Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 11. szám
Szálkás és komor lettél én lágy városom,
fölötted a le nem kaparható borostás őszi-ég...
Esteledik... s a lassú eső úgy hat el fülembe,
mintha távol egy rossz szekér döcögne.
Ezerkilencszázhuszonhétben, egy este, tán boldog voltam itt,
egy betelt, dolgavégzett, napszítta nyári kertben,
két fa között a háló: én voltam ringó terhe,
lábunknál mendegélt a Hernád, mámoros szél
játszott a lombbal s a lomb homlokommal -
mintha egy kifeszített háló volna a menny is:
benn kövér ezüst potykák a tátogó csillagok...
Hová szóródtatok szét annak az ifjúságnak
sorsosai, véletlen cinkosok? S köztük drága barát:
hová lett Bumbala, ki vadregényes gúnynevét
szelíden viselte - ó, kedves filozopter - -
látlak egy túlvilági kávéház hajnalán,
üres csészék hada, száz ideges cigarettavég közt,
kedvenc «modernjeiddel» - utolsó mohikán,
kinek szent volt a szép s szent csak a szép volt.
Az ember egy-egy helyre visszatér
és a viszontlátás örömeit
színezi jóelőre titkon:
egy régi uccát, ódon templomot,
egy lánynak hajszínét, egy kézfogást:
és minden más, jaj, szemtől-szembe más!
Ha boldog voltál egyszer valahol,
emlékét őrízd meg préselt virágként,
ne érje új valóság - visszatérni nem szabad!
Kassa, te is -
mintha csupa sétány s cukrászda volna minden itt
s csak játékból dolgoznának olykor az emberek -
S most mit vihetnék?
Kis képet, melyben együtt látnám másult s régi arcodat?
A kávéházi zúgot tán, hol estelente
az emigránsok rakják egymásmellé csendesen
az elefántcsontszín dominóköveket,
mikéntha Pestre-szálló álmaik
véget nem érő menetét építenék?