Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 9. szám · / · Figyelő

Bálint György: Radnóti Miklós: Ujhold

Öt évvel ezelőtt írtam először a «Nyugat»-ba Radnóti Miklós verseiről. Az egészen ifjú író első kötete jelent meg akkor. Pogány köszöntő címmel köszöntött be az alig húszesztendős költő az irodalomba. Hangja kissé érdes volt és csikorgó, de határozottan más, mint a többi fiatalé és az érzékeny fül az érdesség mögül kiérezhette a jövő gazdag és tiszta zengésének előjeleit. Most, hogy öt év után megjelent Radnóti ötödik verskötete, az Újhold, a korán és szeretettel figyelő fül megtalálhatja benne akusztikai reményeinek teljes igazolását. Az ifjontian nyers hang most már, az ötödik kötet ötödik fejlődési fokára érve, tökéletesen felolvadt a komoly, férfias zengésben. A Kraftausdruckok, melyeket Babits jóakaratú szigorban fogant, gyomláló kritikája egy régebbi kötetben kifogásolt, már eltüntek. Eltünt az «erőteljesség» és megmaradt az erő. Az új Radnóti-kötetben (melyet Buday György nagyszerű illusztrációi díszítenek) teljes gazdagságában és érettségében áll előttünk egy sajátos ízű és színű, jelentős súlyú, különlegesen magyar zenéjű költészet.

Mi a tárgya ennek a költészetnek? - kérdezhetjük kissé iskolásan. Mint minden költészetnek, ennek a tárgya is maga a költő. De a költő egyénisége, mint minden emberé, jórészben külső ingerek reflexe. Általános, korszerű vagy örök, természeti, társadalmi és emberi behatásokra válaszol egyénien. Voltaképpen minden költészet ilyen válaszadás; ösztönösebb vagy tudatosabb felelet külső simogatásokra és ütésekre vagy esetleg csak fojtott, homályos jeladásokra. Asszony, természet, társadalom: ezek a legörökebb és legkiapadhatatlanabb forrásai a külső világ simogatásainak, ütéseinek és jeladásainak. Radnóti költészetének is ezek a legerősebb kiváltói. A három elem: a szerelem, a természetimádás és a szociális lázongás szoros egységbe fonódik érzelmi világában. Egy közös ős-érzés forrasztja össze a párjával, az erdővel-mezővel és a kizsákmányolt emberek közösségével. Ez az egy-gyökerű és sokágú Erosz az érzéseknek különös panteizmusát teremti meg sokszor Radnóti lírájában. A természeti és társadalmi vonatkozású képek különös, szinte dionizikus egysége mutatja ezt a legerősebben. Egy hirtelen elboruló tájról például ezt a képet festi:

...Kutyák lábnyoma gyászos paszomány
a vékonyka sáron köröskörül
és lánc, mely csöngve köti össze
fa, madár és szél szipogó ijedelmét;
két csendőr, kiket árnyékuk kisért,
jött a szántáson tollasan által.

Egyik levegős, illatos alkonyati versében a nap bújdosóként jár a «magas füvek között», a pipacsok «tüntetnek», a büntető ég «szuronyos szellővel üzen», de a virág «könnyedén aligha hagyhatja el píros hitét». Ha asszonya, mezei séta közben pipacsra mutat és vidáman füttyent, hirtelen felszökken benne az asszociáció: «Pipacspirossal zendűljön a világ». A szerelem magán-öröme, a harc szociális öröme és a nyár kozmikus öröme oszthatatlan lírai egységben jelenik itt meg. Dús, erős képekben nyilatkozik meg ez az érzés-panteizmus.

A komoly és mégis derűs erdő néha a kedvesre emlékezteti, néha viszont «...asszonyomnak nyakán a konty tán olyan, mint szusszanó pont egy boldog vers után». Minden jelkép a számára, minden tárggyal mély és benső kapcsolata szövődik. Végignéz az egyszerű holmival megrakott asztalon és az máris egy lelkiállapot kifejezőjévé lesz:

«Oly félelemnélküli így az életünk és egyszerű,
mint a papír, vagy a tej itt az asztalunkon
és kegyetlen is,
mint mellettünk a lassú tekintetű
kés».

A kötetnek egyik legszebb verséből való ez a szakasz. Az élet örömeinek és gondjainak majdnem tárgyilagos vállalását érezni ki belőle. Ez a hangulat, mely több versében is visszatér, közeljár a rezignációhoz. Így, mikor halott apjához szól a fiú, aki

«tudja, hogy egyszer elveszti ő is a harcot és elesik
majd! azért hát férfiként idéz, ha ritkán
rólad esik szó és összeszorítja utána a száját.»

Egy másik verse szerint a sors «nehezebb máris, mint a só vagy a bánat». Csaknem rezignált már ez a líra, de mégsem az. Sejti, hogy a harc egyelőre reménytelen, de mégsem tehet egyebet, sorsa és természete szerint. Vállalja a harcos életformát, mert minden más életforma idegen tőle. Úgy áll e tekintetben, mint Malraux regényeinek hősei.

A céltalannak látszó és mégsem céltalan harcot ajánlja önmagának és kortársának, mert, ha harcolsz: «jövendő fiatal koroknak embere hirdet s pattogó hittel számot ad életedről».