Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 10. szám · / · KÜLFÖLD · / · Folyóiratszemle

Gyergyai Albert: Henry Becgue-ről

Ki emlékszik Henry Becque-re? Ki látta még a Parisienne-t? Talán Hevesi Sándor vagy Nagy Endre, Réjane-nal, a francia színjátszás fénykorában, és talán a mi Osvátunk is, aki többször emlegette, hogy szeretné megszerezni Becgue-nek minden egyes művét, színműveket és verseket, mert a Corbeaux szerzője nemcsak a naturalista szinmű apostola, hanem költő is volt... A Parisienne félszázados jubileuma alkalmával, amely ezuttal Bertha Bovy diadalát jelentette a Théâtre Française-ban, Louis Jouvet, a híres színész és színigazgató, Becque emberi s művészi balsorsának okait fejtegeti a Revue Hebdomadaire-ben: szerinte ez az állandó balsors, a kudarcok, a félreértések, a kellemetlenségek sorozata, nemcsak hogy magyarázatát adja Becque sivár és sötét géniuszának, hanem annak valóságos ihletforrását is alkotja. Darabjai sorra buknak, mielőtt a közönség elé kerülnének: vagy azért, mert a szereplők berekednek, vagy azért, mert a politika eltereli a nézők figyelmét, vagy azért, mert, mint Rómában, a pénztáros megszökik a jegyek árával! Az Akadémiából kibuktatják, halálos tüdőgyulladását magaokozta tűzvészben szerzi, haláláról a lapok alig írnak, mivel legnagyobb ellensége, Sarcey, aki vele egyidőben húnyt el, elfoglalja előle az ujságok minden nekrológnak szánt helyét s amikor halála után öt évvel örök sírhellyel akarják megtisztelni, a koporsóban Becque holtteste helyett egy csendőrkapitányét találják! Még ez se minden, folytatja Jouvet: mikor, első rádióközvetítéséül, a Comédie Française a mult télen épp a Parisienne-t választja, az előadást állandóan zavarja egy síri hang kántálása - mivel a rádiótechnikusok megfeledkeznek a sugólyukról. S végül, kegyelemdöfés gyanánt: a legteljesebb Becque-monográfiát, egy háromkötetes, 1500 lapos művet, egy Arnaoutovitch nevű szerb filológus írta, aki, jámbor túlzással, Becque jókedvét a Labiche-éval, költészetét a Hugo-éval, lélekelemzését pedig a Balzacéval veti össze, hogy mitsemsejtő kegyetlenséggel hősét mégegyszer agyonüsse! Becque, mint Péguy mondta róla, híjján van a gráciának, a szónak mind esztétikai, mind magasabb értelmezésében; ez teszi oly keserűvé minden megnyilatkozását, ez és egész légköre, a halódó XIX.-ik század. S ha darabjait, főképp a Parisienne-t ma is oly teljes sikerrel játsszák, annak oka, Jouvet szerint, Becque sajátos klasszicizmusában, szövegének, alakjainak, szerkezetének száraz tisztaságában, elvont egyszerűségében rejlik, másképpen: hiányainak köszönheti, hogy ma is él és nem avult el, egyedül a naturalista drámaírók közül, - szigorának, fanyarságának, meztelen és illuziótlan szemléletének...