Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 11. szám
Szelíd Körtvélyes, gyönyörű Körtvélyes -
ily közel élni a földhöz be édes
lehet, jó biztonság, megnyugtató.
Én döccenek, kóválygok, mint a részeg,
hosszú útról partra szállt tengerészek,
kiknek a föld is még kicsit hajó.
Nézek... Nézem darázs-izgatta kelyhét
egy dáhliának... Fatönkön a fejszét...
Félig-hasadt diók csendéletét...
Nézem a hullt almák nehéz avarját:
az élő-fűvet körben eltakarják,
halvány a zöldjük, pirosuk sötét.
Mélázva, lassan járom be a parkot,
tízféle zöld rezeg rám, egy se harsog,
suttog a kavics is lábom alatt.
Fáraszt e csönd, e hervadt kerti bőség -
de már az alkonyat izeni hűsét
a holdkeltének. Zizzenés szalad.
A szellő duhajnak szánt nótaszót hoz:
egy pálinkás rutén lakodalom rossz
vásári vígassága kurjogat.
Legyen boldog a leány és a párja,
sorsuk állati, vad szomorusága
tép bűntudattal s könnyel fojtogat...
Asztalomon kis petróleum-lámpa:
tágabb udvarú, szívesebb a lángja
mint gyermekkorom éjszakáinak.
A falról - olajnyomaton - Petőfi
bajúsza, szemöldöke ellenőrzi
lassan készülő kéziratomat.
Sándor, Sándor... Te már az én koromban...
Fogadj költőnek, lenn, halóporodban...
Maholnap harminchárom leszek én,
mint Krisztus egykor, hogy megfeszitették...
Részletekben viszem sorsom keresztjét
e sík földön: a Gyötrelmek Hegyén...
Vendég vagyok, szerénymosolyu vendég,
szeretet tart itt, mennék, mégis mennék,
fáj ez a béke, nyugtot nem lelek.
Lomb, levegő, lelkem, mind olyan őszi - -
Ki tudja, a hold mért szeret időzni
ha felkel, a templomtorony felett?