Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 10. szám · / · DISPUTA

Babits Mihály: Vádak és ködök
Válasz Halász Gábornak

Halász Gábor cikke oly szép és érdekes, hogy már mint szerkesztő is örülök neki. De mégjobban örülök személyileg. Sok félreértést segít tisztázni, sok komoly és mély kérdést érint meg.

Különös, mennyi félreértést kölykezhet még a legjóhiszeműbb vita is. Előszöris igaz-e hogy én Halász Gábort és nemzedékét az eredetiség hiányával «vádoltam»? Hogyan lehetett ezt igy érteni? Hisz én világosan és szószerint megirtam hogy «egy nemzedék értéke az én szememben nem függ az előzővel való szembenállásának szögétől». Én csak dicsérőleg beszéltem a Halász generációjának okos konzervativizmusáról, tanulékonyságáról, örökségőrző erényeiről. Én épen «lázadó gesztusaikat» furcsáltam. Nem mintha a lázadást magát, mint afféle «iskolamester» elvileg helyteleníteném. Hanem mert ezek a gesztusok az önismeret tökéletes híjjára vallanak, fogyatékossági érzésből származnak és önmagukat hazudtolják meg. Amit igazában a szemükre vetettem, az nem az eredetiség hiánya, hanem az önismereté és önmagukhoz való őszinteségé.

Az eredetiség hiányát ők maguk vetik, ugy látszik, önmaguk szemére. Persze titkon és tudat alatt. De sok minden elárulja. Például ép a megokolatlan lázadó gesztusok. S az a különös érzékenység amivel mindjárt és mindenben eredetiségük elleni merényletet vagy «vádat» keresnek. Vagy mindakettőt egyszerre. Halász panaszkodik hogy keveslem az «eredetiségüket». S pár sorral tovább már azon panaszkodik, hogy sokallom, s iskolamester módjára el szeretném fojtani. Az ellenmondás nem bennem van. Én nem tartom kötelezőnek a forradalmat minden uj nemzedék számára. Sem lehetségesnek. De nem is látok a Halász Gáborék utjaiban semmiféle forradalmat. Itt nem Goethéről van szó, akinek nyomában a romantika lázadó hada fölrobogott. Halászékat a romantikusokhoz hasonlítani, majdnem oly visszás dolog mint egy mai költőt Goethéhez. (Ami vagy képtelen hódolat, vagy nem egészen méltányos fegyver.)

Hogy Goethe «nem akarta befolyásolni a kisérletezőket»? Vajjon? Egyszer például kijelentette hogy nem adja elő szinházában a Kleist vad darabját, «még ha fél Weimar kivánja is.» Ez talán nem volt befolyásolás? Dehát minden iró befolyásolni törekszik azokat az irányokat melyeket helyteleneknek lát! Ha szelidebb eszközökkel is: például mikor kritikát ir. Maga Halász Gábor sem tesz kevesebbet. Ő aki olyan sokat tart a kritika szabadságára, nekünk idősebbeknek nem engedi meg a kritikát? Az ifjabb nemzedék fölül áll talán a kritikán?

Én ha valakit valaha irodalmi dolgokban befolyásolni akartam, mindig csak kritika által akartam. Ehhez pedig jogom van, melyről nem mondok le. De ép Halász Gáborékat még így se nagyon akartam befolyásolni. Hisz irányzatukban szinte a magaménak folytatását láttam. Nem is irodalmi irányuk ellen szólaltam föl. Csak egyes különös kijelentéseik ellen, melyek ok nélkül védekeztek, s még oktalanabbul támadtak. Különösnek találtam hogy ellenem érzik szükségét ennek a védekezésnek és támadásnak. Kutattam az okát. Érthetőn érdekelt. Cikkem Halász Gábor egy mondatából indult ki, mely tüntető daccal vágta szemébe az idősebb kortársnak: «nem tanultunk tőled semmit!» Az egész cikk ennek az egy mondatnak felelt. Halász most kimagyarázza ezt a mondatot. Csak egy speciális kérdésre vonatkozott, a tizenkilencedik század viszonyára előzőihez. S nem is az egész nemzedék nevében szólt. Többesszáma csak pluralis majestaticus. Eszerint mindaz amit hozzáfüztem, tárgytalan. Az egész cikkem tárgytalan. A támadás, amelyre feleltem, nem történt meg. Tagadhatatlan, a Halász válasza sok félreértést tisztáz...

Dehát hogyan lehetséges ily félreértés? Egy írásmű mondatai nem külön és elszigetelten szólnak az olvasóhoz, hatásuk függ az összes többi mondatok hatásától. Légkörük van, aurájuk, s ez a légkör színezi és módosítja értelmüket. Ez vezeti a megértést vagy félreértést. Halász mondatainak légköre gyakran ködös. A ködöt ezuttal a «nemzedéki elmélet» háttere süríti. Minden elmélet ködöt csinál, amely önkényes abstrakciókat kényszerít a valóságra. A «nemzedék» ilyen önkényes abstrakció, épugy mint a «század», és Halász irodalomszemléletének még több más kedvelt rekvizituma is. A stílus mindig megfelel a gondolkodásnak. Halász stilusa is szivesen göngyöli az éles és kemény valóságot bizonyos abstrakt és puha ködbe. Ez mindenesetre könnyebben formálható, hálásabb anyag. A kritikus ennek formálásában éli ki elvetélt művészi ösztöneit. Irása szépségének sokszor használ ez. De semmiesetre sem használ érthetőségének. Vagy, pontosabban kifejezve, egyértelmüségének.

A «nemzedéki gondolatot» azonban bajos lenne másfajta, kevésbbé burkolt nyelven hirdetni. Hamar kiderülne, hogy ennek a gondolatnak kevés a valóság-alapja. Nem kérdem most, kiket tekint Halász az uj nemzedék tagjainak, kik az abstraktum konkrét hordozói, s micsoda kollektivitást képzel e nagyonis külömböző iró-egyének közt. Noha ezek is eléggé zavarbaejtő kérdések lehetnek. De Halász maga fölvet egy másik kérdést. Megpróbálja, mintegy védekezve körvonalazni az uj nemzedék külön hivatását, sajátos feladatát, amely elválasztja a mienktől, s szembefordulását igazolja. «A nyugodt birtoklásból a mi tudatunkban izgalmas probléma lett, magának az őrzésnek és átmentésnek a gondja, a tiszta irodalom, az izlés, a humánum uralmának ujraalapozása a változott körülmények között. Kell-e több ujság hogy egy uj raj elindulhasson?» Nem, még ennyi sem kell; s ez az ujság külömben nem várta meg az uj rajt. Az őrzés és átmentés gondja minket is izgatott, emlékeinknél fogva talán még égetőbben és még fájdalmasabban mint az ifjabbakat. S mindenesetre sokkal hamarabb: mióta az «irástudók árulásának» problémája felvetődött. Ez nem az az ujság, amely a lázadó attitüd jogát megadná. Dehát «az indulók szerepköre hogy hivatást érezzenek, ha igazolatlanul is.» S «a hivatásérzés már önmagában kegyeletlenség az előttünk voltakkal szemben.»

Ha ez nem csupán paradox, vagy freudi elszólás: ennyi kegyeletlenséget mindig szivesen látunk az ifjabbakban. De nem látjuk szivesen hogy ki akarják osztani számunkra a «szerepkört», korosztályok szerint sematizálni az irodalmat, megkülönböztetni a feladatokat, mintha nem lenne minden feladat mindenkié, aki meg tud birkózni vele. Némely öreg soha nem éri el azt a «belső érettséget» ami némely fiatallal veleszületik. S a «továbbkérdezés szenvedélye» nem alszik ki az iróban, ha iró, haláláig. Nem a fiatalság privilégiuma az. Az iró mindig egyén s csak egyénileg lehet megitélni. A fiatal épugy egyén mint az öreg, s csak egyéni értékei avathatják iróvá, sohsem a numerus. Mint iró csak egyén s nem numerus.

Az irodalom nem politika, s nem tűri a politikai gondolkodást. Itt nincs szó rohamcsapatokról és történeti pillanatokról. Itt csak jó és rossz irókról van szó. Az irodalmi gondolkodó sohasem ejtheti mérlegbe a rossznak helyzeti előnyét a jó fölött. S itt nincs szó közügyről és magánügyről sem. Minden jó mű közügy és minden rossz mű magánügy. Micsoda ok lehetne rá hogy az idősebbek műve (ha jó mű), s harca (jó ügyért és töretlen erővel) inkább legyen magánügy mint a fiataloké? Ilyesmit állítani époly felelőtlen, mint azt hogy «Goethe nem akarta befolyásolni a kisérletezőket.» Felelőtlen, de nem pártosság nélküli, s komoly hangsulyával alkalmas a megtévesztésre.

Halász gondolata, igazi célzatában, ott leplezi le magát, ahol alkalmasnak véli az egész idősebb generációt minden eshetőségre, s még ha bármilyen remekműveket irnának is még hátralevő napjaikban, egyszersmindenkorra mintegy skartba tenni. «Ha szabad evvel a megkülömböztetéssel élnem», mondja, «irodalomtörténeti feladatukat betöltötték, bármennyi tennivalót lássanak maguk előtt, és bármilyen remekművek szülessenek aktivitásukból». Egykicsit persze homályos, mi az a megkülömböztetés amelyről beszél. Ahogy mondtam, Halász ritkán beszél egészen világosan és egyértelműen. De amennyire kivehető, ugy látszik, az irodalomtörténetet külömbözteti meg az irodalomtól. Mintha az irodalom igazi életét valami politikai vagy irodalompolitikai, talán generációs harcokban és eltolódásokban látná, s nem magukban a művekben, az alkotásokban. Ami a saját vallott elveivel is ellenkezik. Az irodalmat megkülömbözteti a remekművektől. Nem, evvel a megkülömböztetéssel nem szabad élnie.

Mosolyogva olvastam azt a passzusát ahol kinevez bennünket «hivatalos irodalomnak». De büszke örömmel és sok megnyugvással olvastam cikkének azokat a szép részleteit, ahol a nemzedéki «beállitottság» nyügétől pillanatokra megszabadulva komoly és olykor mélyenjáró irodalmi eszméket vet föl s reánk, öregebb kortársaira is objektiv és nemes szavakat talál. Cikke nemes és gyarló elemekből van összegyurva, mint minden ami emberi. Nemes és gyarló elemek alkotják a nemzedékeket is; ritkán lehet valamely nemzedékről sommás itéletet hozni, s akkor is számolni kell a kivételekkel. Az irodalmi nemzedék egyének csoportja s nem homogén tömeg. Ha a közös történeti élmények valamely kapcsot formálnak is a kortársak között: vannak más kapcsok, melyek az egyeseket olykor szorosabban füzik előzőikhez mint kortársaikhoz, s keresztmetszet helyett az irodalmat hosszmetszet irányában tagolják.

Nekem sem lehetett hát célom e cikkekben az ifjabb generációt együtt és sommásan megitélni. Annál kevésbbé elitélni. Azt hiszem, az idősebbek közül senkisem becsüli ezt a generációt általán többre mint én, aki legkiválóbb tagjait szinte oldalam mellett láttam fejlődni, sokszor valóságos apai izgalommal. Bizonyos hogy izgalmamra nem hoztak ők szégyent. Igaz, ha már valami közös itéletet kell formálni róluk, hogy nem forradalmi nemzedék ez. De nem is epigon nemzedék. Java költőik legalább távol állnak az epigonságtól. S amely ilyen költőkre tud rámutatni, annak a nemzedéknek nincs oka a kisebbségi komplexumra. Kritikusaik is, nagyobb műveltségükkel, általános érdeklődésükkel, szellemesebb irásmódjukkal, kétségkivül uj lendületet adtak az esszé műfajának. Ők is kitűnőt alkotnak mindannyiszor, mikor eszmei viadalaik arénája köré nem a könnyű teóriák nagyképű gőgje emel sorompókat. Hanem az elfogulatlan itélőképesség, az elméletmentes igazságszeretet s a gondolatok felelősségének érzése.