Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 11. szám
Rozgonyi Lajos, tizennyolcévi nyugodalmas viszony után szakított szeretőjével, özv. Parcen-Nagy Laurával. A szakítás Dalmáciában történt.
Hazaérkezése után néhány nappal Rozgonyi egy délelőtt az uccán találkozott az özvegy fiával, Parcen-Nagy Lőrinccel. Ez udvariasan kalapot emelt s tovább akart menni, de a tanár megállította s rögtön belékarolt. - Hogy van a kedves mama? - kérdezte sugárzó arccal s fejét hátravetette, úgyhogy bozontos, zöldesszürke szakálla, amelyből mint egy nimfa a folyó vizéből, remegve emelkedett ki fitos, rózsaszínű orra, egyenesen Lőrinc mellére folyt; szemét álmodozva félig behúnyta s tekintetének égszínkék vizét rácsurgatva szakálla sötétebb áradatára, amely rögtön elkezdett hullámozni, oly idillikus és bájos vizi együttest alakított arcából, hogy az ember mint egy anakreoni táj szélén, meghatva eltűnődött a természet önkéntelen bájain. - A napokban felmegyek a kedves mamához! - mondta szélesen mosolyogva s fejét előrevetve, feloszlatta a hanyattfekvő vizi tájat s mint egy filmrendező, aki nem fukarkodik eszközeivel és képességeivel s a rendelkezésére álló változatok közül hanyagul, de önelégülten percenként bemutat egyet, szempillantás alatt egy merőleges hegyi együttest állított fel helyébe; a szakáll perspektivikusan apró, de beláthatatlan erdőséggé változott s a belőle kiemelkedő kopár és meredek orr rózsaszínű fényben égő esti hegycsúccsá, amely fölött a hajnak újabb ligete következett; amilyen invitáló és meghitt volt az előbbi csobogó vizi táj, oly zárkózott, ellenséges s az idegen, hegymászó gondolat számára járhatatlannak tetsző volt az arc új pireneusi vidéke, amely minden közeledést elutasított magától. - Úgy van, a napokban felnézek a mamához - ismételte nyájasan, hogy jóvátegye arcának megközelíthetetlennek látszó, de csalfa szigorát, s karjánál fogva becipelte Lőrincet a Club-kávéházba, amely előtt éppen elhaladtak. (Az özvegy Dalmácia óta hírét sem hallotta a tanárnak s minthogy a Lőrincnek oly hévvel kilátásba helyezett látogatás elmaradt, csak hónapok mulva találkozott vele véletlenül az uccán.) A kávéház e forró nyári délelőttön teljesen üres volt; Rozgonyi feketét rendelt, magához intette a szivarost, az ujságostól bel- és külföldi lapokat kért, visszahívta a pincért s fekete helyett vermutot rendelt, a fizetőnél panaszt tett, hogy nincs gyufa a gyufatartóban és egy perc alatt annyi füsttel és hamuval tette tele a kávéházat, hogy ez elkezdett hullámozni s zajongani körülötte, mint egy téli vasárnap délután. Lőrinc ruhája szempillantás alatt tele lett hamuval. - Lássa, kedves barátom, - mondta az ujságokat lapozgatva, miközben fél szemével egy kis tócsát figyelt, amely a kiloccsantott pohár víz mellől az asztal széle felé folyt és nadrágjára kezdett csöpögni, - a Habsburg restauráció nemcsak külpolitikailag nem aktuális, hanem ami a nemzet szempontjából ügydöntő jelentőségű, közjogilag sincs megindokolva. Az X., Y. és Z.-féle grófi klikk, bármennyi pénze fekszik is a Habsburgokban, nem a csehek, románok és jugoszlávok ellenállásán fog elbukni, hanem azon a fínomabb, de hatalmasabb ellenálláson, melyet az alkotmányos gondolat fejt ki. A Verbőczy-féle koncepció nem helyez különösebb súlyt a királyra s a rendi alkotmány érdekében megelégszik azzal, hogy a Szent Korona a nemesség tulajdona, ettől független ennek translatiója a király fejére, de hogy erre feltétlen szükség volna magának a Szent Koronának érdekében, arról nincs szó elméletében. A korona korona marad akkor is, ha nincs a király fején s ilyenkor a nemzet gyakorolja jogait. Hát ez meg micsoda? - kiáltotta hirtelen s felugorva, az ablakhoz szaladt, ahonnét hevesen integetett Lőrinc felé. Arca ezúttal az ablakon behulló napfényben, mely megcsillogtatta szakállának arany és ezüst szálait, de árnyékban hagyta tömzsi alakját s feszesen gömbölyödő hasát, egy szál izgatott krizantémhez hasonlított, amely hevesen bólogat egy nem érezhető szélvészben. Mire Lőrinc melléje ért, zsebrevágta mindkét kezét s újra az ucca felé fordult. A Vígszínház felől húsz-huszonöt főnyi szaladó tömeg közeledett, amelyet kivont kardú rendőrök üldöztek. A menekülők nagy része később egérutat nyert a Lipót-körút mellékuccáiban, továbbfutottak s néhány pillanat mulva eltűntek szem elől. Messziről még felhangzott olykor egy-egy sivalkodó kiáltás, amelynek azonban nem lehetett értelmét kivenni. - Augusztus elseje van, - mondta Rozgonyi zsebretett kézzel - a világháború kezdetének huszadik évfordulója s a kommunisták háborúellenes tüntetést rendeztek. A rendőrség már tegnap összefogdosott egy csomót. No, mondja csak, kedves barátom - Rozgonyi leült az első kezeügyébe eső asztalhoz, amely a következő pillanatban hamutengerré vált, s lehúzta maga mellé Lőrincet a hamutenger partjára, - milyen reáliákon nyugszik a kommunisták háborúellenes propagandája s mennyire egyezik ez a III. Internationale programmatikus magatartásával? Nem beszélek arról, hogy Szovjetoroszországnak kitűnően felszerelt hadserege van, amelyre nemzeti jövedelmének egy jelentős hányadát költi, - de quod licet Jovi, non licet bovi, s hogyha ennek a hadseregnek az a rendeltetése, hogy megteremtse a világbékét - bár minden újkori militarizmus ezzel az érveléssel él, - akkor áldásom rá, megszavazom a költségvetést! De feltéve, hogy holnap kitör a háború, vajjon az egyes nemzetek kommunista pártjai egyező magatartást fognak-e tanusítani a háborúval szemben? A francia kommunisták pl. a «saját burzsoáziájuk» ellen fognak-e hadat viselni, ha a francia hadsereg a szövetséges orosz hadsereg oldalán küzd? Vajjon a szakszervezeti Internacionale általános sztrájkot fog-e kimondani a háború ellen, amikor ez a sztrájk legjobb esetben a nem fasiszta országokban kecsegtetne némi sikerrel és ezzel jelentékenyen növelné a fasiszta országok győzelmi esélyeit? Mi értelme van a kommunisták személy szerint heroikus és életveszélyes «erjesztő» munkájának a különböző hadseregeken belül, amikor ezek közül jónéhány szövetséges viszonyban van Oroszországgal és ennélfogva háború esetén közvetve a szovjetet támogatná? Vagy megengedhető-e az, hogy a német kommunisták «erjesszék» hadseregüket, a francia kommunisták pedig esetleg megszavazzák a hadi hiteleket? Milyen egységes elvi magatartást fog elfoglalni az Internationale háború esetén? Ezekre a kérdésekre, amelyek pedig csak egy kis töredékét képezik a felvetett háborúellenes problémáknak, a nemzetközi szocializmus nemcsak hogy nem ad feleletet, de még csak meg sem formulázza őket azzal a kötelező tisztasággal és precizitással, amelyekre nyomasztó aktualitásuk folytán joguk van. Ezzel szemben a fasizmus pontosan tudja, hogy mit akar s ezt egyértelműen, komplikálatlanul, egyszerűen akarja, tökéletes egyetértésben saját koncepciójával: a háborút! Lehet, hogy rosszul látom a helyzetet - tette hozzá mosolyogva, - délben babot ettem s Hippokrates szerint, aki babot eszik, annak megromlik a szeme.
- Tudja, kedves barátom, - mondta s kövér, meleg leheletű arcával Lőrinc arcához hajolt, megfogta kabátja hajtókáját s többször hevesen megrángatta, - mi sem üdvösebb az ész fejlődésére, mint a szellemi meglepetések. A csodálkozás a bölcselet anyja. Nekem nem volt rá szükségem, mivel hiányos nevelésem folytán mindig a reáliákból indultam ki s kezdettől fogva rosszhiszemű voltam az eseményekkel s emberekkel szemben. Laplace, amikor XVIII. Lajos megkérdezte tőle, hogy Égi mechanika című művében milyen helyet adott Istennek, azt felelte, hogy semilyent, mert nem volt szüksége erre a hipotézisre. Ezzel szemben már fiatalember koromban élénken érdeklődtem militarista problémák iránt! Tizenhétéves voltam, amikor a Gróf Zichy Jenő-ucca, Rózsa-ucca és Magyar-uccában élő hölgyek előtt felvetettem azt a gondolatot, hogy a honvédelmi és hadügyminisztériumnak hivatalból kellene beosztani hozzájuk a bakákat, akik kincstári utalványokkal fizetnének. Megígértem, hogy érdekükben folyamodványt fogok írni Bécsbe, gróf Krobatin akkori hadügyminiszterhez s ennek fejében hosszú hónapokon át ingyen élvezem e hölgyek kegyeit. Amikor azonban egy félév is eltelt s a folyamodványra még mindig késett a válasz, az izgatott hölgyek egyszer körülfogtak az uccán s megvertek, úgyhogy azontúl kénytelen voltam messzire elkerülni ezeket az uccákat. - A tanár hangosan elkezdett hahotázni, rózsaszín homloka és orcái kivörösödtek és gömbölyű hasa oly jóízűen s hevesen remegett, mintha jelezni akarná, hogy a maga részéről is teljesen osztja gazdájának vídám világszemléletét.
Rozgonyi tanár hiányzó méltóságát temperamentummal, erőszakkal és nyiltszívűséggel pótolta; azok közé az emberek közé tartozott, akik «nem tesznek lakatot a szájukra», akik «nem rejtik véka alá a véleményüket», hanem mindig «megmondják a magukét» s akiknek szájából ennélfogva igaz szót csak olyankor lehet hallani, ha nyiltszívűség ürügye alatt meg akarnak sérteni valakit. Nem hazudott többet, mint általában az emberek, legföljebb csak annyival, amennyivel többet beszélt, de oly sok oldalukról értette meg az eseményeket, s véleménye ennélfogva minden egyes esetben oly bonyolult volt, hogy néhány ügyes cezurával részletekre osztva, tulajdonkép többféle - olykor egymással ellentétes - véleményre lehetett felbontani. Ezt többnyire meg is tette s az önfenntartás lelki gépezetének tulajdonítható, hogy a «nagy véleményének» rendszerint azt a részletét adta elő, amely egyezett az épp jelenlévő államtitkár, bankigazgató, vagy kereskedelmi kamarai titkár véleményével, egy másik részletét olyankor, ha intellektuális társaságban beszélt, míg egy-egy radikális részletet csak akkor szedett elő - mint egy ritkább alakú s ennélfogva ritkábban használt részletet egy Matador-játékban - ha baloldali, szociáldemokrata vagy kommunista társaságba elegyedett. Amilyen csillogóan változóak voltak véleményei, - így nagyipari vagy kereskedelmi körökben tanáros szigorral beszélt az ujságírásról, mint mesterségről s erkölcsileg elítélte gyakorló tagjait, amit a gyárosok s bankárok, akiknek a sajtó állandóan többé-kevésbé szívesen adott pénzébe került, beleegyezően hallgattak, viszont ő maga az összes ujságírókat ismerte, mindegyikkel bratyizott s maga is írt olykor közgazdasági vagy politikai természetű cikkeket, - amilyen változóak voltak véleményei - délben Englisch Leó vezérigazgató asztalánál ujságíróellenesek, éjjel az Otthon-klubban ugyanolyan jóhiszeműen bankokráciaellenesek, konzervativok és radikálisak, a klasszikus művészetet istápolók s a modernért síkraszállók, kantisták és hegeliánusok, marxisták és antimarxisták - arca, modora és szenvedélye mint egy önmagát mindig kiegészítő egység, változatlan maradt gondolatai sűrű hullámverésében. Mint egy kíméletlen, rosszmodorú és ravasz pogány isten, átgázolt embertársai ízlésén és pénzén, de épségben hagyta előítéleteiket. Igy bár mindenki idegenkedett tőle s alapjában véve magára maradt az életben, mindenkivel jóban volt, éjjel nappal társaságba járt, mindennap ebédre és vacsorára meg volt híva és semilyen bankettről nem hiányzott; az emberek kelletlenül, de kötelességszerűen mint áldozati állatokat az oltárra, letették idejüknek két-három óráját s olykor némi pénzt Rozgonyi magasan felszálló füstfelhői alá. A tanárt senki nem látta még rosszkedvűnek vagy elgondolkodónak; gyakran izgatottnak vagy dühösnek - ha beleesett saját csapdájába s nem találta el idejekorán ellenfele véleményét - s ilyenkor szónoki hevét, mint a gépfegyvert eresztette rá a szembenállóra, míg kerek teste, mely a feszültségtől összehúzódzkodott s még jobban kigömbölyödött, ágyúgolyóként várt a szónoki előkészítés mögött a pillanatra, amelyben önmagát ki fogja lőni ellenfelére. Támadása azonban, úgy látszott, csak csel volt; ha megsemmisítette ellenfelét, nagylelkűen hozzálépett, magához emelte s csatlakozott véleményéhez.
Véleményei nemcsak személy- és vacsorameghívások szerint változtak; fínom szimatjával megérezte az elkövetkezendő politikai időváltozást is s ilyenkor önkénytelen taktikai mozdulatai hosszabbvonalúak és átfogóbbak lettek. Ezekben a pillanatokban környezetét nemcsak a személyszerinti ösztönös ellenszenv választotta el tőle, hanem újabb távolság, az idő; Rozgonyi már a hasznosabb jövőben élt s amilyen közérthető és elfogadható volt egyébként, oly érthetetlenné vált e pillanatokban a korlátoltabb jelenben visszamaradt hallgatósága számára. Ha olykor megesett, hogy Rozgonyi valamelyik meggyőződésével ellentétbe jutott környezetével s általános meglepetésre kitartott mellette, bizonyosra lehetett venni, hogy hosszabb-rövidebb időn belül kormány- vagy rendszerváltozás fog bekövetkezni; tudományos vagy művészeti kérdésekben pedig lassú vagy gyors ízlésváltozás. 1910 körül Rákosi Jenővel együtt kelt ki a Nyugat első évfolyamai ellen, de amikor 1917-ben egy egyetemi tanárokból s magasrangú államhivatalnokokból álló társaságban nyilvánosan kijelentette, hogy megérti és nagyratartja a «Fekete zongora» című verset, akkor százat lehetett tenni egy ellen, hogy a háborút belátható időn belül el fogjuk veszíteni és a veszteséget forradalom követi. Ugyanerre az eredményre lehetett következtetni abból a megvetésből, amellyel Rozgonyi tanár ezidőszerint Mednyánszky festészete ellen fordult s amely arra indította egy gyors felfogású bankigazgató és képgyüjtő ismerősét, hogy eladja hadikölcsöneit s egyik napról a másikra Berény-, Tihanyi- és Uitz-képeket vásároljon be helyettük. A német horogkeresztes mozgalommal szemben sokáig szkeptikus volt. 1932 tavaszán az Egységes pártnak egyik összejövetelén váratlanul arról kezdett el beszélni, hogy nagyobb figyelmet kell fordítani a magyarországi német kisebbség helyzetére s ugyanakkor néhány dícsérő szót ejtett Bleyer Jakabra. - Megmondom kereken - mondta s hatalmasan megrázta bozontos és jókedvű szatirfejét, rózsaszín, pufók orcáival és angyalkék szemével - megmondom kereken, hogy a hazai németséggel szemben is már-már ugyanazokat a hibákat követitek el, kegyelmes és méltóságos barátaim, amelyek a monarchia idejében a cseh, román és szerb ressentimentokat táplálták. Nem szívesen vállalom a károgó varjú szerepét, de én már ezentúl is mindig meg fogom mondani, méltóságos uram, ami a szívemen fekszik, akárhogy útáltok is érte: - s hátravetve fejét, úgyhogy szakálla vizszintesen elfeküdt a levegőben - egy nemzetiség lelkében sem lehet büntetlenül elnyomni a faji öntudatot! - Rozgonyinak ebből a megjegyzéséből a jelenlévők közül többen kiszámították, hogy Hitlernek egy éven belül hatalomra kell jutnia.
Hiányzó meggyőződései helyett azonban oly törhetetlen életerő lobogott benne, amely majd szétvetette ficánkoló kövér testét. Ez az életakarat komor és meggyőző volt, mint egy természeti tünemény s minduntalan elfelejttette a társadalommal, amelyben élt - s amelynek fejlődésében a feledés természetes fájdalomcsillapító, - hogy Navratil áruló, szélhámos, háromszoros renegát, zsaroló, udvaronc, uzsorás, lázadó és tolvaj s nincs személyiségének egyetlen oly pontja, amelyre akárcsak annyi ideig lehetne támaszkodni, amennyi idő alatt befejezi az épp megkezdett gondolatot. Amikor szülei, akik mindketten proletár sorból származtak és később egy kis halkereskedés révén átcsúsztak a kispolgárságba, inasnak adták egy lakatosműhelybe, a fiatal Rozgonyi az első huszonnégy óra leforgása után elhatározta, hogy pályát változtat. A mester szopósgyerekét, akit mint legfiatalabb inasnak neki kellett az udvarban körülkocsikáztatnia, a séták alatt titokban kékre-zöldre csipdeste s amikor a szokatlan sivalkodás ellenére sem vonták meg tőle a dajkaságot, harmadnap véletlenségből úgy eleresztette a kocsit, hogy ez beleszalad a kútba, ha az anya utolsó pillanatban eléje nem veti magát. Az utat, amely a lakatosműhelyből a tanári katedráig vezetett, Rozgonyi a maga erejéből járta be.
Ennek a törhetetlen, páncélszerű életakaratnak volt egy sebezhető pontja is: Rozgonyinak szülei iránti érzelmes szeretete (mintha a természet azt gondolta volna magában, hogy: nem engedem a fákat az égig nőni!). Minden vasárnap délutánját és estéjét - harminc év óta, hogy elkerült a szülői háztól - a tanár az öregeknél töltötte s ugyanoly meghúnyászkodó tisztelettel s természetes gyermeki félénkséggel beszélt még velük, mint amikor a halkereskedésben apja kitanította, hogy az élő halat jó keményen kell belecsapni a serpenyőbe, hogy ficánkoljon és nagyobb súlyt mutasson. Ha Rozgonyi belépett a szűkös és régiszagú ferencvárosi lakásba, amelyből az öregek nem akartak kiköltözni, s ahol megtanulta, hogy «tisztességes haszon, fiam, az, ami az ember megélhetéséhez szükséges» s hogy e tisztességes hasznot «mindenáron meg kell szerezni az embernek» - ha belépett a bútorokkal teletömött szobába, szakálla, mintha elvarázsolták volna, eltűnt arcáról, a biztonságot s fölényt adó feszes hasa összezsugorodott s még hangja is megvékonyodott a tisztelettől, úgyhogy ilyenkor, vasárnaponként az a ritka tünemény valósult meg, hogy az emlékkép, amelyet a szülők gyerekükről, fejlődésüknek egy bizonyos korszakából megrögzítenek recehártyájukon - mint egy színes és mozdulatlan miniatürfestményt - ezúttal a gyermek önmagáról való tudatában is valóvá vált s így két oldalról kapva életet, szinte testi áthasonulást idézett elő: a tanár testileg s lelkileg taknyos suhancnak érezte magát a reszketőfejű öregek lakásában. - Hogy tetszik lenni, mamuska? - mondta, amikor kopogás után lábujjhegyen, félénken benyitott az ajtón s ficánkoló kék szeme hirtelen elcsendesedett s megnyugodott, mint szélvész után a tó. Mint más ember álmában, Rozgonyi ezeken a vasárnapokon regenerálta számolatlanul, irtózatos mennyiségben kiadott életerejét. Amikor anyja egyszer vacsora közben a mészárosokra kezdett panaszkodni, amiért újabban mindegyik kemény húst ad, hiába váltogatja őket, s Rozgonyi megértette, hogy nem a hús lett az utolsó hónapokban keményebb, hanem az öregasszony foga gyöngébb, a rá következő éjszakát álmatlanul töltötte arra a gondolatra, hogy szülei egyszer meg fognak halni!
Magányosan élt kétszobás Üllői-úti lakásában. Enteriőrje ridegségét csak az az embertelen, a józan ész számára megfoghatatlan rendetlenség enyhítette, amely - mit egy megkövesedett s beporosodott lávazuhatag - eluralkodott a szobákon. Minthogy soha nem volt odahaza, télen sem fűtötték a lakást; estéinek nagy részét Parcen-Nagy Laurával töltötte, ennek lakásán; ha vacsorára vagy bankettre volt hivatalos, utána is rendszeresen felkereste még az asszonyt. Élete tengelye ezen a két állóponton forgott: fiúi szeretetén és Laurához való ragaszkodásán, s minél gyorsabban forgott s mennél több port, sárt és szemetet hányt fel maga körül, a két csapágy annál megbízhatóbbnak bizonyult. Laura lomha nyugalma és szófukar lénye nyilvánvalóan vonzotta a pergőeszű és mozgékonyságtól habzó Rozgonyit; de hogy ragaszkodásában milyen szerepet játszott a személyszerinti vonzalom, s milyet a férjnek, Parcen-Nagy Miklósnak társadalmi állása, s az ebből adódó «reáliák», a fényűző, készséges és mindig tisztán kitakarított lakás, amelyet naponkint újra fel lehetett dúlni - mintha a régi örökölt szegénység akarna újra meg újra bosszút állni a gazdagságon - azt maga az asszony sem tudta. Rozgonyinak, amikor Dubrovnikban megírta búcsúlevelét az özvegyhez, erős lelki küzdelmei voltak; maga előtt látta a hosszú téli estéket, amikor társaság vagy kávéház után a szokottnál korábban kell hazamennie fűtetlen lakásába, s ez estéknek folytatásakép egy messzibb jövőben magányos öregségét, amikor esetleg szülei sem fognak már élni - bár ebben nem hitt - s nem lesz senkije, akinek elpanaszkodhatnék az emberek rosszaságára. Laurát olyik este tönkrebeszélte; ennek most végeszakad. A levél megírásakor jutott tudatára, hogy nincs barátja, de még jó embere sem, sem öreg cselédje, akiben megbizhatnék; élete dinamikus elvének megfelelően kéthavonként cserélt cselédet. Mégis megírta a búcsúlevelet; nem akarta önmagában azt a benyomást kelteni, hogy már öreg vagy fél az öregségtől, hogy megcsontosodott szokásai vannak, s hogy nem tud lerázni magáról egy nőt, ha másikra, vagy szabadságra vágyik. Megnézte magát a tükörben, tükörképét megfenyegette ujjával, kiporolta szakállából a szivarhamut, mintegy utolsó tiszteletadásként az özvegy emléke előtt s három perc alatt megírta a búcsúlevelet. Elhatározása, hogy szakít a hozzá méltatlan szibarita életmóddal, látszatra véletlenül egybeesett azzal, hogy az özvegy vagyonilag tönkrement; a tanár nem küzdött e látszat ellen, amely egy pillanatra őt magát is megdöbbentette, hanem mosolyogva belenyugodott előrelátó, bölcs természetébe, amely épp akkor ún meg s végez egy érzelemmel, amikor ennek tárgya más szempontból is hasznavehetetlenné válik.