Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 11. szám
A mámor fürtbe ért a dombokon,
már szél pöröl a sárga lombokon,
száraz karókon deritő borág
öröm terem a régi gondokon.
Szél citeráz a tépett hurokon,
nyivákolása meghitt, monoton,
már nem csurog a szeptemberi méz,
felhő vonul az égi utakon.
A vertarany, az őszi, nem ragyog,
felhő vonul és álmatlan vagyok,
az arcomon még csupa kuszaság,
torz ábra, mit az éj ma otthagyott.
A fák alatt már gyülik az avar,
söpri a szél sovány karjaival,
ott fenn az égen nyüzsgő fellegek,
itt lenn a szivben csupa zürzavar.
Söpör a szél s a légben száll a lom,
huszonöt évem hordom vállamon,
huszonöt év és semmi, semmi rend,
csak zürzavar - de most már vállalom.
Van már lakásom és van hitvesem,
mit türni kell, eltüröm szívesen,
de bent a lélek áradó szeszély,
könnyelmű láz, nem mulik sohasem.
Burjánzó kert, mely sohasem enyész,
de túl a hegy már halvány ködbe vész.
Gyümölcs a fán. Ragyog az öntudat.
Most néz körül. Egy perc csak az egész.