Az épület nagy baja nem a színpad nagysága, hanem a nézőtéré.

*

A szerelem úgy támad az emberre, mint a betegség fertőzése. Valahogy a másik személyből kiáradó valami kisugárzástól befészkeli magát a testbe, egy incubatiós idő alatt csírázik, úgy terjed, álcázza magát más érzésekkel, ellenszenvvel, haraggal, gyűlölettel is és aztán öntudatra jut és megrázza az ember egész lényét. Molnár Ferencnek ez régi gondolata, valamiféleképpen benne van majd minden darabjában, a Nagy szerelemben a darab kiinduló pontja lesz. Margit, az erős, öntudatos, lelke gyökeréig polgári érzésű leány sokáig azt hiszi, hogy azért harcol a kalandos és vakmerő filmrendező ellen, mert védi azt a szabályos, józan életprogrammot, amit huga számára testvéri gonddal felépített, amíg tudatára nem jut, hogy szerelmes a fiúba. Ez a szerelem úgy jött rá, mint a himlő, az első találkozáskor s addig burkolózott a lenézés, felháborodás, gyűlölet keserű, csaknem durva szavaiba, amíg birtokába vette egész lényét. S amint öntudatra jutott ez a szerelem, azonnal össze is kellett omlania. Nem kívánhat többé semmit attól a férfitól, aki a hugát el akarja venni feleségül. Ez Molnár új darabjának egy aspektusa.

A másik a két összeférhetetlen életforma összesúrlódása: a szabályszerű, biztosított polgári életé és a bizonytalan, minden kockázatra kész, kalandos és varázslatos szabadságé. Temperamentum és életideál kérdése, hogy az ember melyikhez vonzódik. Ági Irénnek hiába készít elő rendes, jó polgári sorsot a nővére, mégis, még vesztére is, odamegy, ahol a szerelem a kaland vár rá s a Margit által gonddal, fáradsággal, áldozattal felépített életterv semmivé lesz. Senkinek sem lehet előre megszabni az élete menetrendjét. Nem a tervek irányítják az életet, hanem a rejtett belső indítékok. Aki fogékony a kalandos élet fertőzésére, az előbb-utóbb kitör a polgári börtönfalak közül. Molnár jól ismeri az embernek azt a sóvárgását, amely únott bilincsnek érzi a szabályszerű életet. Mindig a másik élet pártjára áll. Főbb alakjai mind ilyen lázadozók, akik környezetük kerítés-léceit feszegetik.

A lélektani megalapozás kifogástalan. A kevert érzés, amint fokról-fokra nyílvánvalóbb és egyúttal ellenállhatatlanabb lesz, hitelesen van Margit alakjában ábrázolva és a belső szerkezet mesterműve az a mód, ahogy egy-egy szóval, hangsúllyal, a dialógus egy ártatlannak látszó fordulatával jelzi a néző számára Margit érzésének elharapózását. A kegyelmes asszony, a darab raisonneurje, azonkívül, hogy csalhatatlanul hálás szerep, tulajdonképpen csak arra való, hogy ezeket a jelzéseket kellő időben megadja. Ő a közönséget jelenti a darabban, ahogy az mindig előbb és jobban tudja, mi történik, mint a szereplő. Molnár technikájának az a fő ereje, hogy a színpadon történő dolgokat mindig valami rejtett fényforrásból világítja meg, mintegy elleplezett neoncsövekkel s így a színpad mindig teljes világításban marad.

A rejtvényt azonban nem oldja meg radikálisan. A darabjai rendszerint kompromisszumban fejeződnek be s a Nagy szerelemben ez a kompromisszum merőben színpadi, nincs sem lélektanilag, sem szerkezetileg megalapozva. Hogy Margit végül hozzáédesedik huga elhagyott vőlegényéhez, Lajoshoz, akit ő taníttatott ki és juttatott állásba, ebben dereng valami az egymáshoz valók egymáshoz kapcsolásának szándékából, de hogy ez a «partie» létrejöjjön, ahhoz nem elég a kegyelmes asszony okossága, szükséges a szerző gyengéd erőszaka is.

A Molnár-darabok játszásának színpadjainkon begyökeresedett stílusa van, amely azonban ezúttal kissé egyenetlenül működik. Darvas Lili olyan, mint egy zengő hangszer, amely különös rezonánciát ad a dialógus szavainak és lényének romantikája elleplezi a szerepből azt, ami kissé száraznak tűnnék fel. Góthné ezúttal igazi kegyelmes asszonyt játszik, előkelőt, bölcset és minden emberi dolgot megértőt, - nincs egy hamis hangsúlya. Rádai derűs karakterképet csinál a könnyelmű, vakmerő filmrendezőből és két kis szerepből erős hatást tud kihozni Simon Marcsa és Bihari József, - az utóbbi új ember budapesti színpadon. Kevésbé kielégítő Jávor Pál, nem jó helyen van ebben a szerepben, Perczel Zita pedig csaknem egészen üresen hagyja azt a helyet, melyet szerepe a darabban elfoglal.

*

Érettségi, Fodor László darabja, mellyel a Pesti Színház, mint a Vígszínház kamaraszínháza megnyitotta kapuit, a szó teljes értelmében színpadi darab. Semmiképpen sem akar eredeti vagy merész lenni, csupa jól kipróbált és mindig tetszetősnek bizonyult motívumokat használ fel jól kipróbált és tetszetősnek bizonyult technikai eszközökkel, a színpadi hatások chemiájának bevált képleteivel - csupa jól kiszámított, okos kieszelés, semmi, ami a szerzőnek a szívén feküdt volna, ami a kényszerűség erejével áradt volna ki belőle. Az alakok csupa sémák, színpadi és irodalmi használattól símára formált és tetszetős színekkel bemázolt figurák: a kegyetlen, szigorú tanár természetesen matematikus, a mindent megértő, bölcs öreg tanár filozófus, az elnyűtt vénkisasszony tanárnő az erkölcsök bősz őre és nem hiányzik az elkobzott szerelmeslevél miatt tanári vésztörvényszék elé került leány-növendék mellett a bukásraálló buta lány és a konfidens pedellus sem. Tornatanárnő? Mi sem természetesebb, hogy futballsztár járású nagy darab nő, aki a színpadon állandóan nagy darab sonkáskenyereket eszik nagy darab papirosból. Kell egy kis melanchólia? Ott a derék igazgató, aki elhitte a vádlott leánynak, hogy a szerelmeslevél neki szólt, az érettségi után búbánatosan kénytelen tudomásul venni, hogy a lánynak már csinos, fiatal vőlegénye van. Minden a derék polgári középúton halad, a tanári karban van annyi enyhe kómikum, hogy a közönség egykori gyönge diákokból álló többsége is elmulat rajta, a Középiskolai Tanáregyesület sem lát okot tiltakozásra. Tisztességtudó, jó gutgesinnt polgári szellem ez, egy fokkal sem támaszt több igényt a nézőtérrel szemben, mint amennyi annak jól esik, kellő szakértelemmel konstruált építmény, mint egy tökéletes takarékossággal, de «összkomforttal» készült modern bérház. Maga a ma született átlag. Nem fogjuk csodálni, ha sikere lesz.

Az előadásban mindenek előtt vitánk van Góth Sándorral. Ez az ízléses és a mértéket megérző színész ezúttal úgy eltúlozza az amúgy is ízetlen karrikatúra-szerepet, hogy fájt látni. Tökéletes karrikatúra Vaszary Piroska játéka ott is, ahol a zord könyörtelenséget játssza és ott is, ahol felolvad és megtalálja a jó szívét. Finom és diszkrét hálátlan szerepében Makay Margit, és ijedtségében, zavarában, dacos védekezésében, majd ideges kitörésében egészen hitelt érdemlő Muráti Lili.