Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 10. szám · / · Illyés Gyula: Ozorai füzet I.
Pihegve, fújva, homlokára
zord szókból vonva ráncokat
száll Gyántra is, rohan zihálva
reggel a pesti lap.
Mint héjja csap le. Mint a bomba
vetné lángszikráit tovább -
Takács bácsi nem száll. A porba
álmosan húzza papucsát.
Nem szárny, papucs lebben bokáján;
vállán bádogtarisznya lóg.
Mint harcsák hápognak homályán,
fúnak a hirlapok.
De végre... «itt a lap!», - az óltól
odasandít a ház ura.
«Nagymama, kukkantson belé» - szól.
«Ha majd ülök» - szól nagyanya.
Mert ég a nyár s a munka láza.
S nagyanya ha ül, szendereg -
Álmait hű ebként vigyázza
orrán a szemüveg.
Ölén a lap, a lobogó, a
szabad szó zászlaja lobog!
Tolongnak egymást túlzajongva,
zúgnak a harcraszánt sorok.
«Ne bolygassuk a föld ügyét már!»
bőg egy kövér és szinte kést
emel, noha megkapta rég már,
amiért bőg, a pénzt...
- «Mi kell nekünk?» - zeng a vezércikk
s ahogy hajlongva énekel
(a gyáriparról), messze érzik
megkapja ő is, ami kell.
(- De költőm!? = Trágya; por; iszákos,
mindent-kimondó alja nép -:
jaj, töri nyelvemet magához
e báj és árnynélküli lét!
- Lustulsz, butulsz és - hopp - kiejted
durván a lényeget, magát...
tudod, mi lesz a vége ennek?
= Múzsám, tudom. Dehát... -)
«Jövök» - csicserg a nagy színésznő
s látni fénymázas mosolyán,
mit adott le e jó hírért ő,
s mit ad le ezután.
...Ám nagymama csak alszik, alszik
s haj a tervet sem tudja meg,
melyért egy bankár, - bárhogy alkszik -
szintén leszúr pár ezreket.
A célt, melyért kardot s hegyébe
jó pénzt ragadt egy honatya,
a bölcs, kinek aranyat ér, de
rögtön, minden szava.
A célt, melyért a nagy közgazda
a nép helyett üvöltve sír
és küzd... sikerrel, akkor is, ha
hallgat, komoran, mint a sir.
«Nó, mi az ujság?» - hangzik este.
«Semmi jó» - ásít szüle rá.
- «Hach» - zördül fel és hörg leesve
a lap a szék alá.
Lassan lemond mindenről ottan.
Elfogja egy bús sejtelem.
Holnap... fejjel le... darabokban
csüng, mártir, egy horgas szegen...
«Buta vidék!» - süvíti mérgét
a közíró a vég előtt.
Elve van... csak kétannyi bérért
írna ellenkezőt.
«Kultúra...» - nyögi még - «...előre...»
A vér a fejébe tolul.
Csend. Végre egy kéz eltűnődve
feléje nyul.