Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 11. szám · / · FIGYELŐ
Vannak költői regények, szép, fínom, testetlen gondolatokkal, lírai ködökkel; ezek a vizenyős és matériátlan alkotmányok legidegesítőbb s legrosszabbul emészthető formái a regényműfajnak. Halott költői frázisokat használnak eleven cselekmény pótlásául, a líra presztizsébe takarva invenciótlanságukat.
Mindamellett a lírában nincsenek korlátok és minden lehetséges. Így lehetséges pusztán lírai eszközökkel is ábrázolni a reális életet. Szép Ernő lírai regénye korántsem tartozik a testetlen, vértelen, lirizáló regények fajtájához. Ez a regény, mint kivételt erősítő szabály megmutatja, hogy a líra gyengéd és szellemi eszközei is képesek az élet meleg és valóságos képét elővarázsolni.
Az
De ugyanekkor, másik dimenziójában reális regény ez, reális eseményekkel, prózai bajokkal, a folyamatos epika konkrét eseményeivel. Szerelmi líra és szerelmi regény egyszerre, két hősnő komplikált bonyodalmával. Két különböző nő szép és valóságos portréja is benne él e regényben, a kulisszák világából pár villanás, kis budai kávéházak, az író íróasztala, sok-sok arc és tárgy; - de ezek csak olyan kis csomók, amikkel a szeszélyesen kanyargó mesét megrögzíti az író. S maga a történet viszont csak ürügy és természetes fonál, amire gyöngyeit fűzi, egymásután sorakoztatva a képeket és miliőket, a tabáni temetőt, az áprilisi szigetet, kis budai kávéházat, egy takaros hentesüzletet. A történet időnként kis lírai esszékbe torkollik, egy pápaszemről, parfumről, az ádámcsutkáról, az öregedésről és a halálról, - e kis részletek kikerekednek a regényben, mint elkülönült kis szigetek, mint pihenő megállások elébe feküsznek a mese sodrának, a gyönyörködés egy percnyi eseménytelen csendjéért.
A regénynek, mint epikai műnek két pillére van, két történet, két nő, egymásról nem sejtő párhuzamos szerelem. Az egyik nő, parfumje után a
Szép Ernő regényének igazi hőse mégis ő maga, s valódi eseménye az a kaland, melybe egy lélek sorsát fürkészve keverik. A sorok mögött egy ember arcát látjuk, a költő arcát, világratárt kérdező szemeit, s szemeiben kicsi foltokkal, fényekkel megjelenik a világ. Megjelenik e homlok mögött, gondolatok, érzések és emlékek mögött, egy graciózus, gyengéd világ, mint finom vonalakkal megrajzolt csipkés japán rajz. Emberi lélek rajzolódik elénk s e lélekben minden, amit látott, remélt, érlelt és elveszített. Mindig, s minden vonatkozásban önmagát adja, az arcához hasonított külvilágban is önmagát, stilizált és szelíd póztalanságban, amivé felküzdötte magát, s amivé a halálbavezető élet megrontotta. A beteljesedett művész biztos nyugalma, s a halálig befejezetlen gyermek csodaváró nyugtalansága együtt alkotják írói attitüdjét, azt a végleg megtalált egyéni hangot, mely mélyen és pontosan őt jelenti és senki más hangjához nem hasonlít.