Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 11. szám · / · FIGYELŐ

Hevesi András: Mai német dekameron
Szerkesztette Turóczi-Trostler József - Nyugat-kiadás

Az ember fejében emlékek zsonganak, mikor ezt a könyvet kinyitja, Jean Paul, E. T. A. Hoffmann, Adalbert Stifter, Theodor Storm, Gottfried Keller, C. F. Meyer, Theodor Fontane emlékei, nyújtozó, lassú fülledt élet ritmusa, kedves fontoskodás, elbűvölő pedantéria, cammogó, nehézkes szeretetreméltóság, körülményes, részletező humor, a történelem vágyálma, amelyben az ember komótosan elhelyezkedik, mint egy karosszékben, az élet befelé tenyésző gazdagsága. Lehet, hogy a németek nem regényírók, talán novellisták sem a szó klasszikus értelmében, de halhatatlanok abban a meg nem nevezhető műfajban, a képzelet, az érzelmek és a vaskos valóság játékában, amelynek úgy átadja magát az olvasó, mintha csak a saját szíve dobogását hallgatná.

A Mai Német Dekameronban kevés nyoma van a régi német erényeknek és az ember nem egykönnyen tudja kihámozni belőle az újakat: magával a gyüjteménnyel, a kiválogatás elvével kissé tétován, tanácstalanul áll szemben, nem látja világosan, mi kapcsolja egymáshoz ezt a tíz írót. De ha leteszünk arról a rögeszméről, hogy a Mai Német Dekameron palackban nyújtja át egy nemzet szellemét, kalauzt ad a kezünkbe, amely végigvezet minket a német lélek vidékein, akkor még mindig átadhatjuk magunkat az olvasás felelőtlen és könnyű élvezetének. Az ember nemcsak tanulmányútra mehet az irodalom országába; terv nélkül, szeszélyesen is utazgathat benne és a reflexió a legötletszerűbb járáskelésből is gondolati hasznot sajtol ki. A táj körvonalai kibontakoznak és az olvasó megsejt valamit az álmosan terpeszkedő vagy szaporán lüktető városok lelkéből. Az embernek még tíz vaktában kiragadott novella alapján is joga van általánosítani, már pedig ezt a tízet nem is vaktában ragadták ki.

*

A francia irodalomban az új a régit gazdagítja és a régi az újat színezi, mint a kék erek a fehér bőrt. Racine-i hangsúlyok csendülnek meg Mauriac rideg prózáiban és Marivaux szelleme kísért Giraudoux édes finomkodásában. A német irodalom gazdátlan föld, amelyen egymást váltják fel a hódítók, anélkül, hogy egyik a másikra emlékezne. Ebben a kötetben csak egy novella idézi fel a régi Németországot, csak egy tartalmazza azt a titokzatos germán fluidumot, amely a múlt század első felében annyira izgatta a franciákat, Ricarda Huch története, A zsidó sírja. Azt hiszem, nagyon tetszett volna Gérard de Nervalnak vagy Baudelaire-nek; Dürer-metszetek vaskos kísértetiessége, nehéz halálszaga nyújtózik végig rajta, csúf óriási állkapcsok, apró, ravasz szemek önkívülete, a nyers és bárdolatlan természet förtelmes extázisa, a nyárspolgári gonoszság kicsapongása rázza meg az olvasót, az a démoni előítélettelenség, az a hátborzongató közvetlenség hatja át, amelyhez képest a legsátánibb latin is szemforgató álszent, ijedező vénkisasszony. Nagy novella, a szó naiv, szinte dilettáns értelmében, mert minden benne van: szerelem és halál, tenyeres-talpas valóság és eltorzult túlvilág. Csak európaivá nemesedett német tudja így ábrázolni a germán tengerfenék őshínárját. A zsidó sírja felvilágosítással szolgál arról a lelkületről, amely a legújabb németországi változásokat előidézte, megsejttet valamit abból a házias pokolból, amely oly sokáig lappangott, annyi éven át maradt ártatlan Simplicissimus-karikatúra, amíg aztán az egész németséget el nem borította. Ennek a készülődését alig árulja el valami a kötetben; csak a másik szólamot halljuk a koncertben, az européerek szavát, akik többségben vannak ebben a gyüjteményben és akiket azzal a rezignált udvariassággal fogad az ember, ami a nem mindig rokonszenves elvbarátoknak kijár. Heinrich Mannal szeretne egyetérteni az ember és annál keservesebb a beismerés, hogy a novellája különös és visszás terméke a germán drillnek és önérzettelen, rabszolgai sznobizmusnak, amely még a rokonszenves és tiszteletreméltó elveknek is túlbuzgóan, terrorizálva engedelmeskedik. Heinrich Mann novellájának változatos, pergő cselekménye van, amint mondani szokás, nincs benne egy fölösleges szó, egészséges életöröm és latin derű sugárzik belőle. Csakhogy nem jól áll a németeknek a tanítványi alázat magatartása a Nyugat előtt; ezzel csak felhívják a figyelmet, mennyire nincsenek otthon rajta. Stefan Zweig európaisága valódibb; okos, tájékozott, weltgewandt bécsi emberé, aki nem vágja magát haptákba az első jöttment francia előtt. Thomas Mann Schiller-novellája gyönyörű, de azt hiszem, mindazok számára érthetetlen, akik nem ismerik a naiv és szentimentális örök schilleri és mann-i dualizmusát, amely oly maradandó kifejezést kapott a Tonio Krögerben. Franz Werfel novellája is nagyon szép.

*

Hátra vannak a «mai», a «korszerű» írók. Hol van ma korszerűség Európában? A modernitás érzéki szalon-légkörének ugyanúgy leáldozott, mint a különféle irodalmi előörsök magányos lázálmainak. Az érthetetlenség elavult és az érthetőség elvesztette vadonatúj vonzóerejét. A romantikát eltemettük; az új klasszicizmus, amelynek tapogatózásait több országban észlelhettük, úgy látszik, halva született. A szenvelgett egyszerűség és világosság semmivel sem értékesebb, mint a szenvelgett zűrzavar. Minden pózt lehántottunk magunkról, de a póztalanság tökélye, úgy látszik, a teljes elhallgatás. Egy fiatal francia költő megölte magát, mert nem találta meg az átvezető utat a szürrealizmus fényűzéséből a forradalom egyetemességébe. Angliában a fiatal gallofil elit még kihívóan, kicsapongóan tombolja ki szellemi felelőtlenségét a növekvő szociális gondok hátterében; de a tivornya egyre szorongóbb, egyre rosszabb lelkiismeretű és nem is kifogástalan ízlésű; kissé emlékeztet az Ember tragédiája római színére. Németországban romantikus írástudók őrjöngve dobták magukat a nemzeti szocializmus máglyájára; szabadelvű neveltetésük, klasszikus műveltségük nem engedte, hogy higyjenek az új eszmében, amelyet azonban értékesebbnek gyanítottak, mint saját magukat, akik nem hittek bennük és a nagy könyvégetésben a lángokba vetették saját megírandó műveiket. Az új német dekameron csak a négy-öt év előtti modernségről adhat felvilágosítást, a mainak még nincsenek meg a közlési eszközei.

Hermann Broch novelláját egy német Proust írta, mérsékelt tehetségű Proust, akinek ráadásul fájdalmasan nehéz a nyelve. Az író a hiánytalan, tökéletes kifejezés rögeszméjével jár-kel a világban, érzelmi árnyalatok, érzéki párhuzamok rettentő súlyú batyuját cipeli. De mert sem a közvetlen szemlélet tükrözésével, sem az elemzés kerülőútjain nem tudja megközelíteni a valóságból azt, ami a legnehezebben megközelíthető benne: a felszínét, - zavarában az egyetemesbe menekül, minduntalan előrántja a végtelent. Egy szoba levegőjét, egy hang csengését, egy arc színét szeretné kifejezni, de a rendelkezésére álló kifejezési eszközök olyan tágak, mint a világegyetem, olyan jellegtelenek, mint a levegő. Ritkán szerepelt a kozmosz, amely folytonosan visszatér, mint valami vesszőparipa, ilyen nyilvánvalóan az elégtelenség kibúvójaként. Egy hétköznapi lélek megkockáztathatná azt a gyanút, hogy ha valaki megoldaná Hermann Broch nyelvét, egy csapásra kigyógyítaná a metafizikából.

Hermann Broch a jegyzet szerint 1886-ban született; az 1889-es évjáratú Georg von der Vring csupa érzelmes közvetlenség, csupa kábult, tántorgó életérzés. A szeszély és precizitás, amely francia írónál nyelvi akrobatikában nyilatkozna meg, nála magukból az érzelmekből özönlik, az őszinte és mélységesen felelőtlen érzelmek állhatatlanságából. Aube hadnagyból hamisítatlan germán módra még a személyiség egysége és zártsága is hiányzik, ebben is kísért a «végtelen», de ez a végtelen elbűvölő, mert a lélek dagályából született.

A végtelennek nyoma sincs a két 1900-as évjáratú fiatalember, Erich Ebermayer és Wilhelm Emanuel Süskind műveiben. Ezek már mai, jobban mondva 1930-32-es hangok, egy jókedvűen és értelmesen csalódott nemzedék hangjai, ez a két író megmenekült az irodalmi eszmék hajótöréséből és mindegyik a maga útján próbálja felépíteni a maga Robinson-szigetét, ahelyett, hogy a hajóroncs fölött zokogna. Mindkettő «mai» író a szónak talán egyedül lehetséges értelmében: sikerült elszigetelni magukat a kortól, anélkül, hogy kiszakadnának a valóságból. Irányuk, - ha ez annak nevezhető - életképes lett volna, ha az utóbbi években nem gázol keresztül rajta a történelem. Ebermayer novellája, Krőzusz álma - remekmű, a stílus rendkívüli teljesítménye. A félbarbár ókor iróniától és nosztalgiától mentes megelevenítése, tökéletes kiszámítottságában vonzó és friss, mint minden magától értetődő dolog. A két öreg ember groteszk ijedezése az ifjúra leselkedő végzettől és a végzet pontos beteljesülése mai ember számára megfoghatatlan, de az ókori ember számára is megfoghatatlan volt. W. E. Süskind novellája az egyetlen, amelyben autók tülkölnek, utcai zajok hallatszanak és az olvasót megcsapja a város lármás magánya. A szobáknak légköre, a szereplőknek körvonalai vannak és az emberi kapcsolatok sokrétű titokzatossága lassan és egyenletesen világosodik meg, ahogy felkel a nap.

Az egész gyüjtemény igen érdekes, megrázóan szép alkotások váltakoznak benne szomorú, esetlen művekkel és talán éppen a vegyességében, a kevertségében ad hű képet a zilált német lélekről. A Mai Német Dekameron összeállítása rengeteg nehézségbe ütközött, sok ellentétes szempontot kellett egyeztetni s így nem kelthet olyan egységes hatást, mint a francia. A kitünő szerkesztő és fordító, Turóczi-Trostler József tiszteletreméltó erőfeszítése feltétlen elismerést érdemel.