Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 10. szám · / · KÜLFÖLD · / · Folyóiratszemle

Gyergyai Albert: Candide és az utókor

A «voltaire-i vigyor» körül, ahogy Babits nevezi Irodalomtörténetében, egész kis vita kerekedett nemrég a Nouvelle Revue Française hasábjain. André Gide, bár szereti a voltaire-i meséket, nem szereti ezt a vigyort, különösen a Candide-ét nem, amelyet szerinte jogtalanul helyeznek oly magasra a többi mese fölé s a maga részéről többre tartja Zadig-ot, az Ingénu-t, vagy az Homme de quarante écus-t! Mindez egyéni ízlés dolga s nehezen is vitatható; amellett talán üdvös is le-lerázni a kiválasztott művek porát s újból összevetni őket nem egyszer méltatlanul elhanyagolt mostohatestvéreikkel - nehogy a Bovaryné híre elnyelje az Education-ét, Eugénie Grandet fensőbbsége a Cousine Bette vagy az Illusions Perdues szépségeit. Thibaudet, aki válaszol Gide-nek, nem is ezen a ponton köt belé. Szerinte Gide ott veti el a sulykot, amikor elvont filozófiát keres Candide-ban, kevésnek és szegényesnek találja Voltaire tételét és bizonyítékait s gondolati szempontból Goethével és Montaigne-nyel veti össze! Voltaire-nek, így Thibaudet, sose voltak ily magas szándékai meséivel; inkább csak mulatságnak szánta őket s ezerszer büszkébb volt színműveire. Candide-ot, mint remekművet, Flaubert emlegeti legelőször s főképp a befejezésért rajong, amely «együgyű, mint maga az élet» - mint az Education híres végfejezete; s utána Anatole France tette népszerűvé, könyveinek candide-i iróniájával. Gide téved, folytatja Thibaudet, hogyha filozófiai tételt, az optimizmus elleni harcot keresi mindenáron Candide-ban; nem, Candide elsősorban regény, amelynek minden fejezete az életelvek és az élet, az iskola és a tények örök ellentétén mulat, ugyanazon a problémán, amely Gide-nek is a főélménye! Candide kicsiben magába foglalja az egész XVIII. század világképét, a német kastélyéletet, a portugál inkviziciót, Velencét és Konstantinápolyt, Délamerikát és Párist s még a XVIII. század vágyálmát, a kincses és boldog Eldorádót is! Amellett, igazi regényként, egész sorozatát nyújtja az eleven s örökérvényű típusoknak: Candide mellett Panglosst, a törik-szakad optimistát s a mindenből kiábrándult velencei szenátort, Pococurante-ot, aki mint Gide, csak magának olvas s csak azt szereti, ami a javára szolgál. De Candide, úgylátszik, nem szolgál a jelenlegi Gide javára s ezért is olyan szigorú hozzá!